Nagy Jázmin A sétáló színház egy olyan esemény, amely nem egy térben történő előadást jelenít meg, a nézőknek a jelenetek között egyik térből a másikba kell átmenniük – a Scene Műhely Rómeó és Júliája esetében ezek a Gödöllői Kastély külső és belső terei voltak. A műfaj egyik legnehezebb feladata fenntartani a nézők folyamatos figyelmét, hiszen a magyar színházkultúrában a frontális előadásokhoz szokott befogadó, ahol a sötétség, a zárt tér és a csönd összessége miatt figyelme fókuszálva van, sokkal nehezebben alkalmazkodik egy ilyen színházi környezethez.
Az efféle előadásoknál, ahol a néző mozog a térben és a jelenetek között szünetek vannak, könnyen elveszik figyelme, ha nem fektetünk külön hangsúlyt annak megtartására. Akár szöveggel, akár a hangulatot biztosító zenével, akár valami mozgásos etűddel kíséreljük meg fenntartani, elengedhetetlen az alkotói folyamat során az erre való fokozott törekvés. Hiszen egy olyan helyszínen, mint a Gödöllői Kastély – amelynek mind a kertje, mind az épületek belső terei olyan környezetet biztosítanak, ami már önmagában magára vonja a szemlélődő figyelmét – nehéz megtalálni annak egyensúlyát, hogy a tér szolgálja az előadást, ne pedig öncélúan felhasználja az építészetet és igazolja azzal a produkció létrejöttét.
Sajnos a Scene Műhely Rómeó és Júlia-előadásának van egy ilyen, a figyelem fenntartására vonatkozó gyermekbetegsége, jobban mondva hiányossága. Úgy tűnik, a jelenetek közötti helyszínváltásokra nem fordítottak külön munkát a próbafolyamat alatt, a nézőknek pedig elkalandozott a figyelme, elkezdtek beszélgetni, kikerültek az előadás korábban megteremtett hangulatából és világából. Előnyösebb volt az az eset, mikor a darabról kezdtek el diskurálni, egy-egy jelenetet, karaktert vagy színészt kitárgyalni, azonban voltak olyan alkalmak is, mikor olyan párbeszéd ütötte meg a fülem, ami egyáltalán nem kapcsolódott a darabhoz.
Namármost felmerül a kérdés, hogy milyen jogon kategorizáljuk be a színházat egy olyan műfajként, ami a nézők konstans és száz százalékos fókuszát igényli – hiszen, ha belegondolunk, egészen pár száz évvel ezelőttig nem ez volt a jellemző a színházra –, és miért róhatjuk föl a darabnak, ha nem képes ezt megteremteni. Elvégre a színház eredendően közösségi élmény, ráadásul az elmúlt évtizedekben egyre több a próbálkozása számunkra klasszikusnak mondott színházi formák megtörésére.
Azonban azt hiszem, ebben az esetben nem az jelenti a problémát, hogy a nézők kapcsolatot tartanak egymással a jelenetek közötti „üres időben”, hanem figyelmük irányának és beszélgetéseiknek milyensége határozza ezt meg. Nem a darab esztétikai, filozófiai vagy színházművészeti kérdésköre szervezi a diskurzust, tehát nem azt a folyamatot idézi elő, ami a színház egyik alapvető célja lenne – az életről és a világról való gondolkodást. Csupán felszínesen valósul meg az előadásról szóló párbeszéd.
Ez alapvetően egy könnyed szórakoztatást biztosít a nézőknek, ami egyébként is fő célja ennek az előadásnak. Egy óra hosszúságú darabról beszélünk, egy elég drasztikusan meghúzott szövegről, amiben a Rómeó és Júlia dráma cselekményének és karaktereinek szinte kivonatnak nevezhető formáját kapjuk, abból viszont egy minőségit és lényeget megragadót – amennyiben azt találjuk a drámában „lényegnek”, ami Rómeó és Júlia szerelmére, kapcsolatára és élethelyzetére vonatkozik.
Rómeó és Júlia első találkozása és párbeszéde a kastély színháztermében rengeteg feszültséggel van tele, egy pillanat alatt sikerül a két színésznek megteremtenie azt a fajta első szerelem-érzést, amiért érdemes a világot felbolygatni és meghalni.
Kapcsolatuk tisztasága és őszintesége és ennek okai – fiatalságuk, naivitásuk – lettek kidomborítva a történetből, ezáltal az előadás hangulata szinte az utolsó percekig könnyed maradt, ami a kastély környezetéhez és a sétálószínház műfajához szépen illeszkedett.
Emellett meg kell jegyeznem, hogy az erkélyjelenetnél, pont emiatt a könnyed, kissé infantilis személyeket lefestő hangvétel miatt, az első jelenetben megteremtett feszültség némileg vesztett súlyából. Júlia személyiségének gyermeki vonásai talán túlságosan ki lettek emelve, így éretlensége, olykor pedig „hisztisnek” nevezhető viselkedése miatt inkább éltem meg az általa érzett érzelmeket tinédzser rajongásnak, mint drámatörténetet felforgató szerelemnek, ez pedig nem szolgált az előadás előnyére. Az események elvesztették tétjüket a könnyed hangvétel, a humor és a gyermeki jellemek miatt. Szerencsére az előadás végén, mikor a történések folytán a két szerelmes élete is elkezdett a végéhez közeledni, már komolyabb hangvételben volt képes kommunikálni a karakter, így az utolsó jelenetekbe is visszatért a feszültség, halálukat pedig összeszorult gyomorral nézte végig mindenki. Jelentősen hozzáadott a hangulathoz, hogy a kastély alagsorának egyik kriptaszerű termében élhettük át a haláljelenetet, egy légtérbe zárva, pár méter távolságra, összeszorítva a szerelmesekkel.
A különböző terek, amikbe a nézőket vezették, izgalmassá és változatossá tették az előadást – mindamellett, hogy a díszlet árát is megspórolták a társulatnak, ami mindig nagyon hasznos egy független társulás esetében – és biztosították a légkör megteremtését és a helyszínváltások utáni, gyorsabb visszazökkenést a történetbe. Az, hogy olykor a kastélyon belül, máskor pedig kint az udvaron élhettük át a történetet, a tér szabad és kreatív kezelése, nem a drámát és annak cselekményét helyezte az előadás középpontjába, hanem a helyszín lehetőségeit szerette volna minél inkább kihasználni és a sétáló színház műfaját érvényesíteni.
Nem a legdrámaibb és legmegrázóbb Rómeó és Júlia-előadás a Scene Műhelyé, amit valaha láttam, de az egyik legszórakoztatóbb és legkülönlegesebb. A jelenetátkötések hiányának ellenére is képes lekötni a nézőt és átadni a drámában rejlő értékeket, a színészek pedig a műfaj és az egy óra hosszúságúra korlátozott időkeret határai között is olyan hangulatot és élményt tudtak teremteni, ami biztosította Rómeó, Júlia és a nézők kapcsolódását.
Alkotók:
Rendező — Dózsa Zoltán
Szereposztás:
Rómeó – Bozsó Áron
Júlia – Tóth Petra Serafina
Dajka – Táibl Eszter
Mercutio – Székhelyi Dániel
Szolga, mesélő – Mladoniczki Dávid
Lőrinc barát, Capulet – Szobota András
Tybalt – Huszerl Bence
A cikkben szereplő fényképeket és a kiemelt képet készítette: Kriza Márton
