Nagy Jázmin Miről is beszélünk pontosan, mikor az „érték” szót használjuk? Anyagi, szellemi és lélektani magaslatokban is meg tudunk határozni releváns dolgokat a fogalommal kapcsolatban úgy, hogy azok teljes mértékben ellentétesek legyenek egymással, mégis mind igazak maradjanak. A Gazdag ember kabátja című dráma ősbemutatója a Grundon talán pont ebben a kérdésben segít tisztázni a gondolatokat.
Ugyan Molnár Ferenc már 1912-ben megírta a teljes szöveget, akkor mint filmszkeccs lett bemutatva a hazai mozikban, és teljes formájában azóta sem vitték színpadra. A Scene Műhely legújabb előadáspremierje 2023. november 11-én 17:00-kor kezdődött a Grundon, amit, azt hiszem, a legtöbben kocsmaként ismerünk és használunk.
A dráma cselekménye egy kávéház egy különleges napját mutatja be, mikor egy tehetős ember betér a vendéglőbe azzal a szándékkal, hogy előző napi elhatározása szerint feleségül vegye a kasszírosnőt, akit újonnan ismert ott meg. Az ott dolgozó pincér, aki szerelmes a nőbe, ezt szeretné megakadályozni, hiszen nem akarja elveszíteni a lányt, aki valójában csak vagyona miatt szeretne hozzámenni a gazdag emberhez. Mikor az eljegyzést ünnepelve italozni kezdenek, a tehetős férfi részegségében elalszik és különös álmot lát, ami megérteti vele a múlandó, materiális és a maradandó értékek közötti különbséget, ezzel megtanítva mind neki, mind a nézőknek, hogy valójában milyen szerepet is tölt be a vagyon az ember és a társadalom életében.
Érdekes választásnak bizonyult a Grund az előadás megvalósítására, hiszen egy olyan helyszínről beszélünk, ami, bár a dráma cselekményében megjelölt kávéházhoz hasonlóan szintén vendéglátóipari szerepet tölt be –, azért azt el kell ismernünk, hogy hangulata, berendezése, sőt, részletesebben tekintve még funkciója is különbözik.
A kávéház – ahogyan a századforduló korából ismerhetjük – olyan helynek számított, ahol az emberek teljes napjaikat is eltöltötték, ahova szocializálódni, beszélgetni jártak, lényegében mint egy „központ” üzemelt. Itt elsősorban olyasféle – főként férfi – polgárokra gondolok, mint amilyen maga Molnár Ferenc is volt, vagyis írókra, újságírókra, költőkre és mindenféle más művészetben tevékenykedő alkotókra, akik sokszor itt is végezték munkájukat.
Tekintve, hogy napjainkban már nem sok eredeti értelemben vett kávéházzal találkozik az ember, a kávéházkultúra pedig mondhatjuk, hogy teljes mértékben kihalt, sőt, a vendéglátók eredeti céljukkal teljesen ellentétesen ma inkább mint „turistacsapdák” üzemelnek – gondoljunk csak a New York-ra vagy Central Kávéhézra – érthető, hogy a Scene Műhely ennek egyik legközelebbinek nevezhető, napjainkban is megtalálható formáját kereste – egy kocsmát.
A kocsmahelyiség egyik oldalát lekerítették, itt kapott helyet a színpad, a nézők pedig egy terem közepére épített nézőtéren foglalhattak helyet. A díszletet korhű asztalok és székek, fogasok és egy pénztárgép alkotta. Ezzel szerette volna az előadás megteremteni a kávéházkultúra korszakának hangulatát, visszaröpíteni minket az 1900-as évek elejére, ami működőképes is lehetett volna – hiszen mégiscsak ezeket nevezzük realista előadásoknak –, azonban sajnos az alkotók nem vették figyelembe a tényt, hogy minden más olyan eleme a térnek, amit nem ők hoztak be, kortárs volt. Ezáltal nem tudták teljesen sem a századfordulós, sem a mai kor miliőjét életre hívni. A falon lévő hirdetések, plakátok, az italpult, sőt, még a színpad és a nézőtér felett elhelyezkedő tetőablak is látványosan pár évvel ezelőtt lett felújítva, és bármennyire is próbáltak a jelenetek száz évvel korábban élni, a környezet, melyben a színészek játszottak, folyamatosan visszarántotta a nézőt 2023-ba.
Nem feltétlenül tartom az efféle jellegű, realista rendezést szerencsésnek ilyen térben – más oldalról közelítve pedig egy ehhez hasonló tér kiválasztását sem egy olyan mértékben realista előadáshoz, ahol a jelmezek, a szöveg és a színészi játék is ezt támogatja. Hiszen a lényeg pontosan az lenne, hogy a színpadon egy zárt világot teremt az előadás minden olyan elképzelhető eszközzel, amit a színház kínál, azonban egy olyan helyszín esetében, mint a Grund, ahol rengeteg külső tényező közrejátszik, a realista szándék és a kortárs környezet összeegyeztethetetlen lesz és nem képes harmóniában működni egymással.
A rendező ezt az ambivalenciát azzal próbálta feloldani, hogy egy figura karaktert – egy kortalan, nemtelen, kevésbé emberi, inkább egy fogalmat megtestesítő személyt – épített az előadásba, aki a darab elején visszaröptetett minket az időben és a teret egy időtlen síkba helyezte, előtérbe hozva annak rendeltetését – ami száz évvel ezelőtt kávéház, napjainkban pedig kocsma formájában létezik.
Ez a kis rendezői trükk az esetek nagy részében megalapozta a történéseket, karaktereket és helyszíneket, azonban igazán csak az álomjelenet során volt képes funkcionálni, ami egy mozgással és pantomimmel dolgozó, szinte képsorozatnak nevezhető etűd volt. Abban a pillanatban, hogy az előadás levetkőzte magáról a realista kulcsot – ami főként a színészi játékban és a zenében nyilatkozott meg – és olyan formanyelvet választott, ami ugyanannyira kortalan és szimbólumrendszerekre építő, mint amilyen maga a tér szeretett volna lenni, összeállt a darab.
Az előadás többi jelenete, amelyek a fő cselekményhez tartoznak és a valóság síkján mozognak a kávéházban, nem voltak képesek ennek az átfogó kortalanságnak a megteremtésére, folyamatosan pattogtak a múlt és a jelenkor között, egyetlen szempontból engedve el a realista jelleget, mégpedig abból, hogy a darab dalbetétekkel volt teletűzdelve. Zenés darabot láthatunk ugyanis – ami egyébként nem jellemző a Scene Műhely előadásaira.
A musicalekhez tartozó, a nézőkben megszülető alapvető konvenció, hogy az éneklés természetes, az előadás világához tartozik, tehát nem kérdőjelezzük meg a létjogosultságát, nem merül fel senkiben a kérdés, miért kezdtek el énekelni a jelenet közepén emberek és miért nem nézi őket senki sem bolondnak. Hiszen mind úgy ülünk be az előadásra, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a szereplők dalban fogják elmondani a történet jelentős részét.
Azonban éppen abból adódóan, hogy ez a konvenció szinte csak a zenés színházra igaz, az előadás kénytelen megteremteni azt a közeget a színházteremben, ami megengedi a karaktereknek a dalra fakadást és nem okoz felháborodást vagy éppen idegenségérzetet a nézőben.
A Gazdag ember kabátjában a realizmushoz való kényszeredett ragaszkodás éppen ezért nem vált javára az előadásnak, sőt, sok esetben hátráltatta is azt a tér, a cselekmény és a színészi játék szempontjából.
Az álomjelenet, melyben a gazdag ember végigjárja a várost megszökött kabátja nyomában, éppen azért volt képes tökéletesen funkcionálni a Grund kocsmájában, mert mind történéseiben, mind formájában megengedte a zenének és a színészeknek is, hogy arra használják a helységet, a történetet és saját eszközeiket, amit egyébként a koncepció megkívánt. Az ábrázolásra és a kortól független értékek szimbolizálására.
Fő problémám az előadással, hogy ugyan érthető számomra, hogy mit szeretne elérni – a nem materiális értékek felmutatása a pénz és vagyon ellenében, illetve ezeknek a jelenlegi társadalomban elfoglalt szerepével szemben – azonban az, hogy ezt hogyan, milyen eszközök és formanyelv által szeretné megtenni, az nem volt teljesen letisztázva. Nincs egy vezérfonal, amelyet az előadás játékideje alatt végigvinne, csupán ötletek halmaza, mintha a rendező nem tudta volna pontosan eldönteni, hogyan is szeretné közvetíteni a számára lényegesnek tartott, a drámában megjelenő értékeket.
Amennyiben az előadás képes lenne arra, hogy ezeket egyértelműsítse, lebontsa és tisztázza, egy egyszerre szórakoztató és művészeti szempontból tartalmas, értékes előadás lehetne. Azonban így jobbára csak a szórakoztatás marad. Az pedig már egy másik kérdés, hogy ez elég-e, hogy a színháznak lehet-e célja a szórakozatás önmagában.
Kasszíros kisasszony: Tóth Petra Serafina
Pincér: Bozsó Áron Kristóf
Gazdag ember: Huszerl Bence
Kabát: Táibl Eszter
Zongorista: Fialovszky Márk
Koreográfia: Táibl Eszter
Zeneszerző: Fialovszky Márk
Rendező: Dózsa Zoltán László
A képeket Heizer Mónika készítette.
