Szabolcsi Alexander A Fiatal Írók Szövetsége egy kétrészes beszélgetéssorozatban járta körül a női írók, női irodalom témakörét, amelynek első alkalma a Nők az erdélyi irodalomtörténeti kánonból című beszélgetés és kötetbemutató volt október 22-én, a FUGA előadótermében. A beszélgetés résztvevői Balázs Imre József költő, irodalomkritikus, irodalomtörténész – az alkalom során bemutatott Erdélyi magyar nőírók kötet szerkesztője –, illetve Vallasek Júlia irodalomtörténész, irodalomkritikus, akiket Szarvas Melinda kritikus, irodalomtörténész kérdezett.
A beszélgetés a tanulmánykötet és maga az est címének kibontásával indult; ahogyan Szarvas Melinda, illetve Balázs Imre József kiemelte, a cím eleve több szempontból is terhelt. Nyilván – ha jártasak vagyunk az erdélyi irodalomban, ha nem – ezek a jelzők egy egészen szűk keresztmetszetet jelölnek ki számunkra. De fontos látnunk, mondta Balázs Imre József, hogy bármennyire is szociokulturálisan és lokálisan meghatározott a témakör, ennek a célja nem a szűkítés vagy önkényes kisajátítás, hanem az önfelhívás. Az Erdélyi magyar nőírók (Komp-Press, Kolozsvár, 2022) tanulmánykötet inkább a magyar irodalomoktatás és irodalmi kánon hiányosságaira hívja fel a figyelmet azzal, hogy két olyan kategóriát vizsgál, amely külön-külön is, de együtt kifejezetten periférián található.
Kicsivel közelebb haladva a kötethez Balázs Imre József bevezetett minket abba, hogy a könyv anyagait elsősorban a már sok éve tartó szemináriumi anyagokból szerkesztette össze. Ugyanis két éve már kifejezetten a női írókra helyezi a hangsúlyt a szeminárium keretein belül, ami elmondása alapján nem csak jobbnál jobb tanulmányokat és kutatásokat szült, hanem szakdolgozatokat is eredményezett.
Felmerült a kérdés, hogy pontosan hogyan is határozzuk meg az erdélyi írót. Magyarország és Erdély között megfigyelhető egy folyamatos mozgás – folytatta Balázs Imre József –, elég akár csak Polcz Alaine-t, Hervay Gizellát vagy Thury Zsuzsát említeni, akik életük során többször változtatták lakhelyüket. Különösen érdekes életutakkal szembesülhetünk akár Erdélyi Ágnes, akár Thury Zsuzsa élettörténetében, mivel mind a ketten Budapesti születésűek, de munkájuk, családjuk nyomán mégis kapcsolódnak Erdélyhez. Tehát a kapcsolódások megtalálása és kiemelése az első számú feladat. A kapcsolódásnál kiemelhetőek határvonalak és csomópontok, mégsem szűkíthetőek le csak erdélyi vagy csak magyar irodalomra. A vizsgálat ennél sokkal árnyaltabb. A szűkítő jelző pontosan annak a kánonnak a sajátja, amivel szemben ez a tanulmánykötet fellép, nem behatárolunk, hanem kapcsolódunk.
Vallasek Júlia ebből kibontakoztatva az irodalomtudós helyzetére reflektált, azaz fontos észrevennünk, hogy maga a tendencia nem egy újkeletű dolog, ezek a szerzők eddig is itt-ott jelen voltak (természetesen vagy háttérben, vagy nagyon elfedve), de sosem helyeződött rájuk ennyi hangsúly. Látnunk kell, hogy van itt előremutató olvasási szokás (direkt nem a hagyomány, illetve kánon szó került itt hangsúlyba), ugyanis nyilvánvaló, hogy az erdélyi, irodalom felé elinduló nők természetesen több olyan írónőt fognak ismerni, pusztán már csak kíváncsiságból is, mint ahányat a kánon magába foglal. Tehát maga a kánon ismerete alapvetően nem fedi le a teljes valóságot, főleg, ha olyan részleteire kérdezünk rá, amelyeket pont hiányossága miatt nem ismerünk. Továbbá nem elhanyagolható az orális hagyomány, a 20. századi írónők karrierjét sokszor behatárolták a róluk terjedő pletykák, azon felül, hogy kinek neje, lánya, anyja. Ez hatványozottan fontos az erdélyi irodalom – mind a mai napig – kisközösségi működésében. De a mai viszonyokra reflektálva, és a címre visszatérve egy pillanatra, Vallasek megjegyezte, hogy az „erdélyi” jelző ma már akár brandingként is működhet, így talán még több reflektorfényt adva ezeknek az írónőknek.
Ezek után kezdett a legjobban körvonalazódni a beszélgetés irányvonala, ugyanis az olvasási szokásokból és a kánon kérdéséből kibontva Balázs Imre József a visszatekintés és reflektálás szükségességét emelte ki. Továbbá hogy ennek a történeti távlata talán az, ami jelen esetben a legfontosabb. Nyilván irodalomtörténeti szempontból fontos kiemelni, hogy a címkézés („női”, „erdélyi”, „pirospöttyös”, „ponyva”, „érzékeny” stb.) hagyományára is rá kell látnunk, és tudatosan feldolgozni, újra feldolgozni ezeket a szerzőket és könyveket, hogy a sztereotípia köreiből kimozdulhassanak. De mint feladat – emelte ki Vallasek – nem reménytelen, hiszen több korai irodalomtörténet is említi a nőket (még ha csak elenyészően is), illetve a második Forrás-nemzedéket követően a helyzetük valamivel több hangsúlyt kap az irodalmi köztudatban, így ezek az anyagok biztos kiindulópontot szolgáltatnak.
A beszélgetés utolsó negyedében a romániai – erdélyi (magyar) viszonyra terelődött a beszélgetés. Vallasek a két világháború közötti irodalomból emelte ki, hogy a férfi szerzőknél általános jelenség, ha az erdélyi „hős” felesége/szerelme egy romániai férfival áll össze, akkor az a legnagyobb árulás. Ezzel ellentétben ugyanez például Ignácz Rózsa prózájában sokkal árnyaltabban jelenik meg, a romániai férfi nem egy „abszolút rossz” képviselője, ahogy az erdélyi sem az „abszolút jó” megtestesítője. Balázs Imre József az etnikai sztereotípiák lebontásának lehetőségéről beszélt, ami – véleménye szerint – az átláthatóság és részletesség lenne, azaz az adott tényező lehető legtöbb oldalról való bemutatása. Erre hozta példának Thury Zsuzsa helyzetét, aki magyarországi születése, orvos férje, újság- és szépírói szakmája miatt a lehető legtöbb társadalmi körbe belátást szerzett, így művészete jó kiindulópont lehet a sztereotip romániai-erdélyi dichotómia lebontására.
Végül a kortárs-kérdésre terelődött a beszélgetés, vagyis hogy a kötetben szereplő szerzőkkel kapcsolatban, illetve általánosan milyen kapcsolatok fedezhetőek fel a 20. század női szerzői és a kortárs irodalom között. Balázs Imre József egyértelműen Hervay Gizella és Polcz Alaine életművét helyezte a középpontba, talán ez lehet a két főbb erdélyi női író, akiknek hatása ma is érezhető, akár – hangsúlyozta – világirodalmi viszonylatban is. De több olyan költőt, prózaírót találunk, akár csak ebben a kötetben is, akik kortárs olvasatukban is fontos jelentőséggel bírnak. Vallasek a női karrier problémáit és lehetőségeit kapcsolta ehhez, vagyis általános volt a 20. században, hogy adott író családalapítás okán kiesik az irodalmi közegből, és utólag nem talál lehetőséget a visszakapcsolódásra. Ehhez képest ma – általánosságban mindenhol – a bekapcsolódás lehetősége sokkal nyitottabb, illetve több olyan szerző életművével is találkozunk, akik csak 30-as, 40-es éveik során lépnek be az irodalmi diskurzusba.
Láthatjuk, hogy a kötet vállalása nem kicsi, fontossága pedig még talán annál is nagyobb. Balázs Imre József még legalább két kötetet képzel el, így sorozatot alkotva az erdélyi női írók témakörében. Jelen esetben az első kötet a hagyomány feltérképezéseként áll előttünk, ami – Balázs Imre József elmondása alapján – egyáltalán nem kimerítő jellegű, talán még ugyanennyi, ha nem kétszer ennyi írót találunk a 20. századból. Így a második kötetet ezek a szerzők tennék ki, majd az ezt követő harmadik az élő irodalom feltérképezését szabja ki célul. Ennek a szépsége – jegyezte meg Vallasek –, hogy a diákok maguk választják dolgozatuk témáját, így mindig olyan írások születnek, amelyeket a felfedezés és elmélyedés hitelessége és izgalma határoz meg.
Nem a női írók hiányoznak, hanem a kánon, a hagyomány. Valahogyan így hangzott a beszélgetés egyik záró mondata. Aminek súlyát és jelentőségét, úgy gondolom, mindannyian érezzük. Személy szerint reménykedem is, hogy Balázs Imre József vállalása nem csak hogy megvalósul, hanem olyan visszhangot kap, ami egy ekkora munkát méltán megillet.
A Női írók, női irodalom programsorozat záró, Nők a fiatal költészeti kánonban című eseménye szintén a Fugában kerül megrendezésre most szombaton, semmiképp ne hagyjátok ki!
A kiemelt kép forrása: FISZ Fiatal Írók Szövetsége
