Tömő Ákos A budai Fonódó. Suhanó Duna-part, csendbe burkolózó Hűvösvölgy, az egyenesen is kanyargó Váralja vagy a buborékba fúló Budafok. Megannyi sárga csík tekereg inda módjára a főváros B betűs oldalán, s mi nap mint nap láthatjuk ablakaikból az ismert csodákat: a Várat, a Gellérthegy hatalmas szikláját, a Városmajor patinás villáit. De mi a helyzet a rejtett varázzsal? Egy-egy balkonnal, a fátyolként összeboruló ágak játékával, a kávé- és péksütemény-illatú kis közökkel? A megélt pillanat varázsával. Mert minden egyes megálló megannyi történetet rejt, emberi sorsokat, a Múlt és a Jelen összefonódását.
Az ehhez hasonló nagybetűs pillanatok megélésében segédkeznek a kávézók. Otthonos zugok, elmélyülésre vagy épp a zsivajban való elveszésre alkalmas helyek, amelyek nagyszerű kiindulópontjai az érzéki és vállalkozó szellem intellektuális kalandozásainak. Hajdanában Budapest Közép-Európa egyik kávéfővárosa volt. A békebeli idők azóta korrá nemesedtek, ám az ízek és a történetek megmaradtak. Sőt mi több, gazdagodtak. Ezt a gazdagságot segít feltárni és megélni a 19-es járat, amely úgy is ismeretes, mint: a Cukorvillamos.
A cikksorozat a 19-es Cukorvillamos projekt részeként valósul meg.
Hívogat a zöld. A Galéria, a Gárdonyi. E formájában meghajló, művészies sugárút, a Bartók Béla Boulevard az, amelyen fővárosi polgárok jönnek-mennek, s műegyetemi tervrajzok születnek; amelyen valóban eleven Buda, s amelyen oly finom a császármorzsa. Ahol mindenki 7-es busza jár, s ahol lassan és megfontoltan, kávéházról kávéházra halad az édes ízek sárga villamosa. Leszállva a helyi nullkilométerkőnél, a Dobány Sándor és Dévényi Sándor által tervezett Gellért téri díszkútnál magamba szívtam Weöres Sándor kőbe vésett énekének szellemiségét a határtalanságról, s úgy döntöttem, nyakamba veszem Újbudát.
A Szeged Vendéglő paprikásan vörös cégére alatt felkapaszkodtam a Kemenes utcára. Hagytam, zengjenek a tiszta hangok és múljon az út távoli zöreje, s ahogy lépkedtem felfelé a köveken egész a Mányoki utat keresztező pihenőig, úgy ölelt magához egyre jobban a messzi, tán még az ősi időkből ismert kép a világ kettősségeiről és azok átjárhatóságáról.
A Szent Vince-oszlop alatti lugasban ért az a felismerés, hogy „két Bartók van”, két út, amelyek olyan párost alkotnak, mint az Ég és a Víztükör. Az egyik a hullámos, tarajokkal ékes örvénylő világ, a léttel telt alkotói mélység hona, míg a másik a messziségbe vágyódásé és a végtelen horizontok felé pillantásé. A Bartók és a Mányoki út – a szem íriszében egyként tündöklő ugyanaz. Balról a Gellért Fürdő, Fortepanról ismert boldog nyarak otthona, míg jobbról a felirat – „Túl jó hely volt, bezártuk” – s a fekete kordonok mögött a Pagony Kert, a hajdani gyermekstrand romjai.
Dimbes-dombos lejtő a táj, a beton, a korlátok íve, a vízfelszín kacskaringós kéksége és a magyaros szecesszió. Utóbbi kettő a hatalmas Műteremház sajátos védjegye: a volt Lechner Ödön-tanítvány, alkotói pályáját később képzőművészként folytató Kosztolányi Kann Gyula 1902 és 1903 között álmodta meg ide tizenkilenc műteremlakásos társasházát, a környék titkos szívkamráját. A folyamatos lakásínségben élő fővárosi művészek hosszú évek hányattatásai után juthattak végre méltó otthonokhoz a Gellérthegy felső karéján, s jelenlétük pezsdítőleg hatott a környékre. A szomszédságban álló elegáns bérvillák és bérházak tetőtere nyomban benépesült festőkkel, a szavakat csillagoktól remélő írókkal és költőkkel, s nyári éjszakákon egymásnak felelt itt sercegő toll és színekre kényes ecset. De a fényre lépve már a kávézóival és kocsmáival csalogató Bartók vonzotta a tekintetet, s a párhuzamosan futó kistestvér maradt a fák óvó takarásában. Pedig lakott itt Madarász Viktor, Czóbel Béla, Domanovszky Endre és Uitz Béla (az ikonfestészettel is foglalkozó Uitzról jelenleg a Kassák Múzeumban látható kiállítás), s egy éjszakát eltöltött itt a Kalitkás nő festőjének vendégeként Thomas Mann is. Ki tudja, talán épp ekkor kapott ihletet egy olyan mű megírására, amely címében is hordozza e helyet: Varázshegy…
Az első lekanyarodó az Orlay utca, gesztenyefasora szépen keretezi az alant suhanó villamosokat, míg a Mészöly utca lépcsője vérfrissítő testmozgásra csábít. A két átjáró között áll báró Wenckheim József villája. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, s családja révén legalább egy tucat más Békés vármegyei kastély egykori ura jóval nagyobb álmokat dédelgetett Szentimrevárosban, ám az egy telekkel feljebb elterülő, négyszintes (!) neobarokk úrilakot mára elfújta a történelem szele, s helyén ma az itteni flórába és faunába az 1920-as években valósággal beleszerető finn képviselet hófehér tömbje található. A kistestvér gyanánt építtetett lakóház viszont még él, s lélegzik, várva a rejtőzködő szépségére fogékony turistákat.
A Gárdonyi téri vörös homlokzat itt játszótérré szelídült. Csak gyerekzsivaj hallatszik, épp zajlott a szünet, s vidáman zsongott az iskola hátsó udvarán felnövekvő új nemzedék. De szünet volt a munkában is, s épp azon gondolkodtam, vajon a Budapesti Corvinus Egyetem ultramodern Gellért Campusát – a hetvenes években épült hajdani Tanácsakadémiát – építtetők tudják-e, hogy e kövek fölött ropta táncát a harmincas évek derekán az ünnepelt szépség, Apponyi Geraldine, aki néhány év múltán a Batthyány-kertből egyenesen Albánia királynéjaként lépett a történelem színpadára, még ha csak rövid időre is.
A Ménesi útra nem kanyarodtam fel, helyette az utak kereszteződésében álló, lila virágokba borult fa göcsörtös ágai alatt visszakanyarodtam a Bartókra. Percekkel később már az autók közt bolyongtam, mígnem elértem a 7-es busz megállója mögötti Spatula Caféhoz. Betoppanva hangok, ízek és kultúrák színes, végtelenül 21. századi kavalkádja fogadott, a hangszóróból a Berlin Antenne szólt – épp Stinget játszott a Spree-parti rádió – s a dalok közötti váltakozásban németül tényleg minden szebben hangzott. Az újságok létrára kiterítve, akár a száradó köntösök, s az egyiken a cirilli kalligráfiával állt a bűvös szó: Париж; s bennem azonnal megszólalt egy párhuzamos hangsávon Arthur Tsymbal bús-melankolikus vokálja; не будет хватать в Париже… (A sor részlet a The Violent Youth belarusz-német duó idén januárban megjelent Na igle című albumán szereplő Paris című számból. A lemez már most a kelet-európai poszt-punk egyik 2024-es csúcsteljesítménye.)
De lehalkítva belső lemezjátszómat orosz szavakra lettem figyelmes. Szláv családok és kis közösségek tértek be egy-egy kávéra vagy süteményre, s ihletet kapva tőlük jómagam is rendeltem. Spanyol kolbászos szendvicsem pillanatokon belül előttem termett és nekem kuncogva jutott eszembe Étienne Klein francia csillagász két évvel ezelőtti – a posztmodern csattanót végtelen bájjal övező – tréfája a chorizo kolbász Proxima Centauri csillagképként való azonosításáról. (az esetről lásd: https://hvg.hu/tudomany/20220805_etienne_klein_proxima_centauri_kolbasz_szalami_csillag) A bölcsészek álma viszont a lépcsőfordulóban ért utol. A falra hajtogatott könyvek és a domborzattá nemesedett könyvgerincek között irodalmi kartográfusként járt a tekintetem. Az ember valóságos bányásznak érezhette magát, amint felszínre hozott egy-egy „fenyő”, „mosoly” vagy „asszony” szót valamelyik hajlatból. A történet a mellékhelyiségek enteriőrjében folytatódott, de azt hiszem, itt most megáll a mondatom.
A kiskanalam hegyén táncoló kávécseppek ingamozgásában gondolatra leltem. Az irodalom és alkotás játék. A nyelv maga a lelemény, de ha már itt járunk, miért ne lehetne az egész világ egy nagy játék, hol egyszerre bukik ki belőlünk kalandozó gyermek és érett felnőtt. S aki képes rá, megláthatja e kettős part ölelésében, mennyi élmény sűrűsödik össze az egymást átfedő világok metszéspontjában.
Folytatjuk.
A Spatula Café elérhetősége: https://www.instagram.com/spatulacafe/ (Instagram)
