Tömő Ákos A világkupák történetének áttekintése, valamint az alpesi síelés szakágainak, illetve legendás helyszíneinek rövid bemutatása után elérkezett végre az idő, hogy bepillantást nyerjünk a téli sportág panteonjába. Cikksorozatunk harmadik és negyedik állomásaként a nagy sínemzetek egy-egy ikonikus versenyzőjéről rajzolunk portrét. Felidézünk majd legendás párharcokat, évtizedes távlatokból is emlegetett futamokat és a dióhéjban ismertetett életutakban rávilágítunk a kecsességben és az erőben rejlő sokrétű tehetségükre, amelyek naggyá tették e sport kiválóságait.
A naptár 1976. február 5-ét mutatott. Ezen a csütörtöki napon Ausztriában minden a síelés körül forgott. Az Innsbruckhoz közeli Patscherkofel lejtőjére mintegy hatvanezer ember zarándokolt el, hogy szemtanúja lehessen a XII. Téli Olimpiai Játékok lesiklás döntőjének. A helyszínen lévő szurkolók mellett a Föld különböző pontjain legalább százmillió tévénéző találgatta, ki lesz az olimpiai bajnok: a címvédő svájci legenda, Bernhard Russi vagy az új trónkövetelő, az osztrák Franz Klammer?
Az 1953-ban született dél-ausztriai fiatalember – aki csak tizennégy éves korában döntött véglegesen az élsport mellett – az elmúlt esztendőkben sikert sikerre halmozott. Az 1974/1975-ös szezonban elnyerte a lesiklásért járó kis kristálygömböt, mégpedig olyan meggyőző teljesítménnyel, amelyre azóta se láttak példát a havas sport szereplői. A szezonban megrendezett kilenc lesiklóversenyből nyolcat ő nyert meg, övé lett a legnagyobb presztízzsel rendelkező Lauberhorn, és a Hahnenkamm verseny, a sikerszéria pedig csak tovább folytatódott az elkövetkező években. Bizonyítja ezt az is, hogy 1975 és 1978 között zsinórban négy éven át övé lett a szakági világkupa, illetve, hogy három egymást követő alkalommal ő diadalmaskodott Wengenben és Kitzbühelben. Innsbruckba érve a világbajnoki cím is a tarsolyában volt – az 1974-es Sankt Moritz-i világbajnokságon nyert alpesi kombinációból – ám az igazán nagy dobás még váratott magára.
A fiatal osztrák bálvány, Franz Klammer az áttörést jelentő 1974-es évben.
(Kép forrása: Kurier.at)
A XII. Téli Olimpia lesiklás-döntőjében a hangulat a tetőfokára hágott. A hármas rajtszámmal indult svájci rivális rögvest a mezőny elejére került és dinamikus, magabiztos versenyzéssel át is vette a vezetést, mégpedig kis híján két másodperces (-1.83) előnnyel. Az utána következő versenyzők meg sem tudták közelíteni Russi idejét, mígnem tizenötödikként Klammert szólították az indítóházhoz. A hazai pályán versenyző osztrák szédületes tempóban vágott neki a pályának és már rögtön az első kanyarban kis híján elesett, ám a kockázatvállalás végül maximálisan megtérült. Jóllehet sokakban még élénken élt a tizenkét évvel ezelőtti, 1964-es olimpia baljós emléke, amikor az ausztrál Ross Milne ugyanezen a lejtőn edzés közben fának repült és szörnyethalt. Ám Klammer végigvitte, amit eltervezett, így harminchárom századmásodperces előnnyel átvette a vezetést helvét vetélytársa előtt. Az olimpiai bajnoki cím és a legendássá vált futam valóságos világsztárra tette Klammert. Az 1970-es évekbeli alpesi síelés emblematikus alakjaként neki is kijárt a Kaiser – vagyis „Császár” – becenév a téli sportok berkein belül. Az új évtized eleje azonban már nem róla szólt, igaz így is hatalmas elismerést kapott, hogy 1983-ban ötödszörre is elhódította a lesikló kristálygömböt, majd egy évre rá a rekordot jelentő negyedik alkalommal emelhette magasba a Hahnenkamm versenyek kakasos trófeáját.
Az Innsbrucktól alig tizenkét kilométerre fekvő Patscherkofel lejtője adott otthont az 1964-es és 1976-os téli olimpia lesiklóversenyeinek. A hegyoldalról napjainkban is lélegzetelállító panoráma nyílik Tirol fővárosára. (Kép forrása: Innsbruck.info)
Andreas Schmied osztrák filmrendező 2021-ben Klammer: – Chasing the Line címmel életrajzi drámát készített róla, amelynek középpontjában az innsbrucki téli olimpia és az odáig vezető út áll. Klammer szerepét a fiatal Julian Waldner alakította, míg a sípályán felvett jelenetekben az amerikai lesikló és extrémsportoló, Daron Rhalves formálta meg az osztrák karakterét. Rhalves mellesleg maga is wengeni és kitzbüheli győztes, így aligha találhattak volna ennél hitelesebb szereplőt a forgatáshoz. Szűkebb pátriájában ma túraútvonal, golfverseny, és közterület viseli a nevét, míg a karintiai fürdővárosban, Bad Kleinkirchheimban található világkupa pályának szintúgy ő a névadója (Franz Klammer Weltcupabfahrt).
Az utolsó szemüvegigazítás a nagy rajt előtt – jelenet a 2021-es életrajzi filmből.
(Kép forrása: Pinterest.ie/Gollob Elisabeth)
Olaszországnak majdnem ötvenhárom évet kellett várnia, hogy Federica Brignone személyében összetett világkupa győztessel büszkélkedhessen a női mezőnyben. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy 2020 előtt ne lettek volna Itáliának jeles női sízői. Közülük is kiemelkedett az 1990-es évek klasszisa, a világversenyek vérbeli specialistájának számító Deborah Compagnoni, aki alig egy évtized leforgása alatt három olimpiai és három világbajnoki aranyéremmel gazdagította az olasz csapatot. Az idei ötkarikás játékok helyszínéről, Bormióból származó Compagnoni az 1980-as évek végén tűnt föl az ifjúsági mezőnyben. Az óriás-műlesiklásban szerzett junior világbajnoki címe (1987) ellenére kezdetben a gyorsszámokat részesítette előnyben, ám egy súlyos Val d’Ísère-i baleset után inkább váltott a technikai számokra.
Világversenyek vérbeli specialistája: Deborah Compagnoni.
(Kép forrása: Pinterest.ie/Bizzaro Elisa)
Compagnoni mindmáig a történelem egyetlen olyan női síelője, aki három egymást követő olimpián is aranyérmes tudott lenni. (A férfiaknál ezt a bravúrt az osztrák Matthias Mayer tudhatja magáénak a 2010-es évekből.) Ez a tény már önmagában is a legnagyobbak közé emeli a pályafutása egy pontján versenydressz-tervezőként és modellként is dolgozó olasz versenyzőt, az azonban még inkább tekintélyt parancsoló, hogy mindhárom alkalommal másodpercen felüli előnnyel ért célba riválisaihoz képest. Albertville-ben Carole Merle előtt végzett tetemes fórral (-1.41) a szuper-óriásműlesiklásban, míg Lillehammerben és Naganóban az időközben kedvenc szakágává előlépő óriás-műlesiklást dominálta le. Norvégiában még mondhatni szerényebb volt az időmérőn látott különbség (-1.22) ám Japánban már kis híján a két másodpercet (-1.80) vert rá az ezüstérmes Alexandra Meissnitzerre. A századok csak a szlalomban nem kedveztek neki. Hiszen Naganóban egy, az utolsó pillanatig kiélezett csatát hozó versenyben maradt alul Hilde Gerggel szemben, mindössze hat századmásodperces differenciával.
Minden idők legjobb női óriás-műlesiklói közé tartozik a háromszoros olimpiai bajnok Deborah Compagnoni (Kép forrása: SportPhotoGallery.com)
Első világbajnoki aranyát az 1996-os spanyolországi VB-n szerezte meg óriás-műlesiklásban, ezt a címet pedig egy évvel később meg is védte. A hazai pályát jelentő Sestriére-ben megrendezett világjátékok napjai Compagnoni pályafutásának csúcspontját jelentették, amikor is az otthonában akaszthatták nyakába nem csak az óriás, hanem a szlalom aranyérmét is. Műlesiklásban pedig ismét jóval a mezőny fölé nőtt és még másodpercen belül sem tudták megközelíteni (-1.27). A szédületes sikerek ellenére azonban a világkupasorozatban nem következett be az áttörés. Noha 16 futamgyőzelmet és 44 dobogós helyezést tudhat magáénak, sérülései miatt igazán soha nem volt esélye a nagy kristálygömb megszerzésére, míg a szakági világkupák közül is csak egyetlen alkalommal, 1997-ben tudta elhódítani az óriás-műlesiklásért járó trófeát.
A szülővárosához közeli síterep, Santa Caterina Valfurva versenypályája a Piste Deborah Compagnoni nevet viseli. (Kép forrása: valtellina.it)
Egy tejfölszőke hajú, mosolygós tinédzser tekint a kamerába. A példaképpel való találkozás pillanatát örökítette meg ez a felvétel, amikor a fiatal Marco Odermatt az új évezred hajnalán együtt fényképezkedett a nemzedéki bálványnak számító Didier Cuche-sel. A Svájc franciaajkú régiójában született – eredeti szakmáját szerint hentes – Cuche tizennyolc esztendőn át volt meghatározó versenyzője sívilágkupának, és alighanem őt tartják minden idők egyik legjobb olyan síelőjének, aki soha nem nyerte meg az összetett világkupát vagy nem szerzett olimpiai aranyéremet. Ennek ellenére a három szakágban (lesiklás, szuper-óriásműlesiklás, óriás-műlesiklás) egyaránt jeleskedő klasszis karrierje így sem mondható hiányosnak.
Svájci sípalánták generációjának jelentett inspirációt Didier Cuche. A kép jobb oldalán mosolygó fiú Marco Odermatt, aki azóta négy összetett világkupát, olimpiai aranyat és három világbajnoki elsőséget gyűjtött.
(Kép forrása: www.tagesanzeiger.ch)
Cuche pályafutása elején, 1998-ban egy váratlan kitzbüheli diadallal hívta fel magára a figyelmet, amelyet közvetlenül egy szuper-óriásműlesiklásban megszerzett ezüstérem követett a naganói ötkarikás játékokon. Aztán teltek-múltak az évek, ám az igazán nagy eredmények mégsem jöttek. A 2000-es évek első feléből az egyetlen nagyobb sikert a meggyőző teljesítménnyel abszolvált adelbodeni óriás-műlesiklás győzelme jelentette 2002-ben. Emlékezetes pillanat volt, amikor több tízezer svájci szurkoló előtt, a saját családja és szerettei oldalán mutatta be az azóta sokak által másolt, ikonikussá vált léclecsatolását – Cuche azon a napon egy csapásra nemzeti hőssé vált az alpesi országban.
Harmincadik életévén túl valóságos szárnyalásba kezdett a svájci legenda.
(Kép forrása: LaPresse.ch)
A türelem és a kitartó munka aztán a harmadik ikszbe lépve beérett. A 2007-es esztendőtől kezdve immáron rendre jöttek a sikerek, folyamatosan harcban volt a nagy kristálygömbért, amit jól jelez az a tény, hogy alig négy év leforgása alatt hat szakági világkupát gyűjtött be: négyet lesiklásból (2007, 2008, 2010, 2011) egyet szuper-óriásműlesiklásból (2011) és egyet óriás-műlesiklásból (2009). Ezzel párhuzamosan négy érmet vitt haza a világbajnokságokról is, melyek közül legfényesebben a Val d’Isère-ben megszerzett szuper-óriás aranyérme és lesiklás ezüstérme fénylett (2009). Ami azonban végleg a legnagyobbak közé röpítette őt, azok a legendás Hahnenkamm-versenyeken elért eredményei voltak: a rettegett Streif-on további négy alkalommal diadalmaskodott (2008, 2010, 2011, 2012) – ezzel a tiroli síterep egyedüli rekorderévé vált. Az itt bemutatott csúszások pedig nem csak az egyéni karrierje, hanem az egész Kitzbühel-mítosz meghatározó versenyeivé is váltak. Pályafutását 2012-ben, harminchét esztendősen a schladmingi világkupa-döntőn zárta le: stílusosan hagyományőrző viseletben, faléceken siklott le a Planai lejtőjén.
Karrierje utolsó futamát stílusosan hagyományőrző viseletben tette meg, ezzel fejezve ki mélységes tiszteletét a sísport százéves története előtt.
(Kép forrása: Pinterest.ie/Repubblica.it)
A bélyegei révén híressé vált európai törpeállamról, Liechtensteinről gyakran megfeledkezünk az alpesi országok felsorolásakor, pedig a hegyekkel övezett kis ország nem egy méltán híres emberrel ajándékozta már meg a téli sportok világát. Közülük is egyértelműen az immáron többgenerációs élsportolói múltra visszatekintő Wenzel-család a legismertebb, tagjai közül a kétszeres olimpiai bajnok, kétszeres összetett világkupa győztes (1978, 1980) Hannelore „Hanni” Wenzel nevét érdemes kiemelni. A Bajorországban született Hannelore egyéves korában, 1957-ben hagyta maga mögött Nyugat-Németországot, hogy szüleivel a kis hercegségben telepedhessen le. Öccse, a többszörös olimpiai érmes, szintén összetett világkupagyőztes (1980) Andreas „Andy” Wenzel már itt látta meg napvilágot a költözést követő évben, 1958-ban.
Alig múlt Hanni tizenöt esztendős, mikor 1972-ben bemutatkozott a világkupában. S míg mások még bőven az iskolapadot koptatták, addig ő tizenhét évesen két érmet nyert az 1974-es Sankt Moritz-i világbajnokságon, egy aranyat a kedvencének számító műlesiklásban és egy ezüstöt az alpesi kombinációban. A dicsőség mellett ez még valamit eredményezett a számára: a világbajnoki sikert követően kaphatta meg a hőn áhított liechtensteini állampolgárságot, így ettől kezdve az alkotmányos monarchia színeiben versenyzett. A hetvenes évek közepén ugyan nem róla szóltak a világkupa évadok, ám a tehetsége és sokoldalúsága – hiszen mind a négy, akkor létező szakágban a legmagasabb szinten versenyzett – az évtized végére beérett.
Az Engadin-völgyi ékszerdoboz, Sankt Moritz megannyi varázslatos telet és felnövő sísztárt látott már. (Kép forrása: Planet Escape.com)
Pályafutása csúcsát kétségtelenül az 1980-as esztendő jelentette. Az összetett világkupát, valamint az óriás-műlesiklás és az alpesi kombináció szakági világkupát is magabiztos fölénnyel, kilenc futamgyőzelemmel hódította el. Ezt a magabiztosságot és felkészültséget mi sem bizonyította jobban, mint hogy 1980 januárjában alig tizenhat nap leforgása alatt öt különböző országban hat versenyt tudott megnyerni három szakágban. Kirobbanó formában érkezett meg tehát februárban az Egyesült Államokba, a Lake Placidben rendezett XIII. Téli Olimpiai Játékokra, ahol Hanni páratlan versenyzéssel elhódította a szlalom és az óriás-műlesiklás olimpiai bajnoki címét, az alpesi kombináció világbajnoki aranyát, és ezüstérmet szerzett a leggyengébb szakágának számító lesiklásban is. Utóbbi versenyen a szervezők és a sportolók egyaránt megküzdöttek a természeti elemekkel, hiszen a 120 kilométer/órás széllökések miatt a futamot egy időre még félbe is kellett szakítani. A másik érdekessége Wenzel győzelmének, hogy az éremátadó ünnepségen sok néző azt hitte, tévedésből a brit himnuszt játsszák le a győztesnek, lévén a God Save The Queen dallamai csendültek fel a kék-vörös lobogó felhúzásakor. Kevesek tudták azonban, hogy a hercegség hivatalos himnusza az Oben am jungen Rhein valóban az Egyesült Királyság nemzeti indulójának dallamára íródott, így tehát nem volt véletlen a hangzásban megmutatkozó hasonlóság.
Az 1980-as év legnagyobb csillaga: Hanni Wenzel (Kép forrása: Pinterest.ie/Rieka Jump)
1980 tavaszára Hanni Wenzel korának legnagyobb síelőjévé vált. A sikert csak tovább édesítette, hogy a szezon végén testvérével, Andreas-szal együtt vehette át az összetett címért járó nagy kristálygömböt. A történelemben először (és mindmáig utoljára) fordult elő, hogy egy testvérpár ugyanabban az évben tudja elhódítani a sívilág legrangosabb trófeáját a férfi és a női mezőnyben egyaránt. Karrierjének egyetlen fájdalmát az 1984-es téli olimpia jelentette, amikor a Nemzetközi Sívilágszövetség (FIS) az érvényes marketingszerződések áthágása miatt eltiltotta őt a versenyzéstől, így Hanni kétszeres címvédőként lemaradt az ötkarikás játékokról. Érdekesség, hogy a férfiaknál ugyanez a büntetés sújtotta az ugyancsak kétszeres címvédő, éremesélyes Ingemar Stenmarkot is. Hanni visszavonulása után marketinges és kereskedelmi területen tevékenykedett, illetve családot alapított. Férje, az osztrák Harti Weirather maga is élsportoló volt, az 1982-es schladmingi világbajnokság hőse, majd lányuk, Tina Weirather a 2010-es évek meghatározó szuper-óriásműlesiklója lett, aki – folytatva anyja örökségét – bronzérmet szerzett a 2018-as pjongcshangi olimpián.
Nem esett messze az alma a fájától: Hanni Wenzel leánya, Tina Weirather folytatta a családi hagyományokat. Ennek eredménye egy szakági világkupa (2017) és egy olimpiai bronzérem (2018), valamint számos futamgyőzelem lett.
(Kép forrása: Voralberger Nachrichten.at)
A „swinging sixties” korának alpesi divatikonja, Bonaparte Napóleon skót katonájának leszármazottja, a Le Mans-i autóversenyek hetvenes évekbeli résztvevője, megannyi Rolex óra reklámarca és mindamellett kétszeres összetett világkupa győztes (1967, 1968) és háromszoros olimpiai bajnok alpesi síelő Jean-Claude Killy volt. Killy élete valóságos regény, azt azonban senki sem vitatja, hogy az 1960-as években nem akadt nála jobb versenyző a havas lejtőkön. Franciaország szívében látta meg a napvilágot 1943-ban, azonban családja a világháborús veterán édesapa javaslatára az Alpok hegyei közé költözött. Az alig kétesztendős Killy élete döntő mozzanata volt a festői Val’d Isère-ben való letelepedés, ahol hamar megismerkedett a hegyek és a síelés szeretetével. Tizenöt esztendős korától már ki is maradt az iskolából, hogy a mai Bellevarde lejtőjén tökéletesítse tudását. Karrierje elején fékezhetetlen és vad stílusa miatt számos sérülés hátráltatta, ennek köszönhetően maradt le tizenkilenc évesen a számára hazai chamonix-i világbajnokságról, valamint az 1964-es olimpián is messze a várakozások alatt teljesített. A nagy áttörés aztán az egzotikus Portillo-ban megtartott világbajnokságon következett be, ahol 1966-ban lesiklásban és alpesi kombinációban is aranyérmes lett. Killy onnantól szinte verhetetlenné vált.
A „síelés James Deanje” ezúttal két keréken: háta mögött a világbajnoki címmel, valamint olimpiai ezüst-, és bronzéremmel büszkélkedő csapattárs, Annie Famose.
(Kép forrása: Pinterest.ie/Biccio)
Jóllehet az alpesi sí világkupa-sorozat legfőbb kezdeményezői az osztrák és amerikai síszövetségek voltak, a történelem első, 1967-ben megrendezett szezonjában mégsem ők, hanem Gallia fiai játszották a döntő szerepet. A francia válogatott nemes egyszerűséggel letarolta a mezőnyt: a tizenhét megrendezett futamból tizenöt alkalommal francia versenyző állhatott a pódium legmagasabb fokára, valamint az összesen ötvenegy kiosztott dobogós helyezésből harminckétszer a kék-fehér-piros színekben induló sportoló neve szerepelt az eredménylistán. A sikerek elsőszámú letéteményese pedig nem volt más, mint Jean-Claude Killy, aki győzött Adelbodenben, duplázni tudott Wengenben és Kitzbühelben, míg tavasszal az Egyesült Államok-beli Franconiában triplázott, három nap alatt három különböző szakágban diadalmaskodva. A világ szinte lélegzetvisszafojtva várta az 1968-as ötkarikás játékokat, amelynek során Killy hazai pályán véghez vitte Toni Sailer 1956-os bravúrját: a Grenoble-hoz közeli Chamrousse síterepén győzedelmeskedett lesiklásban, óriás-műlesiklásban és szlalomban is, tetézve mindezt a nemhivatalos versenyprogramban szereplő alpesi kombináció világbajnoki aranyérmével is. Globális világsztár született a téli sportágban, aki azonban 1968 nyarán, mindössze huszonnégy évesen egy időre hátat fordított az élsportnak.
Az 1968-as téli olimpia legnagyobb sztárjai: az aranyérmes Jean-Claude Killy (bal oldalon) és riválisa, a honfitárs Guy Perillat (jobb oldal) a lesiklóverseny eredményhirdetésénél.
(Kép forrása: www.leparisien.fr.)
Killy innentől élte a sztároknak kijáró életet és a rivaldafényt. A honfitárs Robert Jean „Brilliant Bob” Wollek oldalán részt vett az 1969-es Le Mans-i huszonnégyórás autóversenyen, a Head sílécgyártó vállalat Killy 800 néven lécet nevezett el róla, míg az USA-ban számtalan reklámfilmben és kampányban szerepelt. Ezek idővel meghozták a játékfilmes szerepléseket is: felbukkant az 1972-es Snow Job, és az 1983-as, Jim Carrey főszereplésével készült Copper Mountain című alkotásokban is. A hetvenes évek közepén különböző észak-amerikai versenysorozatokban még visszatért az aktív élsporthoz, miközben Új-Zélandon egy egyedülálló bravúrt is bemutatott: ő vált a történelem első lesiklójává, aki megsíelte a szigetcsoport Mount Ngauruhoe nevű vulkáni kúpját, mely hegy utóbb a Végzet Hegyeként vált ismertté a Gyűrűk Ura-trilógiában. Az 1980-as években aztán visszatért Európába és oroszlánrészt vállalt az 1992-es albertville-i téli olimpia lebonyolításában, illetve Val d’Isère fejlesztésében, ennek tiszteletére világkupa versenypályát neveztek el róla és Henri Oreiller-ről Isère-völgyben (Piste Oreiller-Killy), valamint a Val d’Isère–Tignes sírégió felvette a mai napig használt Espace Killy nevet.
Jean-Claude Killy legismertebb filmes alakítása az 1972-es Snow Job (Havas meló) című bűnügyi drámában látható. (Kép forrása: IMDB.com)
A következő részben a Balkán és Skandinávia érintésével kikacsintunk az Alpok hegyláncain túlra, valamint átszeljük az Atlanti-óceánt, megismerkedve amerikai és kanadai versenyzőkkel.
Felhasznált irodalom:
