A Nagy Kristálygömb legendája

Tizenkét kilogramm vakítóan csillogó, áttetsző hegyikristály. Ez az a hógömböt formázó trófea, amelyért minden évben októbertől márciusig lécet csatolnak az alpesi síelés legjobbjai. Ám az ehhez vezető út bizony embert próbáló erőfeszítésekre sarkallja az érte áhítozókat. Mitikus helyszínek és félelmetes meredélyek, vakító napsütés és hófúvás, szédítő sebesség és fesztiváli hangulat –1967 óta ez mind-mind elengedhetetlen kelléke a FIS Alpesi Sí Világkupának. S mivel alig pár nap maradt hátra az évadnyitó futam elrajtolásáig, itt az idő, hogy felfrissítsük tudásunkat a világkupasorozat történetéről és jeles eseményeiről.

Osztrák-Magyar Monarchia, századforduló. A középkori apátságáról híres, a császárvárostól alig 80 kilométerre található Lilienfeld kisváros Muckenkogel nevű lejtőjén mutatta be Mathias Zdarsky az alpesi síelés legújabb technikáját. A cseh származású polihisztor – aki a téli sportok mellett a pedagógiában, szobrászként és festőként pedig a művészetekben is igen járatos volt – itt, a Gutenstein-Alpok szelíd lankáin tökéletesítette az 1880-as évek óta használatos norvég technikát, miközben a frissen kifejlesztett, acéltalp-alapú kötés valódi áttörést hozott a sílécek innovációjában. Példáját akkor huszonhárom másik síelő is követte, így 1905. március 19-én Wettfahrt elnevezéssel Lilienfeld adott otthont a modern sítörténelem első nemzetközi versenyének. A futam külön érdekessége volt, hogy időmérés helyett még főként pontozással osztályozták a pályát teljesítőket, és a huszonnégy résztvevő között akadt női vállalkozó is a hazaiakat képviselő Marie „Mizzi” Langer-Kauba személyében.

Az utókor által sokáig csak „lilienfeldi technikának” nevezett eljárás ezt követően hamar meghódította Európát. A közeli Mariazell és az akkor exkluzív üdülőhelynek számító Semmering, a németországi Garmisch-Partenkirchen, valamint a svájci Engelberg lettek az 1910-es évek hajnalán a Zdarsky-módszer és a nemzetközi sísport legfőbb zászlóvivői. A folyamatot ugyan némiképp megtörte az első világháború négy vérzivataros esztendeje, ám az 1920-as évekre már kétségbevonhatatlanná vált, hogy új és tartós versenysport született Alsó-Ausztriában 1905 tavaszán. Ennak ellenére bármennyire megdöbbentő ez mai szemmel, az első három téli olimpia (1924, 1928, 1932) alkalmával az alpesi síelés még nem szerepelt a hidegebb ötkarikás játékok repertoárjában.

A versenyélet felgyorsulását tovább segítette, hogy 1924. február 2-án a „Téli Sportok Fővárosának” titulált Chamonix-ban megalapították a Nemzetközi Sívilágszövetséget (FIS), mely máig is a világkupasorozatok és egyéb nemzetközi versenyszériák legfőbb koordinátora maradt. Hasonló mérföldkövet jelentett a neves svájci gyógyüdülőhelyen, a Bern kantonban található Mürrenben megrendezett első alpesi sívilágbajnokság is 1931. februárjában. Noha Mürren manapság már egyáltalán nem része a világkupák vérkeringésének, mégis a mai napig itt rendezik meg a földkerekség egyik leghíresebb amatőr síversenyét, a „pokoli” Infernot.

Ezt követően az 1930-as évek magukkal hozták az első sztárokat is: a férfimezőnyből mindenképp érdemes megemlíteni az világbajnokságokon egyaránt hét-hét éremig jutó svájci Rudolf Romingert és David Zoggot, vagy az olasz tehetséget, Giacinto Sartorellit, aki versenyzés közben vesztette életét 1938-ban. A nők között pedig az első világbajnoki triplázónak (1933) számító Inge-Wersinn Lantschner mellett a vb-ken érmet–éremre halmozó Christl Cranzot kell kiemelni. Utóbbi tizenöt medáliát – köztük tizenkét aranyat – illesztett gyűjteményébe, és rekordja megdöntéséhez majdnem nyolcvan évre volt szüksége az eljövendő generációknak.

A második világháború utáni években vált csak igazán globális versenysporttá az alpesi sí. A világ legjobbjait 1950-ben már a Tengerentúlon, az amerikai Aspenben látta vendégül a világbajnokság, de ebben az évtizedben élték aranykorukat a világkupa–éra előtti nagy versenyek is. Úgy, mint az 1928 és 1967 között Garmisch-Partenkirchen, Sankt Anton am Arlberg és Chamonix által megrendezett Arlberg–Kandahar verseny, az egyesült államokbeli Sun Valleyban tartott Harriman Kupa vagy a hét olaszországi helyszínt tömörítő 3–Tre viadal. Hogy a harmincas években már nimbusszal övezett Lauberhorn-rennenről (Wengen) vagy Hahnenkamm-rennenről (Kitzbühel) ne is beszéljünk.

A széttagolódott versenynaptár azonban összefogásra késztette a sínemzeteket. S akárcsak az európai klubfutball esetében, ezúttal is a franciák játszottak vezető szerepet. A sportújságíró Serge Lang kezdeményezésére 1966 végén az ausztriai Kitzbühelben található Seidlalmhüttében került sor a francia, amerikai és osztrák válogatottak képviselőinek részvételével arra a nevezetes megbeszélésre, mely döntött a FIS égisze alatt elinduló férfi és női világkupa-sorozat megalapításáról. A szavakat gyorsan tettek követték, és 1967. január 5-én történelmi dátumra virradtak a téli sportok rajongói. A nyugat-németországi Berchtesgaden sírégiójának Jenner nevű lejtőjén ezen a napon a férfi műlesiklással rajtolt el a kristálygömbért való küzdelem. A nők ugyanebben az időben – kétnapos eltolódással – a nyugat-németországi Oberstaufenben indították a szezont hasonlóan egy műlesikló versennyel. Az első győztesek az osztrák Heinrich Messner és az év végén az összetett világkupát is behúzó kanadai Nancy Greene voltak. Az itteni versenyek lebonyolítása pedig új hajnalt jelentett az élsportban, amely végérvényesen megváltoztatta az alpesi síelés világát. 

Most pedig ejtsünk szót a világkupa-sorozat felépítéséről és a szakágakról! Az októbertől márciusig mintegy hat hónapon át tartó szezon legértékesebb trófeája a német Joska Bodenmais üveggyártó cég által művészi igénnyel kivitelezett nagy kristálygömb – hivatalos nevén az összetett világkupa, amelyet a négy szakágban elért eredmények összesítésével legtöbb pontot gyűjtő versenyző kaphat meg. A pontszámítás eleinte komoly korlátozásokat vont maga után – a versenyzők szakáganként csak bizonyos futamok pontjait vihették magukkal, ami több alkalommal komoly problémákat és kényes szituációkat eredményezett. Ezek közül kétségkívül az 1979-es szezon végeredménye vált a leghírhedtebbé, amikor a svéd Ingemar Stenmark máig meg nem döntött (bár azóta négyszer megismételt) rekordot állított fel az egy szezonon belül elért legtöbb futamgyőzelemmel (13), a szakági korlátozások miatt azonban csak az ötödik helyet szerezte meg összetettben. Szerencsére, Stenmark ekkor már háromszoros kristálygömb tulajdonosnak (1976, 1977, 1978) mondhatta magát.

A nagy kristálygömb mellett persze más trófeákért is élénk küzdelem folyik a pályákon. A 2025/2026-os szezon során összesen négy kis kristálygömb talál majd gazdára: kettő a technikai számokban (műlesiklás és óriás-műlesiklás) és kettő a gyorsasági számokban (lesiklás és szuper-óriásműlesiklás). A lesiklás és a műlesiklás – köznapi nyelven szlalom – az alpesi sísport kezdetétől jelen van, mint szakág. Az előbbinek köszönhetjük a szédületes, nemegyszer 100–150 kilométer/órás versenytempót magával hozó, több kilométeres pályákon zajló őrületet, míg utóbbi gyors irányváltásai révén egyszerre tesz tanúbizonyságot a végletekig feszített kiegyensúlyozottságról és a tökélyre vitt kecsességről. Ezekhez zárkózott fel villámgyorsan a hétköznapi síelésre leginkább hasonlító óriás-műlesiklás, majd 1982-től a lesiklópályákat kanyargósabbá tevő – ezáltal megszelídítő – szuper-óriásműlesiklás is.

Az idők folyamán a nagy történelmi múltra visszatekintő kombináció, a két futamból álló megmérettetés hullott ki a sorból, amely elsősorban az alpesi sízés szakágainak két végletét jelentő versenyszám összebékítésének képességét kívánta meg a versenyzőktől. A lesiklásból és szlalomból álló versenyszám szerves része volt az 1930-as évek wengeni és kitzbüheli viadalainak, illetve számos világbajnokságnak is, jóllehet a téli olimpiákon 1948 és 1988 között egyáltalán nem szerepelt a programnaptárban és a világkupában is csak 1975-től kezdve osztottak rá kristálygömböt. A kombináció jelenét és jövőjét azonban mindinkább átírta és átírja a szakágak egyre erőteljesebb professzionalizációja, a versenynaptár feszítettsége és a globális klímaváltozás is, hiszen külön fejtörést okoz például a megfelelő helyszín megtalálása, mivel világszerte nincs túl sok terep, amely be tudná fogadni ilyen magas színvonalon ezt a műfajt. Ennek következtében 2020 óta már nem szerepel a szakági világkupák sorában és a Nemzetközi Sívilágszövetség berkein belül évek óta rebesgetik, hogy mind az ötkarikás játékokról, mind a vb-ről ki kellene vezetni e versenyszámot. Kérészéletű kezdeményezés volt továbbá a snowboard mintájára átvett, parallell-számoknak szánt kristálygömb, amely 2020 és 2023 között mindössze három szezont ért meg.

Ha a számok tükrében nézzük a világkupát, a mezőny már öt kontinens huszonöt országának száznyolcvanöt síterepén vendégeskedett, csak Afrika és az Antarktisz nem rendezett még vk-fuatmot. Az egyéni csúcsot ezek közül a szomszédos Ausztria tartja, ahol huszonhét helyszínen mérték már össze tudásukat a világ legjobbjai, míg az egzotikus országok közül mindenképp érdemes kiemelni Dél-Koreát, Argentínát, Ausztráliát vagy épp Új-Zélandot.

 Az összetett világkupát a legtöbb alkalommal az osztrák Marcel Hirscher hódította el, aki 2012 és 2019 között zsinórban nyolcszor bizonyult a világ legkiválóbb férfi síelőjének, míg a nőknél a ranglistát Annemarie Moser-Pröll vezeti. Az osztrák lesiklónő az 1970-es évek folyamán gyűjtötte be hat alkalommal (1971, 1972, 1973, 1974, 1975, 1979) ugyanezt a trófeát. Ha azonban a teljes kristálygömb-kollekciót nézzük akkor csak részben kerül ki közülük a legtöbbszörös győztes: Marcel Hirscher a nyolc nagy kristálygömb mellett tizenkét szakági világkupát nyert meg karrierje folyamán, míg a nőknél az amerikai Lindsey Vonn érte el a húszas álomhatárt négy összetett és tizenhat szakági világkupával. Különös, hogy mind a ketten hosszú évek után épp most reaktiválták magukat az élsportban, így Vonnt és Hirschert is láthatjuk majd az idei szezonban.

A legtöbb futamgyőzelem az ugyancsak aktív amerikai Mikaela Shiffrin nevéhez kötődik (101), aki mindmáig egyedüliként tudta átlépni a százas mérföldkövet. Ugyancsak az amerikai tartja a legtöbb világkupa-dobogós helyezés rekordját (157) és az egy szezonban elért legtöbb futamgyőzelem csúcsát is (a 2018/2019-es szezonban tizenhét elsőséget gyűjtött be). S akkor még nem ejtettünk szót számtalan más Shiffrin-rekordról, amelyekről komplett cikksorozatokat lehetne írni…

A legfiatalabb futamgyőztes a nyugatnémet Christa Zechmeister volt, aki 1974-ben 16 évesen és 3 naposan nyerte meg a Val d’Isére-i szlalomot, míg a legidősebb győztest a svájci legenda, Didier Cuche személyében tisztelhetjük, aki 37 évesen és 193 naposan nyert 2012-ben szuper-óriásműlesiklást Crans-Montanában. A sor persze számos érdekességgel folytatható, de zárásképp inkább vessünk még egy pillantást a közelgő szezonra és a hozzá kapcsolódó várakozásokra.

Immáron két évtizede hagyomány, hogy a mindenkori nyitóhétvégét a tiroli Ötztal-Söldenben rendezik, és így nem lesz ez másképp 2025. október 25–26-án sem, amikor a tervek szerint egy férfi és egy női óriás-műlesiklással rajtol el a hatvanadik világkupaszezon. A 3000 méteres magasságban, a Rettenbach-gleccseren található versenypálya a maga mintegy 68,2%-os meredekségével rögvest az első alkalommal komoly kihívás elé állítja a mezőnyt.

Pár hét szünetet követően, 2025. november 15–16-án a szlalomosok is megkapják a zöld jelzést – útjuk során pedig még az igazi Joulupukkit is meglátogatják a finnországi Leviben rendezett verseny alkalmával. Az igazi szezon azonban csak az észak-amerikai turnéval robban be igazán. A december eleji heteket követően a férfiak egy franciaországi kitérő (Val d’Isére) után látnak hozzá az „olasz melóhoz” (Val Gardena, Alta Badia), míg a nők egy rövid svájci látogatás (Sankt Moritz) után egészen a karácsonyi szünetig Galliában időznek (Val d’ Isére, Courchevel).

A január az úgynevezett „nagy világkupák” hónapja. A férfimezőny számára ez a legmegterhelőbb szakasza az évnek, amikor heti váltásban követik egymást az ikonikus, de annál veszélyesebb helyszínek. Villanyfényes szlalom az észak-itáliai Madonna di Campiglióról, a célegyenesbe való bezuhanás a kiejthetetlen nevű Chuenisbärglin a svájci Adelbodenben, majd korona gyanánt Wengen és Kitzbühel, illetve az ötvenezer szurkoló előtt fergeteges hangulatban megrendezett éjjeli műlesiklás, a Nightrace. A nők az év ugyanezen a szakaszán a romantikus nevű Júlia-Alpok díszletei között mérik össze tudásukat a szlovéniai Kranjska Gorán, mely jóformán átvette a klímaválság miatt hóbiztosságát elveszítő Maribor helyét, majd január második felében Olaszországban készülnek fel a 2026-os téli olimpiára.

Mintegy ötvenezer ember buzdítja a műlesiklás sztárjait a schladmingi Planai lejtőjén 1997 óta megrendezett Nightrace versenyen. (Kép forrása: skysportaustria.at)

A milánói ötkarikás játékokat – amelynek helyszínei között két ugyancsak legendás síterepet találunk, az eleganciájáról híres Cortina d’Ampezzót és a gyógyvizei révén már a római kor óta ismert Bormiót követően a szezon azonban korántsem ér véget. Hisz a skandináv etap részeként még a tévéképernyőkre kerül a természeti környezete révén az „észak Sankt Moritz-ának” is nevezett Are (Svédország) valamint az 1994-es lillehammeri téli olimpia két norvég síparadicsoma Hafjell és Kvitfjell.

S hogy melyek az idei szezon legnagyobb kérdései? Képes lesz-e az elmúlt négy évben sikert-sikerre halmozó Marco Odermatt sorozatban ötödjére is elhódítani az összetett világkupát, annak ellenére, hogy egyes elemzők szerint a tavalyi év végén már igencsak a határára jutott teljesítőképességének? Ki tud-e lépni a „jó síelő, de rossz versenyző” szindróma árnyékából a csapattárs Loic Meillard, és tényezővé tud-e válni az összetett pontversenyben? Illetve milyen lesz a súlyos sérülésből, mintegy másfél éves rehabilitáció után, visszatérő norvég Aleksander Aamodt Kilde teljesítménye, akinek hiányát emberileg és versenyzést tekintve is megérezte az elmúlt időszakban a mezőny?

A nők esetében a legnagyobb kérdőjel, hogy a címvédő és pályája csúcsán álló olasz Federica Brignone harminchét évesen képes lesz-e visszatérni a hazai pályán rendezett olimpiáig, vagy pedig aranyérem nélkül záródik le ez az így is minden szempontból teljes pályafutás? A kétszeres összetett vk-első (2020, 2025) már a szezon befejezését követően, az ezen a szinten rutinnak mondható nemzeti óriás-műlesikló bajnokságon szenvedett olyan súlyos sérüléseket, hogy nemcsak a tréningidőszak vált kérdésessé, hanem a járóképességének visszanyerése is. Utoljára láthatjuk a lejtőkön az ugyancsak kétszeres összetett világkupa-győztes (2016, 2024) svájci Lara Gut-Behramit is, aki a szuper-óriásműlesiklás olimpiai címvédőjeként vág neki a pályáját lezáró évadnak. S végezetül, mennyire érzékelteti hatását – legyen szó akár a februári világeseményről, akár a szezonközi futamokról – az a generációváltás, amelyet tavaly a horvát Zrinka Ljutic, a német Emma Aicher és az albán színekben induló, de olasz származású Lara Colturi neve fémjelzett? Miközben Mikaela Shiffrin géniuszával minden kapunál, minden kanyarban számolni kell.

Kiemelt kép: Wikipedia.org

Felhasznált irodalom: