Meg kell érteni az elveszetteket

Megnéztük a Weöres Sándor Színház Kutyabaj című előadását Horváth János Antal rendezésében. A produkció Samuel Bailey 2021-es Shook című drámájának fordítása és átdolgozása magyar környezetbe. Riyad (Kuttner Bálint), Cain (Hajdu Péter István) és Jonjo (László Gáspár), három fiatal fiú története a szabadságról, a félelmekről és a társadalomról.

Evolúciós szempontból a „normális” a legjobb jelző, amit embertársainkra használhatunk, ugyanis ez fejezi ki azt, hogy rendelkeznek mindazon képességekkel, amelyek – megnövelve ezzel életben maradási esélyeiket – lehetővé teszik számukra a társadalomba való beilleszkedést, a biztonság elengedhetetlen érzetének megteremtését, illetve az egészséges utódok nemzését.

Amikor valaki „nem-normális”, az kis mértékben pozitív töltetű is lehet (ilyenkor nevezünk valakit különlegesnek), azonban szélsőségesebb esetekben már furának vagy bolondnak titulálhatjuk az illetőt. Ilyenkor elkezdjük kinézni, kiközösíteni társaságokból, majd a társadalomból, ezzel pedig magányt, sőt akár különböző szorongásokat okozhatunk nekik.

A Kutyabaj című előadás pedig egy nagyon jó lehetőség arra, hogy az általunk „nem-normális”-nak gondolt, a társadalom peremére szorult embereket és a velük szemben felépített prekoncepcióinkat, ezáltal pedig magunkat is megvizsgáljuk kicsit.

A darab kiváló példa a fiatalok társadalomból való kiközösítésére, ezáltal pedig a magány és félelem örvényébe kerülésére. Valamint arra a folyamatra is, ahogyan elvesztenek minden kapcsolatot a „normálisnak” mondható társadalmi réteggel – gondolok itt azokra az emberekre, akik úgynevezett polgári állásokban dolgoznak, szociális életet élnek barátaikkal és családjukkal. Vagy mert ebbe születnek bele (börtönben születnek, esetleg szüleik nem fordítanak rájuk kellő mennyiségű, vagy éppen semennyi figyelmet), vagy véletlenek és az elveszettség okán olyan szituációkba keverednek, ami egy olyan helyre sodorja őket, mint a börtön intézménye, ahonnan nem tudnak menekülni.

Riyad, Cain és Jonjo a fiatalkorúak börtönében találják magukat egy csoportfoglalkozáson. Az órák célja megtanulni újszülötteket és csecsemőket gondozni és gyereket nevelni. Mindhárman máshonnan érkeztek, más miatt kerültek oda, de közös bennük, hogy meg kell tanulniuk felelősséget vállalni és az élet egy olyan területén helyt állni, ami egy átlagos ember számára mindennapi, nekik azonban lehetetlennek tűnik. Nemcsak magukért – sőt, főleg nem magukért –, hanem születendő gyerekeikért.

Cain fura. A fura fiú, aki mellé az emberek nem ülnek be a padba az iskolában, mert furcsákat mond furcsán; aki izgága, mindig bajba keveredik és szociális érzékenysége sincsen. A fura gyerek, aki mindig egyedül van, mert senki sem mer barátkozni vele, ezért ott kezd el emberi kapcsolatokat keresni, ahol csak tud. Szorongásait és a benne felgyűlt haragot az emberiség ellen, eszközök híján, nem tudja levezetni sehogy, csupán erőszakon keresztül.

Riyad szeretne kikerülni, nemcsak a börtönből, hanem eddig életéből is. Tanul, szeretne leérettségizni, elmenni egyetemre, majd munkát szerezni. Elvegyülni a társadalomban, nevelni a fiát. Elfelejteni, hogy ki volt, minden drogokkal és alvilági bandákkal kapcsolatos problémáját és bűneit. Persze ez nem lehetséges, az ember soha nem tudja elfelejteni, ki volt és miket tett, legfeljebb feldolgozni tudja élményeit és építkezni azokból. Már ha környezete ezt megengedi neki. Riyadnak pedig nem engedi meg.

Jonjo az egyetlen hármuk közül, aki most először van nevelőintézetben vagy börtönben. Illetve nem életstílusának köszönheti, hogy odakerült, hanem egy olyan eseménynek és cselekedetnek, amiben ösztönei és haragja vezérelték. Ő az egyetlen hármuk közül, akinek nincs kilátása egy normális életre, hiszen évtizedekig, vagy akár soha nem fog szabadulni. Megtanulja pelenkázni, etetni és ellátni születendő gyerekét, annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy sosem lesz szüksége erre a tudásra, hiszen mire kikerül a börtönből, lánya már rég felnőtt ember lesz. Ha egyáltalán valaha szabad lehet, azonban ez a tanulási folyamat az, ami megőrzi józan eszét, és felkelti benne a hamis reményt, ami a kilátástalanságtól való félelmet képes háttérbe szorítani.

Ez pedig létfontosságú, hiszen a félelemnél nincs erősebb érzelem. Mindent felülír, a gondolkodó emberekből is ösztönlényt csinál, és olyan cselekedetekre sarkallja őket, aminek következményeit egy életen át viselhetik. A félelem megbénít, és mindenfajta jövőtől képes elzárni minket. Beszűkíti látókörünk és végletes döntésekre késztet minket, belekever az önsorsrontás végtelen spiráljába.

A társadalom peremvidékére szorult fiatalok, akik ilyen-olyan módon kallódnak az életben, talán szeretnének valahova tartani – talán nem –, de környezetüket, ahonnan érkeztek, ez egy percig sem érdekli, folyamatosan visszarántja őket. Azok az emberek, akik nem hisznek abban, hogy képesek változásra, vagy akik régi életükből maradtak és nem akarják elengedni őket – mint Riyad esetében, akit a régi bandája, illetve annak ellenségei felől folyamatos nyomás ér.

Olykor pedig magukat rántják vissza, vagy mert nem gondolják személyüket annyira értékesnek, hogy a társadalomba vissza- (vagy éppen be)kapcsolódjanak, vagy mert félnek a külvilág kihívásaitól és saját kompetenciáikkal, illetve társadalmi helyzetükkel való szembesüléstől. Cain ebbe a hibába esik a dráma szinte teljes egészében. Lehetőséget kap büntetésének enyhítésére, ha felveszi a kapcsolatot az emberrel, akivel verekedésbe keveredett, és bocsánatot kér tőle. Azonban ezt nem meri megtenni, hiszen nem tudja, milyen reakciót fog kiváltani a másik emberből, vagy azokból, akik ezt megtudják. Fél attól, hogy gyengének fog tűnni, hogy nem gondolják elég férfinak, ha megteszi, így sokáig csak szorongatja a kiutat jelentő levelet a kezében, ami a lehetőséget tartalmazza, de nem él vele.

Mindhárman tanulni, dolgozni akarnak, vissza szeretnének térni a társadalom kerekébe, de képtelenek rá. Képtelenek rá, mert nem ismerik azt a világot, csak álmodnak róla, mélyen félnek tőle. Félnek, hogy annak ellenére, hogy semmi másról nem álmodtak egész életükben, mint a szabadságról, nem tudnak beilleszkedni a társadalomba, nem tudnak saját álmaik részesei lenni, ezért akarva-akaratlan elvágják magukat minden lehetőségtől.

A realista díszlet egy börtön tanulószobája, ahova a három fiú órára jár. A zárt és lelakott tér egyszerre reprezentálja a börtönt, a fiúk és társadalmi helyzetük korlátoltságát, és zár be minket is a színpadon kialakuló szituációkba. A színészi játék minden mozzanatában pontos, mind mozgás, mind személyiségábrázolás terén, a legapróbb szavak és mozdulatok rejtik el a három fiú legnagyobb félelmeit és vágyait, és ezek rántanak magukkal minket is világukba. Minden eleme az előadásnak arra van kihegyezve, hogy megértsük és átérezzük helyzetüket.

Lehetne az egész előadás egy felnövéstörténet, a börtön falai között leélt gyerekkortól a babák gondozását oktató órákon át a szabadság útjának megtalálásáig. Azonban nem az, legalábbis legtöbbjüknek nem, hiszen a „nem-normális” emberek sosem lehetnek normálisak, bármennyire szeretnének is. Nem hagyjuk nekik.

Abban a pillanatban, hogy szemünkben beleesnek a korábban említett „nem-normális” kategóriába és megbélyegezzük őket, szépen lassan kiszorulnak a mindennapi társadalmi működésből és elszeparálódnak. Visszakerülni pedig nem tudnak, hiszen a mi nézőpontunkból a „fura” egy olyan dolog, amitől távolságot kell tartani, hiszen nem tudjuk pontosan, mit jelent és mit várhatunk tőle.

Az pedig, hogy a színházban megnézünk egy olyan előadást, ami a társadalmi szeparálódásról szól, bár empátiát kelt az emberben és elgondolkodtatja saját és mások helyzetén, még nem elég. Tenni is kell azért, hogy minél kevesebb fiatal sodródjon ilyen módon a társadalom peremére, hiszen, ahogy a darab is rávilágít, nem tudhatjuk, miért is olyan „furák”. Lehet, hogy egyszerűen csak elveszettek, akiknek nem volt az életében senki, aki terelgette volna útjukat, vagy akire felnézhettek volna.

Szereplők:

Jonjo — László Gáspár e.h.

Cain — Hajdu Péter István

Riyad — Kuttner Bálint e.h.

Grace — Csonka Szilvia

Alkotók:

jelmeztervező: Pattantyus Dóra

díszlettervező: Szabó Márton István

dramaturg: Tóth Réka Ágnes

zeneszerző: Szendrey-Nagy Olivér, Kálmán András

elhangzó dalok: Hundred Sins, Beton.Hofi, Lidokami

trailer: Kaczmarski Ágnes