Milyen sok erő nyerhető a fájdalomból és mekkora pusztításokra képes a bosszúvágy? Aktuális lehet-e ma egy ókori görög dráma, átérezzük-e egy férfiak uralta világban porig …
kritika
Bent maga ura, aki rab volt odakint – Kritika Kemény Lili Nem című regényéről
„A Nem mindenféle értelemben határsértő regény: az énelbeszélés, az egyén és a politika, a családi mitológia, a testiség, a valóság és a fikció, illetve az elbeszélhetőség határait kutatja. (…)” – mondta Valuska László, majd átadta Kemény Lilinek a 2024 legjobb első prózakötetesének járó Margó-díjat.
Kemény Lili regénye igencsak nagy port kavart, sorra jelennek meg a kritikák, nagyinterjúk a szerzővel. Kihívás péntek este 10 után a megemlítése nélkül lezavarni egy kedélyes baráti beszélgetést; tehát a regény él és működik.
Az iskola a magyar valóság kapudrogja – Fekete pont kritika
„Rend a lelke mindennek” – köpi oda a közhelyet a portás gyermekkorú főhősünknek, ezzel indokolva, miért küldte őt vissza az épületen kívülre, hogy ezúttal a bejáraton jöjjön be, ne a kijáraton. Utóbbi persze igazából semmiben nem különbözik előbbitől, a közjáték miatt pedig a tanuló el is késik, így felmerül a kérdés, milyen lelket ad egy ilyen rend „mindennek”. A korábban rövid- és dokumentumfilmeket jegyző Szimler Bálint első nagyjátékfilmje a magyar iskolák ehhez hasonló jelenségeket eredményező rendszerét és beidegződéseit veszi enyhén torz górcső alá, de kíméletlen-kényelmetlen kritikája sok minden másra is vonatkozik.
Valóság a sport mögött – Filmajánló: Hajsza a győzelemért
Ron Howard filmje, a 2013-as Hajsza a győzelemért megkerülhetetlen filmalkotás bárki számára, akit kicsit is érdekel a motorsport világa, annak pedig különösen, aki a Forma-1 …
John Wick helyett viccjancsi: Kinyírni a világot – kritika
A manapság leginkább a John Wick-filmek által képviselt, ponyvás-képregényes világban játszódó, „mindenkit halomra gyilkolós” akciófilmek receptje általában nem túl bonyolult, és még a kevésbé emlékezetes darabok is jó szórakozást tudnak nyújtani másfél-két órára. A Kinyírni a világot is ezt a műfajt képviselné, de nem elégszik meg a szokásos összetevőkkel: hozzáad a képlethez egy szatirikus disztópia-hátteret, egy enyhén meta narrációt, és egy jó nagy adag poénkodást. Stílusos és egyedi műfajmix próbált volna lenni – helyette inkább annak lesz a bizonyítéka, hogy néha mégiscsak jobb a beváltnál maradni.
Tarthatatlan polarizáltság: Polgárháború – kritika
Alex Garland (Ex Machina, Expedíció, 28 nappal később) íróként kezdte filmes munkásságát és legújabb alkotása kiemelt helyet tölthet be az életműben, hiszen a híressé vált direktor régóta hangoztatja, hogy befejezi rendezői pályafutását, így pedig a Polgárháborúval záródhat a kánon. Tényleges döntés még nem született, a forgatókönyvírói szféra pedig továbbra is szimpatikus számára, így a legjobb dolog, ha maga az alkotás kapja a fókuszt, mert ehhez a filmcímhez önmagában kihívás felérni.
A rajzfilm valóság, az iratok hamisak: Kék Pelikan – kritika
Az „animációs dokumentumfilm” első hallásra paradox műfaj: a dokumentumfilmek fő célja a valóság ábrázolása, az animáció pedig önmagukban élettelen tárgyak mozgásra bírásával alkotott képvarázslat. A problémán elmorfondírozva viszont rájöhetünk, hogy a kettő ötvözése számos lehetőséget kínál, hiszen sok ismeretterjesztő film és sorozat „teremt újra” már megtörtént eseményeket, ez pedig olykor könnyebben megvalósítható a rajz síkján.
Op-art mesék a világűrben
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy villanyszerelő. Ez a villanyszerelő minden nap felkelt, megmosdott, magához ölelte szerszámosládáját, majd kilépett ferencvárosi lakásából. Otthonát elhagyva első útja a buszmegállóba vezetett, ahonnét a kék vasparipák felkaptattak vele a Várhegyre. Főhősünk ugyanis ott dolgozott. Igen, dolgozott, hisz kellett a fény a művészet templomában. Az ő egyszerű és csendes munkája nyomán kapott díszkivilágítást a magyar művészet számos remeke – Csontváry Kosztka Tivadar, Kondor Béla, Victor Vasarely vagy épp Gross Arnold – mialatt a kulisszák mögött ihlet született.
„Okosabban kéne nézni, annyit mondhatok!” – A kecskeméti dallamos nővérek
„Okosabban kéne élni, annyit mondhatok. Nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot.” Nos, kitalálták már, melyik zenekar emblematikus száma rejlik a fentebb idézett – s a címben némiképp torzított – refrénben? Bizonyára sokan kapásból rávágnák az Apostol együttes nevét, s nem is járnának messze az igazságtól, de. De mi van akkor, ha azt mondom, hogy ez nem más, mint Olga, Irina és Mása kórusa a Három nővérből? Hogy egyszer egy messzi-messzi kormányzósági városban már felcsendültek ezek a dallamok a jövőbe szóló üzenet gyanánt, rákacsintva a szamovárok ezüstben ragyogó bevonatán csillogó kérdésekre, melyek az élet múlandóságát, a vágyakozás néha ködbe vesző örömét és a magunk után hagyott földi nyomok emlékét fogalmazzák meg. Újra és újra, ahogy azt a Kecskeméti Nemzeti Színház színészei is megtették Szente Vajk formabontó, de mindenképp különös rendezésében.
A (majdnem) kívülálló – Gondolatok Szabó Emma Szerintük 18 vagyok című tárlatáról
A Bartók Béla Boulevard galériasorához szokott finom lélek egy teljesen másik világba csöppenhetett bele 2024. április 11-én az erzsébetvárosi Telep-Art Galériában. Már maga a helyszín is beszédes: a Telep. A sosemvolt Erzsébet sugárút nyomvonalán fekvő hely különös arcok és matricák, idegen nyelvek és változatos sörök egyvelege – vagy ha úgy tetszik, telepe – ahol a kocsmai hangulatot magunk mögött hagyva falépcsőn juthatunk fel a fehéren megvilágított emeleti térbe. Még ha nyitva is az ablak, s odalentről beszűrődik a kinti zsibongás, érezni, hogy az itt kiállított anyagok és formák, színek és arcok más tájakra kalauzolnak. Ma például a IX. kerületi Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnázium falai közé.