Csuka Gergő A gasztronómia és konyhakultúra reneszánszát éli mostanában a filmművészetben, habár sosem volt túl sűrűn választott tematika. A Forráspont sikere a pezsgő konyhai munka körül létrejövő folyamatos konfliktushelyzetek egysnittesnek tűnő bezártságára épít, A mackó elsöprő népszerűségét pedig a feszültség mellett egy városi büfé-vállalkozás és egy díjnyertes mesterséf karakterében rejlő innováció ábrázolása magyarázhatja. Míg előbbi a fine dining hátterével foglalkozik, utóbbi pedig egy hétköznapi étterem-élmény és a városi gasztrokultúra szellemes ötvözete kíván lenni, addig jóval kevesebb alkotás ábrázolja az érzékekre támaszkodó konyha-élményt, az ízérzékelésben rejlő emlékezés, művészet és romantikus nosztalgia szerepét. Az „otthoni” konyha emlékezetben betöltött szerepe erőteljesen egyéni benyomásokra támaszkodik, és csakúgy, mint ahogyan egy régebben hallgatott zene újrahallgatásával a korábbi élményeinkre, helyzetünkre emlékezhetünk, az ízek harmonikus egyezése is képes visszahozni emlékeinket. A szenvedély íze egyszerre igyekszik romantikus visszatekintést és egy cselekménytelenségében időtlen nosztalgiát teremteni, miközben a lobogó fazekak gőzfelhői közt egy szerelmi történet bontakozik ki. Többet nyújt-e Trần Anh Hùng filmje, mint egy érzéki, ízléses gasztropornó?
A vietnami származású francia filmes mindenesetre az utóbbi ország Oscar-nevezését és a Cannes-i filmfesztivál legjobb rendezőnek járó díját is elnyerte alkotásával, amely jellegét tekintve egyértelműen hangulatfilm, és a filmforma közös nevezőjét a konyhaművészettel elsősorban a szemlélődés gesztusában találja meg. A kamera – ezáltal a néző, a passzív résztvevő – szótlan jelenléte észrevétlenséget biztosít, amely módszer úgy nyeri el igazán erejét, hogy egyrészt nem kell összetett cselekményen gondolkodnunk, másrészt erősíti a megfigyelői szerepet, hogy a színészek tudomást sem vesznek az idilli világon kívüli tényezőkről. Juliette Binoche és Benoît Magimel párosának kifinomult, visszafogott alakítása olyan minőségi alapul szolgál, amelyre könnyű atmoszférát építeni: karaktereik eleinte hidegebben viszonyulnak egymáshoz a munkakörnyezetben, majd a történettel haladva egyre jobban fel képesek oldódni egymás értékvilágában és művészetében, míg egy meseszép, de végletekig reális szerelmi szál bontakozik ki jelenlétükből.
A magyar filmcím szellemesen reflektál arra, hogy Hùng alkotásán egy szimbolikus kettősség fut végig: a hálószoba és a konyha, az ízek és az érzelmek, az elkészítés és az elemésztés, valamint a társadalmi különbségként testet öltő felszolgáló-birtokos viszonyulásban is egyfajta lírikus dualitás figyelhető meg. A konyha képviseli a mágikus, világrendet megtörő teret, ahol egyszerre működnek és szűnnek meg a szabályok, amelyek konzerválják a társadalmi rendet – hiszen amíg az első fogást már fogyasztják, valakinek a másodikat kell készíteni – ugyanakkor művészeti lehetőségként, valamint ízekre támaszkodó alkímiaként, érzelmi és értelmi szinten megtörheti a berögződéseket és új formációt hozhat létre. Így kezd kibontakozni az ízek harmóniájának és az ételművészetnek köszönhetően Eugénie és Dodin között először egy alkotói kapcsolat közös főzésekkel, majd egy szerelmi viszony múló ízektől tartós érzelmekig, amely egy felejthetetlen ételkölteményben ér össze.
A történetből viszont, ha akarnék, sem tudnék sokat spoilerezni, hiszen a lényeg nem a cselekmény fordulataiban, hanem az ismétlődő, de egyáltalán nem repetitív főzés-jelenetekben rejlik, amelyek a változatos fogások miatt kicsit mindig különbözőek, de ugyanazt a nosztalgikus, idő felett álló, örök, archetipikus, tűzhely melletti biztonságot közvetítik. A színészi alakítások mellett ennek a kivitelezése miatt jelent és ad ezerszer többet A szenvedély íze, mint pár főzős videó egymásutánija, habár itt is főzést főzés követ. A konyha ősképszerű, nosztalgikus, tér-időtől elváló képe főként az egészen egyszerűnek tűnő, kiválóan kivitelezett téralkotó eljárások sokaságának köszönhető. A konyhát részletről részletre, eleinte közelképekkel, majd egyre növekvő perspektívából fedezheti fel a néző a kamerával együtt, de ehhez az is szükséges, hogy az egyetlen kis helyiség kellő újdonságot nyújtson, figyelemfenntartó díszlettel szolgáljon. A legfontosabb elem, amely minden képet meghatároz, talán a háttérben zajló impozáns színkompozíció, amely a film elejétől fogva meleg színekben pompázó, kényelmes hellyé teszi konyhát. Hùng minden pillanatban bizonyítja, hogy rendezői munkája rászolgál a díjazásra, hiszen filmjének egyszerűségéből képes volt egy elképesztő atmoszférájú és vizualitású alkotást teremteni, amelynek úgy is képtelenség ellenállni, hogy jelentős része a főzés konkrét folyamatát mutatja be. Innovatív receptek, szokatlan ételek elképesztő tálalásban, egy érzéki románccal körítve. Az egyszerűségben viszont ott lapul a hátrány is: a komfortfilmhez tartozó biztonságérzet és kevés konfliktushelyzet kiszámíthatósággal jár. De hát az ember úgy van vele, hogyha ízlik neki egy étel, pont azért fogyasztja, mert a következő falat is ugyanolyan lesz, A szenvedély ízére pedig nehéz ráunni.
A képek forrása: https://www.filmaffinity.com/en/filmimages.php?movie_id=854686
