Tömő Ákos A festmények néha titokzatos varázzsal bírnak. Vajon mi lehet az a bűbájos erő, amely évszázadok óta rabul ejti a kíváncsi ember tekintetét, mi lehet az a vonzás, melynek hatására hosszú órákat is eltöltünk egy-egy vászon előtt, sakkjátszmába bonyolódva tekintetünk és a részletek között? Megeshet, hogy a válasz talán annyira profán, hogy sutba dobhatjuk minden előre megfogalmazott elméletünket és műelemző koncepciónkat egy-egy, a rejtély nyitját jelentő elem kedvéért – amint azt a művészi viccnek és ötletes reklámnak egyaránt beillő, az ausztriai Bad Ischlben található Kur-Apotheke gyógyszertár sikátora sugallja.
Bad Ischl. Sokaknak bizonyára nem épp egy gyógyszertár ugrik be a XIX. század egyik leghíresebb fürdővárosáról, a Habsburg család kedvelt üdülőhelyéről. Ha hiszünk az Ernst Marischka jóvoltából, a szépséges Romy Schneider és Karl-Heinz Böhm főszereplésével készült Sissi (1995) című filmnek, egy balszerencsésen indult horgászat során itt szökkent szárba Wittelsbach Erzsébet és Ferenc József szerelme. A település legfőbb nevezetességei is az Európa történelmében fontos szerepet játszó dinasztia tagjaihoz kötődnek, jelesül az uralkodó és szűken vett családjának szánt Kaiservilla-palota, vagy a fölötte magasodó dombon 1861-re elkészült angol stílusú teaház, a Marmorschlössl. Ma mindkét épület múzeumnak ad otthont, ahol megtekinthető a vadászatkedvelő uralkodó megannyi trófeája, míg az emeleti terem egyik sarkában az az asztal árválkodik, amelyen az idős császár 1914 júliusában aláírta a Szerbia elleni hadüzenetet. A „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” szavakkal pedig kezdetét vette az emberiség történetének addigi legpusztítóbb háborúja…
(Kép forrása: Wikipedia.org)
Kissé eltávolodva a császári miliőtől, Ischl még számos izgalmat tartogat. (Kiváltképp most, hogy az észtországi Tartuval és a norvégiai Bodø-vel közösen elnyerték az Európa Kulturális Fővárosa-titulust.) A szépen rendezett belváros ruházati butikokkal és mézeskalács-boltokkal csábít kirándulásra a portékák világában, míg a zúgva áradó hegyi folyó, az Ischl partján álló Zauner Cukrászda teraszán mindenki megtapasztalhatja a boldog békeidők pezsgő hangulatát egy pohár bécsi kávé és egy tálca isler társaságában. Az EuroThermen medencés csarnokai fürdésre invitálnak, míg a közeli Siriuskogel tetején a természet gyönyörködteti csodás panorámájával az érdeklődőket. (Aki többre vágyik, annak rendelkezésére áll a Katrin-hegycsúcsra fellibegő panorámalift, és az 1542 méteres magasságból még mesésebb kilátás.) Egy település valódi sava-borsát azonban a rejtett meglepetések adják, így kerülhet képbe egy első pillantásra teljesen jellegtelen átjáró a Lehár Filmszínház és a Kur-Apotheke gyógyszertár között.
(Kép forrása: www. Zanuer.at)
A belvárosi Kreuzplatz-on húzódó sikátor ugyanis egyszerre bájos reklám, miniatűr galéria és igényes falfestmény, ahol az eresz alatt olyan klasszikusok művei elevenednek meg, mint Sandro Botticelli, Leonardo da Vinci, Pablo Picasso, Edvard Munch, vagy az Ausztriában mára nemzeti kincsnek számító Gustav Klimt. Képzeletünk akár el is szórakozhat azzal, hogy a műtermében meghűlt Klimt leugrik egy kis nátha elleni orvosságért, ám pénz híján végül a hóna alatt szorongatott képpel fizet, gyorsan ráfestve megmentőjének jelképét. (Mindez akár meg is történhetett volna: a bécsi szecesszió géniusza az Ischltől mindössze fél órára fekvő Attersee-n töltötte nyarait, ahol ma egy kevesek által ismert, de annál inkább informatív kiállítás állít személyének emléket a Klimt Zentrumban.) Az ötletes utánzat ugyan természetesen nem adja vissza az eredeti festmények hipnotikus erejét, a művészetszerető ember számára mégis tartogathat izgalmakat.
Klimt: elsőként az osztrák arisztokrata Adele-Bloch Bauer néz vissza ránk tündöklő ragyogásban a falakról. A századfordulón neves szalont fenntartó, Gustav Mahlert és Richard Strausst is vendégei közt tudó asszony az egyetlen olyan személy, aki legalább két alkalommal ült teljes alakos portrét a Beethoven-fríz alkotójának. Az aranydíszekkel és a Klimtre jellemző, mással összetéveszthetetlen motívumokkal ékes kép a festő úgynevezett „arany korszakának” kiemelkedő darabja, amelyet az azóta popkulturális ikonná vált Csókkalközösen állított ki 1908-ban. A kavargó morajlás, az egyiptomi mitológiából átvett, bizonyos összefüggésekben erotikus töltetet sugárzó vonalak szinte teljesen eggyéolvasztják a testet a vászonnal, a teret és időt – e két összefonódó dimenziót – meghagyva az arcnak. Az orcát pír lengi be, míg a fekete haj démoni erővel ruházza fel a kép alanyát, ám e sötétség valósággal elolvad a tűnődő, már-már melankolikusnak tetsző szempárban, mely egyszerre néz a szemlélőre, és tekint olyan távlatokba, melyek csak és kizárólag számára elérhetőek. Bloch-Bauer négy évvel később, 1912-ben rendelt újabb portrét Klimttől, az ekkor készült kép azonban jelentős mértékben eltér az aranyos évektől. Tán csak az a bizonyos arc köti össze a kettőt… Persze könnyen megeshet, hogy az „osztrák Mona Lisának” tartott nő csak a kezei között szorongatott fürdőstasakot igyekezte ruhái közé rejteni, amit a látott kavargással oldott fel a mester.
Még szerencse, hogy szóba került a Mona Lisa – minden idők egyik legtalányosabb festménye ugyanis közvetlenül Adele Bloch-Bauer mellett díszeleg, arcán a megfejthetetlenség örök, de végtelenül visszafogott mosolyával. Francesco Gioconda feleségének képmása épp az ellenkezőjét sugallja, mint a négy évszázaddal későbbi osztrák sorstársa. Az arc az, ami a XVI. század misztikus ködébe burkolt tájra irányítja a figyelmet, mintha maguk a szemek utasítanák: „Ne csak rám nézz, tekints a hátam mögé is!” Ő már tudja, mi van ott, hogy a megzabolázatlan, de a teljes sötétséget elutasító fényeivel mégis bizalmat gerjesztő természet rejlik a háttérben, benne az évezredek óta keresett emberi harmóniával. Ez bolygónk záloga, az ember és természet egyensúlya – hirdeti némán, reneszánsz empátiával a hitves, míg a mosolyában rejlő ironikus vonás a „próbáljátok csak meg nélküle”-attitűdnek szól. Vagy egyszerűen annak, hogy az egész kompozíció titka egy Bad Ischlben vásárolt torokpasztilla, rajta az elmosódó Ferenc József bajszos portréjával, ki, úgy látszik, Schratt Katalin után Lisánk kegyeibe is beférkőzött…
De elég a klasszikusokból. Kell valami radikális, valami felfrissítő! S rögvest itt van Dora Maar nevezetes portréja, Pablo Picasso ecsetéből. A 1937-ben készült alkotás a XX. század egyik legjelentősebb szürrealista fényképészét ábrázolja. Hitelesen – a geometrikus tagoltságú arc is lehet hiteles, ha a színvilág, a merev vonások közt megbúvó görbék visszaadják annak valódi lelkiségét és hőfokát. Dora Maar valósággal ragyog a kubista évek palettájához képest. Picassoi értelemben egy kifinomult dáma és egy csábító nő keveredik a pályája során festészettel is kacérkodó asszony alakjában, aki ez idő tájt egyszerre volt a spanyol lángelme múzsája, szerelme és alkotótársa. Maar volt az, aki megismertette Picassot a fotográfia nyelvezetével és rejtelmeivel, tágítva ezzel művészi horizontját, kapcsolatuk kilenc éve azonban legalább annyi törést és perspektívát tartalmazott, mint amennyi itt, egyetlen képben összesűrűsödik. Az arc irányába mutató, az ujjakkal finom hullámokat idéző kéz a testi támaszték mellett nyomatékot ad a női szépségnek, ám a karfára hanyatló festett körmök mellől Picasso már lehagyta az igazi lényeget: a Kur-Apotheke-ben kapható keserűcseppeket.
„Ments meg!” – sikoltotta Edvard Munch Sikolya százharmincegy évvel ezelőtt. A festő valós élményeiből táplálkozó mű egyike a festészettörténet legkétségbeesettebb alkotásainak. Nem véletlen, hogy első változatai épp a Kétségbeesés és a Kiáltás címeket kapták. „Megálltam, halálos kimerültséget érezve a korláthoz dőltem – a város és a fjord felett véráradat és tűznyelvek terültek szét – barátaim továbbmentek, én pedig reszkettem a rémülettől – akkor hallottam meg a levegőt átszelő hosszú kiáltást.” (Híres Festők. Edvard Munch. 103. szám; 13. o.) A képet elnézve nem feltétlenül a színek tobzódása vagy a horrorfilmekben is visszaköszönő fej a legrémisztőbb, hanem az az elmosódottság, amely a háttér, de egyáltalán az egész jelenet sajátja. Mintha azt sugallná, hogy ebből az állapotból nincs kiút, nincs visszatérés, marad a kiszámíthatatlan bolyongás a félelem sötétkék és lángvörös tengerében. E perspektívát tekintve határtalan érzékenység mutatkozik meg a melankóliára amúgy is hajlamos, életét javarészt magányosan leélő Munch alkotásában. Ám Bad Ischlben szerencsére sikerült gyógyírt találni a norvég fjordok földöntúli fájdalmára. Az eredeti képen eltávolodó alakok ugyanis ezúttal nem hagyják magára a kiáltásba torzult egyént, hanem mentő kezet nyújtanak számára. Némi gyógyoldat társaságában. Persze néhol már a segítő nemes szándék is elindíthat valakit a felépülés, a boldogulás útján…
Feloldva az imént átélt hideglelést, álljon itt búcsúzásképp Sandro Botticelli híres Vénusza. A kép magáért beszél, nem igényel sok kommentárt. A női szépség apoteózisát látjuk, melynek árnyékában a kozmetikumokra is dicsfény hullik, ám ezúttal az eredeti mesternek kell igazat adnunk. A Nő örök ragyogása és merengő szépsége önnön varázslata révén időtlen időkig fennáll majd ezen a bolygón – ahogy azt a La Primavera alkotója briliánsan megfestette a reneszánsz egyik csúcsát jelentő művében.
Noha a gyógyszertári művészátjáró az űrből még nem látszik, a Google Térkép Street View alkalmazásának segítségével tökéletesen kivehető Bad Ischl e rejtett csodája, mely arról tesz tanúbizonyságot, hogy az érzékeny lélek számára igenis bír gyógyító erővel a művészet. S hogy a titok nyitját vajon kezünkbe adja-e? Aligha. Ám biztosítja a mindenkori embernek a lehetőséget arra, hogy az apró részletekben elmerülve önmagába helyezze a megoldás kulcsát, megpendítve a test és lélek húrjait. S ez az a vezérfonál, melyet a szellem bizsergető, kalandokra hívó erejénél fogva megragadhat a bennünk munkáló önismeret.
A sikátor bejárata megtekinthető a Google Street View alkalmazás segítségével az alábbi linken:
https://www.google.com/maps/@47.7131369,13.6224834,3a,75y,188.02h,94.75t/data=!3m6!1e1!3m4!1su3uijot0Rfw8hPUtd8AcqA!2e0!7i16384!8i8192?authuser=0&coh=205409&entry=ttu
