kultúra

Nem kis múltja van Robert Eggers kísérleteinek arra, hogy elkészítse F. W. Murnau klasszikusának remake-jét, hiszen már 2015 óta várható volt a párszor meghiúsulni látszó projekt. A 100. évfordulót pedig sikerült két évvel lekésni, de ez tulajdonképpen senkit nem zavar: A boszorkány, A világítótorony és Az északi után a filmvilág megtanulta, hogy a New England-i rendező minden alkotása különleges eseményt jelent. Eddigi filmjei tanúskodtak a történelmi hitelesség és részletgazdagság terén mutatkozó érzékenységéről, illetve érdeklődéséről a folklór és a mitológiai világ fantasztikumba ágyazása iránt. Viszont talán kevésbé kerül reflektorfénybe, hogyan illeszkedik Eggers filmográfiájába ez a rendezés, mikor valaki ekkora mesterművet és egy olyan, közel érinthetetlen ikont próbál újraértelmezni, mint a ’20-as évek német expresszionizmusának motivált geometriai formákkal dolgozó csúcsműve. Ez a forgatókönyv sokkal többet jelent, mint jogdíj nélküli drakulázást, ezért is kerülnek most már a harmadik verzió középpontjába az élet-halál létkérdése mellé a vágyak tudatos és tudattalan megélésének veszélyei. Akár tagadja a néző, akár őszinte beismeréssel ül be a moziba, valójában mindenki vágya, hogy a legújabb feldolgozás felérjen Murnau és Herzog víziójához.