Valóság a sport mögött – Filmajánló: Hajsza a győzelemért

Ron Howard filmje, a 2013-as Hajsza a győzelemért megkerülhetetlen filmalkotás bárki számára, akit kicsit is érdekel a motorsport világa, annak pedig különösen, aki a Forma-1 iránt lelkesedik. James Hunt és Niki Lauda rivalizálása nem csak sporttörténeti szempontból izgalmas, de a film rámutat a konfliktus melodrámai lehetőségeire, a versenyek mögül hús-vér emberi problémák kerülnek felszínre, kapcsolati és egzisztenciális kérdések. Mindezt egy padlógázzal hasító megapic túlfűtött forgatagában és a ’70-es évek varázsának egyvelegében befogadni olyan, mintha egy élőben zajló nagydíj feszültsége társulna a művészet keltette szépségérzettel.

1976-ot írunk, a Forma-1 már méltó népszerűségnek örvend, de számos aspektusában különbözik attól, ahogyan ma ismerjük. Ha a kapitalizmus tükrében nézzük, ez az évtized számos jól megragadható kulturális és fogyasztói lenyomatot juttathat eszünkbe, olyan, mintha egyszerre lódult volna meg a tömegkultúra gyorsvonata a művészi kísérletezés, egyfajta mámoros, lebegő lázadás szellemével, így a ’70-es évek retró hangulatának kettőssége a kíméletlen gazdasági, társadalmi gépezettel együtt valamiféle életigenlő szabadságérzetet is hordoz magában. Ezzel tulajdonképpen a Forma-1 világát is keretezi; egy sport, ami egyszerre szól a technológiai csodák nyújtotta száguldás zsigeri élvezetéről és ennek pátoszáról, ami mára sokat változott; a Hajsza a győzelemért történetében és annak valóságában kulcsfontosságú motívum a szembenézés a halállal: a versenyzők iránti rajongásban a veszély, az adrenalin mámora is szerepet játszik. Ma már a biztonsági óvintézkedéseknek, fejlesztéseknek hála nehezen képzelhetőek el olyan tragikus események, amik beárnyékolták a sport régi formáját. Viszont a pátosz szerencsére nemcsak az adrenalinról szól, hanem a szépségről is, így jelenik meg a kor kettőssége a sportban, ami egyszerre foglalja magában a pénzt, a fogyasztást, a személytelen anyagi sikert, és az emberfelettinek tetsző technológiai teljesítmény káprázatát. A hetvenes években induló James Hunt és Niki Lauda viszont még nagyon is jól tudták, hogy az életük kockáztatására is vállalkoznak, és ez nemcsak az ő személyiségüket határozta meg, hanem azt is, hogy miképpen viszonyultak hozzájuk a rajongóik.

            A történet szerint a két versenyző már pályájuk kezdetén egymásnak feszült, mikor még zöldfülű pilóták voltak a Forma-3 alsóbb divíziójában. Konfliktusuk lényege innentől kezdve nemigen változik, már az első találkozásukkor megcsap minket kettejük kontrasztja, ami majd az egész filmen átível, és ami a rajongói viszonyuláshoz is kapcsolódik. James Hunt a kor versenypilóta-sztereotípiája, nagyszájú, nagyképű, az élvezeteket hajszoló, a versenyeken vakmerő döntéseket hozó sztáralkat, aki riválisával szemben kissé úgy viselkedik, mint az amerikai filmekben a gimnáziumi szekáló. Számára a versenyzés a száguldás, a rivaldafény, az extrém körülmények adta izgalom, ami viszont inkább társul rettegéssel, mint örömmel: látjuk, hogy Hunt a futamok előtt gyakorta elhányja magát, és próbál minél kevesebbet gondolni a versenyeket övező tragikus eseményekre. Így viszont elmondása szerint minden napot úgy él, mintha az az utolsó lenne, és szerinte nem csak az élethez, hanem a versenyzéshez is így kell hozzáállni; minél közelebb vagy a halálhoz, annál inkább érzed, hogy élsz, mondja, és ezt az életet végső soron nagyra tartja, még ha ez számos, mélyről jövő félelmet és saját maga előli káros menekülést okoz is.

Forrás: Cinema Austriaco

            Ezzel szemben Niki Lauda precíz, másokkal és önmagával szemben is igen szigorú karakter, aki egy ponton még azt is elmondja, hogy ha lenne más tehetsége, akkor annak élne. Minden döntése mögött kimért racionalitás, százalékok – és  komolyság – rejlik. Nem érdekli az egó, de nem is szociális, gyakran eltaszítja az embereket maga mellől, nem fürdőzik a sikerben. Ahogy ő mondja, inkább fekszik le időben és kel fel korán, mert a minél jobb teljesítmény a cél, annak pedig szabályai vannak. Ez jól összhangban van egyébként a balesetektől való félelemmel, Niki Lauda figyel a kockázatra, teljességgel megveti, mikor valakinek a meggondolatlansága veszélybe sodor bárkit a pályán. És azt is látjuk, hogy más pilótákkal ellentétben Lauda tényleg ért az autók felépítéséhez, a fizikájukhoz, és még a Ferrarinak sem fél beszólni, hogy nem működik megfelelően a konstrukciójuk. Azzal nyeri el mások bizalmát, hogy újonc pilótaként többet tud az autók működéséről, mint a tapasztalt szerelők.

            Így feszül egymásnak a vakmerő playboy és az óvatos, zárkózott tudós alkat. Mikor Lauda megismeri leendő feleségét, a nő mondja is neki: nem lehetsz autóversenyző, ők hosszú hajúak, kigombolva hordják az inget, összességében: szexik. Látjuk, hogy ez nem igaz, hogy ezt a sportot sokféleképpen lehet megközelíteni, és művelői nem csak egyes részleteket illetően különböznek egymástól, hanem az élethez való más-más hozzáállások ütköznek össze a verseny világában is. Mindkét szereplőnek van mit tanulnia a másiktól, Huntnak nem ártana komolyabban vennie a döntéseit, Laudának pedig rá kell jönnie, igenis fontos, hogy legyenek mellette mások, akik törődnek vele, és néha muszáj leeresztenie kicsit, nem lehet minden napot megfeszítve élni.

            A Forma-1 melodrámai térré válhat, ha ilyen szoros kapcsolatban látjuk magával az élettel. A felfokozott érzelmekkel operáló melodráma műfaji sajátosságai egyébként is jól összeilleszthetők a sport világával, ahol az eljutás a győzelemig önmagán túlmutató boldogságkeresés, a kiteljesedés kérdése, küzdelem veszteségek és tragédiák árán valami nagyobb jó reményében. Önfeláldozás és önmegkérdőjelezés, süllyedés a krízisbe, majd a katartikus feloldozás; ezek mind jól ábrázolhatók a sportban, és a Hajsza a győzelemért megnézése után úgy érzem, a Forma-1 rendelkezik egy különleges varázzsal e téren, ahogy az ember és a hasító, száguldó gép eggyé válik, és a pilóták körbe-körbe cikáznak, mintha az élet monoton ismétlődései közepette keresnénk valami nagyobbat, többet, ami értelmet adhat mindennek. A maga módján mindkét pilóta elveszett lélek, akik nem tudnak elképzelni sem más életformát, de ahhoz, hogy tényleg győzhessenek, nemcsak a pályán kell teljesíteniük, hanem saját maguk előtt is be kell bizonyítaniuk, hogy képesek a változásra.

Forrás: Motorsport Images

            Filmszakosként közelebbről is megvizsgálhattam, mennyire bonyolult a melodráma fogalmának meghatározása, még azzal kapcsolatban is nehéz megegyezni, hogy külön műfajról beszélünk-e egyáltalán, mert nem olyan jól elkülöníthető, esetleg tárgyi elemek határozzák meg, mint mondjuk a westernt a postakocsi vagy a revolver, hanem egy nehezebben megfogható érzelmesség, ami gyakorlatilag egyidős magával a filmmel, és szinte minden népszerű filmalkotásban megtaláljuk a nyomait, még akkor is, ha műfajilag az egy horror, sci-fi, vagy, jelen esetben, egy sportfilm. A melodráma szeminárium egyik fontos része volt, hogy ezekben a filmekben milyen mértékben verbalizálódnak az érzelmek, vagyis szereplőik konkrétan szavakba öntik őket, nyíltan, őszintén, néha irreálisan szépen, de a lényeg, hogy hatásosan beszélnek róluk. Mikor Niki Lauda karaktere a boldogság természetéről beszélt, rögtön belém nyilallt, hogy ez a melodrámai ősszabály egy 2013-as sportfilmre ugyanúgy igaz, mint a múlt század alkotásaira, ráadásul a versenypilóta itt lényegében a műfaj legősibb, leginkább központi kérdéséhez nyúl hozzá: mi is maga a boldogság? A szemináriumon néztünk olyan jeleneteket, amik arra világítottak rá, hogy a melodrámai hősök adott esetben annyira hangsúlyozzák boldogságukat, hogy az éppen emiatt válik hamissá; a műfaj egyik üzenete, hogy az a boldogság, amit állandóan szajkóznak, nem valódi, inkább hazugság vagy illúzió, mert a valódi boldogság szerény, és csak akkor vesszük észre, ha már megszűnt. Ehhez képest igazán érdekes látni, hogy egy Forma-1-es versenypilóta megélései hogyan tesznek hozzá ehhez a kérdéshez, mennyiben más ez, mint amit a műfajtól megszokhattunk; Niki Lauda a boldogságot az ellenségének nevezi. A pilóta számára ellenség lesz, mert gyengébbé teszi, mert van mitől félnie, van mit elveszítenie, és már nem tud csak és kizárólag a győzelemre fókuszálni. De lehet-e valóban győzni, ha a versenypályán kívül minden más megszűnik?           

Egy viharos német nagydíj mindkét főhős életét felforgatja, és rákényszerülnek arra, hogy átgondolják a fönti kérdéseket és az egymáshoz való viszonyulásukat is. A sport mai formájában egyébként ez a durván esős időjárás sem jelent már ellehetetlenítő körülményt, sőt, vannak csapatok, amik kifejezetten preferálják a futam alatti csapadékot. A ’76-os nürburgringi vihar viszont elsöprő erejű volt; nemcsak a sporttörténetbe írta bele magát, de átírta két fiatal férfi életének útját is. Így mutat rá a Hajsza a győzelemért arra, hogy ez a kettő korántsem áll távol egymástól; nem csak a konstruktőri csodák, de az érzelmek futama is ez, amiben minden néző részt vesz, ahogy a film magába ránt minket, és a célegyenesig nem ereszt.

Kiemelt kép: IMDB

Author

Ajánlott cikkek