Selmeczi Péter Kultúrák és vallások keresztmetszetében fekszik a mai Bosznia-Hercegovina fővárosa, Szarajevó, amely számunkra leginkább az iskolai tankönyvekből, Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége 1914. júniusi meggyilkolása miatt közismert. Ez a történelmileg terhelt, ám a délszláv háború romjaiból mára újjászületett nagyváros azonban ennél több: népek és eszmék találkozóhelye. Cikksorozatomban ezt, a város múltját és jelenét, az utcaköveken lépdelve előttem feltáruló történeteket szeretném bemutatni.
A „Balkán Jeruzsáleme” – így is szokták hívni úticélomat, ahova idén ősszel Erasmus-ösztöndíj keretében utazhattam ki, s melynek huzamosabb ideig is kutatója, szemlélődő lakója lehetek. A párhuzam a közel-keleti várossal – mely három vallás szent helye – több mint érthető, hiszen Szarajevó multikulturális légkörben éli mindennapjait: egymástól néhány utcasarokra katolikus és ortodox templomok, mecsetek és zsinagógák állnak, melyek jól illusztrálják, hogy maga a város is kultúrák keresztútján épült ki az évszázadok során.
A terület már a neolitikumban is lakott volt, a Római Birodalom megjelenése előtti évszázadokban pedig az illír törzsek egyik szállásterülete. A térség később is felívelő, majd háttérbe szoruló államok és birodalmak érdekszféráinak ütközőzónájává vált – gótok, majd szláv törzsek népesítették be; a frankok és bizánciak mellett pedig a Magyar Királyság is birtokolta időlegesen egyes részeit. Csak a 14. század második felében jön létre az az önállónak tekinthető Boszniai Királyság, melynek élén a Kotromanić-ház, I. Tvrtko és utódai jelentős terjeszkedésbe kezdtek a dalmát tengerpart és Hercegovina felé, s ezáltal rövid ideig a Nyugat-Balkán legerősebb államát uralták. Országuk a köztudatban elsősorban a rejtélyes eretnekmozgalom, a bogumilok jelenlétéről és az ellenük folytatott keresztes hadjáratokról ismert; történelmét pedig beárnyékolták a belső pártharcok és a 14. század végén megkezdődő oszmán előretörés. Az első rigómezei csata (1389) után hamarosan a mai Bosznia-Hercegovina területe is az oszmán szultánok uralma alá került és így vált az iszlám a ma ismert város arculatát és kultúráját legerősebben formáló erővé.
Az építészetben ez a legkoncentráltabb formájában talán az óvárosban (Stari Grad) figyelhető meg. A Baščaršija Szarajevó történelmi központja és legfontosabb tájékozódási pontja, itt található a turisták által igen kedvelt bazár; a tucatnyi mecset közül pedig kiemelkedik Gázi Huszrev bég dzsámija, mely 1531-ben épült fel a perzsa származású Adžem Esir Ali tervei alapján. Ez számít a legnagyobb és építészetileg is a legértékesebb dzsáminak a Balkán-félszigeten – minderről cikksorozatom későbbi részében bővebben is lesz szó. A Baščaršija tőszomszédságából indul a Ferhadija, mely a város sétálóövezete (tulajdonképpen Szarajevó Váci utcája). Itt már a modernitásé a főszerep: üzletek, kávézók, szórakozóhelyek szegélyezik a sétálóutcát, rengetegen töltik itt az idejüket korzózással; de nekünk mindenekelőtt a Szarajevói Egyetem Gazdasági Karával szemben elterülő tér maradt meg a legjobban: híres jugoszláv szerzők (köztük Ivo Andrić) mellszobrainak tőszomszédságában űzik mindennap szenvedélyesen sportjukat a város öreg sakkozói, akik talán az épületeknél és kőszobroknál is biztosabb pontjaivá váltak mindennapi tájékozódásunknak.
Kijjebb, a Miljacka folyó felé haladva gyakran gyönyörködünk a napsütésben. A folyó vize dacára annak, hogy a napi híradókat is az országszerte tapasztalható árvizek tematizálják, alig pár centis – csak folydogál a szemünk előtt. Akár saját lábunkon is átgázolhatnánk rajta, ahogy az indián nyarat kiélvező kacsák és szürke gém is teszik. Számos híd köti össze a folyó két partját. Amin mi állunk, az közülük talán a legnevezetesebb, a Latin-híd. De inkább kétes a hírnév. Az óvárost a valamikori katolikus – azaz latin – negyeddel összekötő híd közelében történt 1914. június 28-án a nevezetes merénylet: a szerb nacionalista diák, Gavrilo Princip két pisztolygolyója halálra sebezte Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és hitvesét, Chotek Zsófiát. Ez volt az a szikra, amely végül berobbantotta a balkáni puskaporos hordót, és az egész világot lángba borította.
Az épületeken gyakran ma is látható lövésnyomok azonban egy időben hozzánk közelebbi konfliktus szomorú nyomai. Ezekkel lépten-nyomon szembesülünk – a város közelmúltjának legtragikusabb epizódját jelentő, 1992–1995 közötti ostrom, a volt Jugoszlávia szétesésének véres mementói ezek. A háború eredményeként létrejövő, két autonóm entitásból álló ország (Bosznia-hercegovinai Föderáció és Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság) mindennapjai pedig korántsem egyszerűek ma sem: a sok nemzetiség (bosnyákok, horvátok, szerbek), a vallási különbözőségek és az instabil politikai állapotok rányomják bélyegüket az országra, amit a jelenlegi árvízhelyzet is csak fokozni tud (nekünk is el kellett napolnunk az ország másik nevezetes történelmi városába, Mostarba tervezett utunkat).
Amikor minderről kérdeztük Ajdin barátunkat, aki – akárcsak mi – doktorandusz hallgató, itt, a Szarajevói Egyetemen, a bürokrácia nehézségeit emelte ki: a Föderációnak saját kormánya és kétkamarás parlamentje van, de az ezt alkotó tíz kanton (megye) szintén saját vezetőkkel, törvényhozással és rendőrséggel bír. Így egy-egy ügy elintézése korántsem egyszerű, de talán pont ezért a központi állam viszonylag ritkán szól bele az átlagemberek közvetlen életébe – a hatalom fonalainak lazasága miatt sokszor a saját ügyességükre (vagy inkább ügyeskedésükre) vannak bízva. A maguk szervezte közösségeik révén tudnak előbbre jutni. Épp ezek miatt a gazdagság és a szegénység határvonalai néha igen élesek: az ócska, leromlott (vagy az adóelkerülés miatt – hogy ne csak mindent a háborúra kenjünk – félkészen hagyott) bérházak mellett tornyosuló pláza vagy villák éles kontrasztot alkotnak, ahogy a bazárban is a nyugati turisták mellett mindig ott van egy-egy a mindennapi betevőért kéregető asszony.
A városban járva nem ritkák az egyenruhások is az utcaképben. Először meglepő, de ez is egyfajta jele annak, hogy a mindennapok nyugalma nem mindig magától értetődő. A missziós katonák az Európai Tanács felügyelete alatt működő nemzetközi haderő (EUFOR) tagjai, a térségben való béke fenntartásáért teljesítenek szolgálatot (2025 elejéig vezetőjük egyébként a Magyar Honvédség tisztje, Sticz László vezérőrnagy). A Nyugat jelenlétét a háború utáni újjáépítést segítő tőke formájában is lépten-nyomon érzékelhetjük: nemcsak a lángok martalékává vált Városháza (a háború idején könyvtár) rendbehozatalán látszik ez meg, de komikus nyomát leljük a Szarajevói Nemzeti Múzeum melletti zöld gyepen is… ahol EU-pénz nélkül még a fű sem nő ki. A Nemzeti Múzeum épülete egyébként a város osztrák–magyar örökségének darabja (1913. október 4-én nyitották meg a császár, Ferenc József jelenlétében), és komoly gyűjteményét jelenti nemcsak Bosznia flórájának és faunájának, hanem a terület ókori és középkori emlékeinek is. Cikksorozatom következő részében utóbbival fogok behatóbban foglalkozni, feltárva a mai Bosznia-Hercegovina korai történelmét egészen a középkori Bosnyák Királyság bukásáig.
