Anna Déri Nagy népszerűségnek örvend az ELTE Alumni ELTE Sikerek nevet viselő sorozata, ahol híres, sikeres alumnusok beszélnek munkájukról. Korábban színvonalas előadást tartott már az esemény keretein belül többek között Lovász László, Barabási-Albert László, Tardos Éva, Winkler Márta és Freund Tamás is. Az Alumni legutóbbi vendége Bányai Éva Széchenyi-díjas pszichológus, hipnóziskutató volt.
Bányai Éva az ELTE Bölcsészettudományi Karon kezdte meg egyetemi tanulmányait magyar nyelv és irodalom, illetve pszichológia szakon, középiskolai tanári diplomáját 1966-ban szerezte meg. Pályája az MTA Pszichológiai Intézetben indult ösztöndíjasként, 1970-ig pedig tudományos segédmunkatársként dolgozott. Később bekapcsolódott az ELTE TTK Összehasonlító Élettani Tanszék kutatócsoportjának munkájába, kitüntetéses doktorrá avatása 1976-ban volt az ELTE BTK-n. 1990-ig az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszékének főmunkatársa volt, majd egyetemi docens lett. Ezek után az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolában, az ELTE posztgraduális pszichológus-továbbképzésein kísérleti pszichológia, módszertan, tudat és módosult tudatállapotok témakörökben adott elő. Kutatóként járt többek között az Amerikai Egyesült Államokban, Olaszországban és Svédországban is. Munkája eredményeként több olyan elméleti áttörést sikerült elérnie, ami a hipnózis gyakorlati, gyógyító alkalmazásában is fontos szerepet kap, ezért előbb az Európai, majd a Nemzetközi Hipnózis Társaság első női elnökévé választották. 2019-ben a legrégebbi Amerikai Hipnózis Egyesülettől megkapta az Élő Emberi Kincs kitüntetést is.
A kutató kíváncsisága már hétéves korában felébredt benne. A Diana úti általános iskolában vasgyűjtő versenyt rendeztek, amit Bányai Éva osztálya, a legkisebb lányosztály nyert meg. Mindenki csodálkozott ezen az eredményen, a rejtélyt pedig csak az év végére tudta megfejteni az egyik tanítónő. Amikor ugyanis mindenkit szélnek eresztettek, Bányai Éva odalépett néhány nyolcadik osztályos fiúhoz, mondott nekik valamit, majd megindult, a fiúk pedig követni kezdték a kis Évát – mintha hipnotizálták volna őket. Ő maga ekkor hallotta először a hipnózis szót, ami azonnal felkeltette az érdeklődését. A szülei így magyarázták meg neki a fogalmat: ,,valaki annyira magára tudja vonni más emberek figyelmét, hogy csak rá koncentrálnak, és ha mond vagy javasol nekik valamit, akkor azt megteszik”. Ezek után természetesen faggatni kezdték Évát, hogy mit mondott a fiúknak, amiért követték őt, a kislány pedig csak azt mondta, ami igaz volt, nevezetesen azt, hogy tudja, hol van a Svábhegyen a vas, hiszen ott lakik. A fiúk a megszerzett vasat végül a lányok osztályának adták le. Bányai Évát utólag elgondolkodtatta, hogy miért hittek neki, és miért az ő javukra jártak el. Az ötvenes években azonban nem volt könnyű ezekre a kérdésekre választ találni, mivel a pszichológia akkoriban gyanús, polgári áltudománynak minősült – nem is volt képzés egész Magyarországon –, a hipnózis pedig összekapcsolódott a fasizmussal Thomas Mann kisregénye miatt.
Bányai szülei tanárok voltak, és eredetileg őt is annak szánták. Édesapjával sok konfliktusa volt a pályaválasztás időszakában, édesanyja viszont jóval megértőbb volt: arra kérte Évát, hogy a pszichológia mellett valami mást is válasszon, hátha ismét megszüntetik a képzést. Így kezdte meg egyetemi tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom, valamint pszichológia szakon. 1961-ben felvételizett, arra a kérdésre, hogy miért szeretne pszichológiát hallgatni pedig így válaszolt: ,,kísérleti pszichológus szeretnék lenni, mert én szeretném megérteni a titkos motívumokat, amikről nem is tudnak az emberek, és szerintem ezt csak a kísérleti pszichológia tudja lehetővé tenni”. Ezután újabb kérdés érkezett felé arra vonatkozóan, hogy szerinte mi is a kísérlet. Erre Bányai Éva lelkesen megemlített egy nemrég olvasott Kardos Lajos cikket a Magyar Pszichológiai Szemléből, és hangsúlyozta, hogy nagyon nem ért vele egyet, majd kifejtette saját álláspontját. Utóbb derült csak ki, hogy a bizottság egyik tagja maga Kardos volt.
A sikeres felvétel után, rögtön az első egyetemi évtől aktív volt: diákkört alapított a másodéves Hunyady Györggyel, amely egy önképző csoport volt. Különböző művekből referáltak egymásnak, amelyekből később kutatások is születtek. Csatlakozott Barkóczi Ilona tanárnő a majmok és a csecsemők manipulációs mozgásairól szóló kutatásához is. Felidézte, hogy sokat ült az állatkertben, az arra járó gyerekek pedig mindig érdeklődve nézték, hogy vajon mit csinál a majmokkal. A hipnózis iránti érdeklődése az egyetemi tanulmányai alatt sem lankadt, de ennek gyakorlása, gyógyító célú alkalmazása nem volt „kívánatos” akkoriban: a három T közül a tiltott kategóriába került. Egyedül Völgyesi Ferencnek volt szerencséje, aki a halála előtti évben részt vett egy kongresszuson Ivan Petrovics Pavlovval, aki válaszolt is neki egy levelére, sőt, képet is küldött, amelynek aljára az volt írva „barátomnak, Völgyesi Ferencnek”. Mivel Pavlovot barátjának tekinthette, gyakorolhatta Magyarországon a hipnózist. A másik kivétel Mészáros István volt, aki Leningrádban szerzett orvosi diplomát. A Szovjetunióban ugyanis nem volt tiltott a hipnózis: Mészáros István tanulhatott róla az ottani egyetemen és a gyakorlatban is alkalmazhatta alkoholisták gyógyítására. 1965 augusztusában IBRO WSH Seminart tartottak Budapesten, ahol Bányai Éva Roy John professzor asszisztenseként aktív szerepet kapott a „kiváltott potenciál” módszer demonstrálásában. Ekkor találkozott és beszélgetett Mészáros Istvánnal és Ádám Györggyel, aki 1970-ben az ELTE TTK Összehasonlító Élettani Tanszékének új igazgatója lett, és aki engedélyezte, hogy Bányai Mészáros Istvánnal kutathassa a hipnózist.
Már a kezdetektől olyan megközelítést alkalmaztak, amely a világon még nem volt megszokott: egyszerre nézték a magatartásváltozásokat, az emocionális hatásokat, a szubjektív élményeket a különböző élettani tényezőkkel. Az 1970-es években a világon mindenütt a pavlovi hipnóziselmélet volt elfogadott, miszerint a hipnózis egy részleges alvás, Bányai Éva azonban vizsgálataik során ebben kételkedni kezdett. Látott ugyanis a moziban egy filmet a vietnami háborúról, amiben közelről mutattak egy éppen ölni készülő katonát, aki nagyon is éber volt. Az arca pont úgy festett, mint azok, amelyekkel Bányai nap mint nap találkozott hipnóziskutatásai során. Rádöbbent, hogy sok különböző kultúrában, rítusban használnak aktivitásfokozódást a módosult tudatállapot kiváltásához. Ezt a felismerést doktori disszertációja végére is leírta, amit nem fogadtak nagy örömmel, mert amennyiben ez így van, az megdönti a pavlovi hipnóziselméletet. Disszertációját az MTA pályázatára is beadta; jutalmul 30 éves korában kiutazhatott az USA-ba.
A Stanford Egyetem Ernest R. Hilgard Hipnóziskutató Laboratóriumában 12 másik posztdoktorral együtt kutatott. Nyolc hónap alatt két kísérletsorozatot is sikeresen lefuttattak. Ebben az időszakban dolgozta ki az aktivitásfokozó hipnózisindukciót is, vagyis az aktív-éber hipnózist. Rájöttek tehát, hogy nem szükséges okvetlenül relaxáció, a hipnózis ugyanis aktivitásfokozó eljárással is kiváltható. Tanulmányútja során egy sorsfordító élményben is része volt, amire így emlékezett:
,,Akkoriban folyt a Stanford Klinikai Hipnózis Skálájának a standardizálása. Egy végstádiumú gyomorrákos férfi betegnek felolvastam a standard skálát, megköszönve neki, hogy ezt lehetővé teszi, mert megvonták tőle a fájdalmaira kapott morfiumot, hogy figyelni tudjon. Nem tartottam még a skála felolvasásának felénél sem, amikor azt láttam, hogy kipirult az arca és elsimult. Amikor vége volt, reszketeg hangon azt mondta, »doktornő, kérem, ideadná a kezét?«, és megcsókolta, pedig ez Amerikában nem szokás. Éreztem, hogy könnycseppek hullanak a kezemre. Végül azt mondta, »köszönöm, hogy elhozta nekem a békét, már méltósággal tudok szembenézni a halállal«. Ez volt az a pillanat, amikor elszégyelltem magam. Azt éreztem, hogy én ott Amerikában minden módszert, amit lehetett, a legnagyobbaktól ellestem, tehát én tudok valami olyat, amit Magyarországon akkoriban alighanem én tudhattam a leginkább. Ezt pedig játékra használtam, mert kutattam. Akkor döbbentem rá, hogy ezt emberek javára is lehetne fordítani. Elhatároztam, hogy amikor hazajövök, elkezdek ezért küzdeni.”
Ezek után egyből el is végzett egy terápiás képzést még Amerikában Erika Frommnál, hazatérve pedig csoport- és viselkedésterápiás képzéseket is. 1978-ban Juhász Pál professzor meghívására megtartották első hipnózisképzésüket a SOTE Pszichiátriai Klinikáján. Ebből egy olyan munkacsoport alakult ki, amiből később, a rendszerváltás után megalakult a Magyar Hipnózis Egyesület. Bányai a kilencvenes években az ELTE-n tanszék-, majd tanszékcsoportvezetőként dolgozott, részt vett több új tanegység kidolgozásában, aktív szerepet vállalt az új rendszerű pszichológusképzés kialakításában, emellett kezdeményező volt az ELUP-képzés beindításában is. Később párhuzamosan betöltötte a Magyar Hipnózis Egyesület és az Európai Hipnózis Társaság elnöki tisztségét is.
2001-ben egy mammográfiai vizsgálat során kiderült, hogy rákos beteg. Amikor hazament a diagnózisával, felhívta a bátyját. A történtekre a bátyja ennyit válaszolt: ,,néztél ma tv-t?”. Bányai Éva megdöbbenten kapcsolta be a készüléket, az elé táruló kép pedig a Világkereskedelmi Központ összeomló tornya volt. ,,Az volt az első gondolatom, hogy halálos beteg vagyok, ezért összedől a világ. Utána azonnal életbe lépett a reflexív énem, és rájöttem, hogy úgy gondolkozom, mint egy hároméves egocentrikus gyerek, tehát most módosult tudatállapotban vagyok.” Gyógyulása érdekében olyan önszuggesztív eljárásokat kezdett alkalmazni, amivel az immunrendszerét tudta javítani. Azóta rengeteg élménye volt rákbetegekkel, és tisztában van azzal is, hogy a legtöbbjüket a diagnózis után elbocsátják munkahelyükről. Az ő esetében azonban másképpen történt, amire így emlékezett:
,,Amikor én beteg lettem, életemben először és utoljára, az ELTE, akinek tudnivalóan nincs pénze, jutalomban részesített, betegen. Akkor terjesztettek fel professzorrá is. A közvetlen munkatársaim pedig állandóan tartották velem a kapcsolatot. Korábban rendszeresen ünnepeltük egymás között a karácsonyt, a negyedik kemoterápia után azonban nem tudtam személyesen részt venni ebben. Ők viszont akkor is felhívtak Skype-on, együtt énekelt a tanszék, és kaptam ajándékokat is. A legtöbb ajándék máig ott van a karácsonyfám alatt. Rengeteg szeretetet kaptam akkor, amikor szükségem volt rá.”
2002-ben, amikor megkapta az utolsó kemoterápiáját, úgy érezte, hogy ezzel a betegséggel új feladatot kapott az életben. Attól kezdve terápiásan csak rákbetegekkel foglalkozik, mert erre nagyon kevesen vállalkoznak, ugyanis a terapeutát ez a saját halandóságával szembesíti, ami nem könnyű. Kutatást is indított a lelki erőforrások és a gyógyulás témájában: a betegekkel való találkozás 2020 októberében zárult le, de az adatok feldolgozása máig zajlik. A kutatásban együttműködő intézmények között volt az ELTE PPK Pszichológiai Intézet, az Országos Onkológiai Intézet, a Vas Megyei Markusovszky Kórház, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudomány Centrum, valamint a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézet is. Az már kiderült viszont, hogy a hipnózisnak szignifikánsan kedvező hatása van többek között a pszichológiai immunkompetenciára, a testi immunfunkciókra, az életminőségre és a poszttraumás növekedésre.
Előadását ezekkel a szavakkal zárta: ,,én egy boldog ember vagyok, minden nehézség és harc ellenére. Amikor tükörbe nézek, az jó érzéssel tölt el, mert nem csábultam el, hogy mást csináljak, mint ami igazán, mélyen érdekelt. Nem csábultam el, hogy disszidáljak akkor, amikor sokkal jobb kutatási és anyagi lehetőségeim lettek volna. Úgy érzem, hogy azt a rengeteg szeretetet, amit én itthon kaptam, azt itthon kell viszonoznom. Az ELTE-nek köszönöm a gondolkodás, a vita, a kutatás, valamint az oktatás szabadságát. Különösen pedig azt, amit a betegségemben gyógyító szuggesztióként kaptam, hogy éppen akkor terjesztettek fel professzorrá”.
Képek: Baló Tímea
