Leposa-Hőgye Ádám Küzdősportfilmekről szóló sorozatunk második részében a 2000-es évek közepétől a 2010-es évek végéig veszünk sorra olyan kiemelkedő alkotásokat, amik újradefiniálták napjaink műfaji filmes közegét; ezek a filmek az előzőeknél sokkal felfokozottabb látványvilággal bírnak, esetenként pedig meghökkentően realista ábrázolásmódjuk és újszerű megközelítéseik mutatnak rá arra, hogy a műfaj mind a mai napig okozhat meglepetéseket.
Clint Eastwood: Millió dolláros bébi (2004)
A kétezres évek első felénél maradva elérkeztünk az előző cikkünk zárlatával, Mann Alijával ellentétben egy egyértelmű kritikai sikerhez, Clint Eastwood huszonötödik rendezéséhez. A Millió dolláros bébinek a Dühöngő Bikához hasonlóan lépéseket kellett tennie azért, hogy ne kössék szorosan a Rockyhoz, mivel a felütés azt sugallhatná, hogy itt az egyetlen bravúr majd a női főhős lesz, ezen felül a film nem mutat majd semmi újat. Ráadásul az eddig említett filmek közül a Rocky után ez az első igazi box office-sláger, ekkora anyagi sikert sem a Dühöngő Bika, sem az Ali nem tudott elérni.
Ebből persze nem következik egyenesen a minőségbeli különbség, a Millió dolláros bébi például még a Rockynál is kevesebb átütő formai, képi megoldással dolgozik, és talán minden eddig említett film közül a legkommerszebb vállalás. Persze nem mehetünk el amellett, hogy a női főszereplő figyelemfelkeltő választás a bokszfilmek világában, sem amellett, hogy Hilary Swank vitathatatlan színészi- és sportteljesítményt nyújt a vásznon, neki ráadásul nem csak a bokszot kellett elsajátítania, de Clint Eastwood elmondása szerint mikor felkérte Swanket a szerepre, a színésznő „tollpihe” volt, és igen intenzív testépítésre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a filmben látott izomzatát (ez, ha minden igaz, közel kilenc kilogrammnyi izom felszedését jelentette). És a fönti főhősökhöz hasonlóan a ringben látottak sem érződnek hamisnak, a színésznő ugyancsak kitett magáért a sportág elsajátításában, ehhez akár napi öt órákat is edzett.
A cselekmény egyébként alapjaiban meglehetősen hasonlít a Rockyéra; adott egy számkivetett, de szerethető karakter, aki mélyszegénységben él, és a boksz jelenthetné számára az egyetlen megváltást a kilátástalanságból, de azt, hogy ebben érvényesülni tudjon, mindenféle külső és belső körülmények gátolják, úgyhogy ringbeli ellenfelei mellett szembe kell néznie saját életével és gyengeségeivel is ahhoz, hogy elérje célját. A Rocky viszont megőrzi a maga egyszerű szépségében ezt a szentimentális fejlődéstörténeti ívet, kiegészítve sajátos hangulatteremtésével, a Millió dolláros bébi pedig mintha négyzetre emelné mindezt, hogy pár fokkal extrább dózisban adagolja az érzelmi hatásokat; párbeszédeken keresztül ismerjük meg a karakterek múltját, családi hátterét, felsejlenek a háttérben megbúvó tragikus szálak, és még egy apa-lánya kapcsolat is kirajzolódik a főhős és edzője között.
Mindezek együttesen melodrámai hatást érnek el, ami jót jelent, Clint Eastwood filmje szépen illeszkedik a felfokozottan tragikus és katartikus hollywoodi filmek hagyományába, viszont így a sport jól működő látványelemmé redukálódik. Még ha párhuzamban is állnak a főhős küzdelmei a ringbeli harcokkal, fontosabb lesz a hatásos, érzékenyítő történetmesélés, mint a boksz sajátos, egyedi megközelítése. Ezzel önmagában nincs baj, ha a történet működik, ez pedig nem vitatható el a filmtől. A legnagyobb baj az ilyen típusú, a kilencvenes-kétezres évektől egyre jellemzőbb melodrámai megoldásokkal, hogy túlzottan verbalizálják az érzelmeket: mindent, ami a történet szempontjából fontos, párbeszédek útján tudunk meg, és ez az első film a listában, aminek a cselekményét végigkíséri egy állandó, külső narráció is . Így kissé háttérbe szorulnak a képi megoldások, és az lehet az érzésünk, hogy legalább ugyanennyire jól el lehetett volna mesélni mindezt regény formájában is. A forgatókönyv alapja egyébként F. X. Toole Rope Burns: Stories from the Corner című novelláskötete, az pedig külön érdekes kapcsolat előző filmünkkel, hogy a „millió dolláros bébi” elnevezést először Sony Liston használta sértésként Muhammad Alira, mielőtt megvívták azt a mérkőzésüket, amiről többek közt a korábban tárgyalt film szól.
A Millió dolláros bébi hibái ellenére megkerülhetetlen darabja a bokszról szóló filmeknek, jó példa arra, ahogyan a sportot egy érzelmileg feldúsított, nagyszabású, helyenként kissé túlzó, de összességében magával ragadó drámai történetmeséléssel párosítják. A díjak magukért beszélnek, akárcsak a Dühöngő Bikát, ezt a filmet is hét Oscarra jelölték, ebből pedig nyert legjobb film, legjobb rendező, legjobb színésznő (Hilary Swank) és legjobb férfi mellékszereplő (Morgan Freeman) kategóriájában.
Gavin O’Connor: Warrior – a végső menet (2011)
Újabb évtized, újabb sportfilm; nehéz lenne filmtörténeti kontextusba helyezni ezt a kort, hiszen jelenleg is ebben élünk, talán elég, ha annyit mondok, hogy a nagyszabású stúdiófilmek a változó ingerküszöb és az egyre fejlődő technológia miatt fokozatosan növelték a tempót és a látvány intenzitását. Ez már előző filmünkön is látszott, a Warrior esetében pedig talán még inkább felfokozott módon látjuk a küzdelmeket. Ebben a filmben viszont külön érdekes, hogy mindez figyelemreméltóan jól működő realizmussal párosul; a földön maradó, valószerű drámai szál helyenként már-már dokumentarista stílusra hajazó, emberközeli és hiteles magánéleti képsorokból áll össze, és ezt dúsítják fel a velejükig dinamikus, egészen lehengerlő ringbéli jelenetek, olyan képi megoldásokkal, amik remekül érzékeltetik a küzdelem brutalitását. Sport szempontjából ez a film kissé kilóg, itt nem bokszot, hanem MMA-t (Mixed Martial Arts), azaz a kevert harcművészetek egészen brutális küzdelmeit látjuk.
A cselekményhez igen jól passzol ez a sport; egész testükben bivalyerős férfiak olyan mértékű lelki traumákkal viaskodnak, amikkel még akkor sem lehet egykönnyen megbirkózni, ha az ember egyszerre képes bestiális ököl-, láb- és földharcra egyaránt (az MMA ringjeiben mindhárom megfér). A trauma nagyon fontos fogalom a filmben, sőt, listánkon valójában ez az első film, ami ténylegesen ezzel foglalkozik; Rockynak bizonyára lehetnek traumái, de inkább a lelki sebeket okozó közeg kerül előtérbe, a Dühöngő Bika főhősénél inkább a sérülések okozta toxikus jellemrajz, az Ali a traumatizáló társadalmi struktúrát kritizálja, a Millió dolláros bébi pedig a Rockyhoz hasonlóan nyúl a témához. A Warrior főhősei olyan testvérek, akik gyerekkoruk óta űzik a sportot, MMA-edző apjuk kezdetektől fogva harcost kovácsol belőlük, akár a spártai katonákból. Óriási testükkel és izomzatukkal tényleg adoniszi képet festenek, a görög motívumok egyébként is fontos elemei a filmnek, a fiatalabb testvért, Tommyt (Tom Hardy) például gyerekkorában Theogenész görög birkózóhoz hasonlították. Eleve van egy görögös felütése az olyan fiútestvérekről szóló történetnek, akik gyerekkoruk óta fegyvernek használják puszta izomzatukat, és mindenkit könnyűszerrel legyőznek, csak apjukat nem; életszerű filmről lévén szó, ez valójában az apjuk által okozott sebeket jelenti: az alkoholista edzőtől családja eltávolodik, a két testvér külön utakon folytatja életét.
Hamar kiderül, hogy a fiatalabb testvér, Tommy ebben a súlyos, embert próbáló helyzetben cserben hagyva érezte magát, és mérhetetlen haraggal lépett át a felnőttkorba, egész élete, apja és bátyja felé, utóbbi ugyanis, mikor Tommy az édesanyja mellett maradt, inkább megházasodott és családot alapított. Vagyis mindkét fiú mindentől távoli, új életet kezdett, de az idősebb testvér a felnövést, a tiszta lappal kezdést választotta, másikuk pedig kiszolgáltatott maradt, ápolta beteg anyjukat, majd látta halálát, és a hadseregbe is bevonult, amit a kezeletlen sebek, a fortyogó harag egyik megnyilvánulásaként is értelmezhetünk. Összefeszülésükben viszont mindketten egyformán bántva, sérülve látják magukat, az idősebb testvér például amellett, hogy nem akar felelősséget vállalni egy olyan szimpla dologért, hogy rátalált társára és családot alapított, úgy érzi, hogy ő is épp ugyanolyan elszenvedője az eseményeknek, mint öccse, csakhogy ő sokkal hidegebb fejjel, rendezettebb módon tudta kezelni mindezt. Erős kontraszt például, hogy míg öccséből katona, a bátyból középiskolai fizikatanár lett.
Érdekes egyébként, hogy Tommy egy eléggé bestiális megjelenésű karakter, Tom Hardy tizenhárom kilogramm izmot rakott fel magára (listánkban eddig ő tartja a rekordot, egyébként ugyanezzel a fizikummal formálta meg Bane-t A sötét lovag felemelkedésében is), és a színész egészen fantasztikusan alakít egy csöndes, rémisztő, időzített bombára és meggyötört harcosra egyszerre emlékeztető karaktert, és mégis, a leglényegesebb megnyilvánulása, akármilyen furcsán is hangzik, a „hisztis” gyermek. Ezt bátyja perspektívájából kell nézni; a hiszti itt annyit jelent, hogy Tommynak (a Tom folyamatos becézése is a „kisöcsi” jelleget erősíti) sosem volt igazán lehetősége felnőni, és ettől lesz igazán zseniális karakter; Tommy lényegében egy nagyon (nagyon) nagy gyerek, ránézésre erősebbnek kéne lennie bátyjánál, mégsem az. A báty, Brendan esetében valamiféle idősebb testvéri bölcsességet, egyensúlyt látunk, amit Joel Edgerton remekül visz vászonra. A kérdés tehát az, hogy ez az báty-féle higgadt, megkomolyodott perspektíva, amiben Tommyt még mindig óvni való gyermeknek látja, képes-e felismerni és elfogadni, hogy öccse sosem fog tudni igazán megbocsájtani neki, hisz haragja nem racionális alapon nyugszik, hanem a cserben hagyott gyerek sérelmein.
Így kerülnek a testvérek egymással szembe, az MMA ringben, a Spárta nevű bajnokság mérkőzésén. Mindezt, amit leírtam, beviszik a küzdőtérre, kézzel-lábbal, földharccal. A történet nagyon erősen szól a megbocsájtásról is, az alkoholista apa például már évek óta józan, próbál mindent jóvátenni, gyerekei viszont nagyon nehezen teszik félre tőle kapott sebeiket. A báty pedig hiába mondja, hogy mindenkinek megbocsájtott, ha ez tettein nem látszik, hiszen továbbra is mindentől elzárkózva él férj és apaként, szemben Tommyval, aki a fortyogó harag ellenére is ott tud lenni apja mellett, és adott esetben megsajnálni is képes őt, amit megint betudhatunk a Tommy bestiális külseje mögött rejlő, a bátyjáénál érzékenyebb személyiségének.
Az apa a Moby Dicket hallgatja hangoskönyvben; egyszerre motívuma ez annak, ahogyan a traumatizáló apát azonosítják az óriási bálnával (érdekességképp említjük, hogy még a nagy sikerű Utódlás sorozatban is előfordult, hogy moby dickként hivatkozott az apa karakterére valamelyik gyereke), és egyszerre körvonalazza a film lélektani mélységét, a férfiakat, akik lehetnek bármennyire erősek, van valami, ami egész egyszerűen nagyobb náluk; a múltban gyökerező, elfojtott fájdalom. Ezt egyébként a film aligha verbalizálja, kevés párbeszéd szól róla igazán, és flashbackek sincsenek, a tragikus múlt szépen, fokozatosan felsejlik a karakterek hátteréből, elsősorban úgy, hogy egész egyszerűen emberien viselkednek, valószerűen reagálnak egymásra és környezetükre, olvashatunk a gesztusaikból, a tekintetükből, és szűkszavú párbeszédeik sorai közt.
Brendan karakterében a hagyományos maszkulinitáskép egyik lényegi eleme, a családi otthon fizikai erővel való védelmezése is központosul, a hagyományt a film a görög képekhez hasonlóan egy múltban gyökerező harcoslét képzettársításával emeli sztereotípia helyett igazán szép férfiképpé; Brendan valójában azért harcol, mert a bajnoki pénzjutalomból ki tudná fizetni a családi házra felvett kölcsönöket. Ez tulajdonképpen annak modern köntösben való láttatása, ahogyan a férfi a puszta testével védi a barlangot, Brendan minden ringbéli megmozdulása mögött ott az égető motiváció, hogy ne veszítsék el a családi házat.
A Warrior tehát elég sok tartalmi mélységet fűz össze a ringbéli brutalitások keretében, ezek közül pedig a lélektani elemek a legfontosabbak és a legerősebbek. Minden eddigi filmnél jobban bánik a pszichológiai megközelítésekkel, ilyen téren a Dühöngő Bika lehetne a kihívója, de ott is sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az extrém viselkedési minták, mint a lelki mélységek valószerű ábrázolása. Ezt a Warrior úgy tudta elérni, hogy karakterei tulajdonképpen minden helyzetben valószerűen viselkednek, ezért is működnek olyan jól a kézikamerás megoldások, az események sűrűjében és a szereplők közelségében felvett jelenetek, a szűk képkivágások, a feszült, hirtelen elvágott párbeszédek, vagyis minden, amitől ez a film igazán realista lesz. Oscart nem kapott, de Nick Nolte-ét jelölték legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában az alkoholista apa megformálásáért.
Jean-Stéphane Sauvaire: A kíméletlen (A Prayer Before Dawn) (2017)
A kétezertizes évek végéhez közeledve megérkeztünk listánk legrealistább filmjéhez. Ebben az évtizedben veszi kezdetét egy olyan meghatározó filmes jelenség, ami újszerű megközelítést hozott a populárisabb és szerzőibb hangvételek keverésére, ennek ékes képviselői az A24 stúdióval fémjelzett produkciók, olyan kultikussá vált alkotások, mint A boszorkány (2015), A világítótorony (2019) és a Csiszolatlan gyémánt (2019). Ezek a filmek általában jól elmesélhető és befogadható történetekkel dolgoznak, de sok esetben egyáltalán nem szokványos koncepciókkal rukkolnak elő, és szinte kivétel nélkül nagy hangsúlyt fektetnek a filmes eszközök kifinomult és kifejező használatára, a markáns, jól felismerhető képi megoldásokra, szerzői kézjegyekre. Filmünket is ez a megközelítésmód jellemzi.
A Prayer Before Dawn eléggé kilóg a sorból, produkciós szempontból is; a film több ország koprodukciója, Amerikáé, az Egyesült Királyságé, Franciaországé és Kínáé egyszerre, miközben egyébként végig Thaiföldön játszódik. Cannes-ban mutatták be először, amerikai forgalmazásáért pedig az említett A24 stúdió felelt. A thaiföldi börtönben játszódó igaz történet Billy Moore A Prayer Before Dawn: A Nightmare in Thailand című könyve alapján készült, melynek szerzője Thaiföldön próbált kigyógyulni kábítószerfüggőségéből, de rákapott egy helyi meth-származékra, az úgynevezett ya ba-ra, mígnem a helyi hatóságok bebörtönözték. A memoár az itt töltött idő borzalmait tárgyalja. A thai hatóságok nem hagyták, hogy a filmes verziót az igaz történet helyszínéül szolgáló börtönökben forgassák (két börtön is megjelenik a történetben), a helyszínválasztás végül a Nakhon Pathom börtönre esett, ami 2014-től múzeumként funkcionál. A tetőpont viszont máshol, a Cebu Tartományi Fogvatartási és Rehabilitációs Központban (CPDRC) játszódik, ami az úgynevezett CPDRC Dancing Inmates programmal híresült el, a foglyok táncprogramokat adnak elő rehabilitációjuk részeként. Tehát a helyszínek minden eddiginél realisztikusabbak, hiszen, egészen konkrétan valódiak, a CPDRC börtönének pedig létező elítéltjei is megjelennek a filmben.
Mindezt erősíti, hogy a Joe Cole brit színész által megformált Billy Moore is olyan hitelesen alakít, mintha a történet valós szereplője lenne (A filmért egyébként Cole 2018-ban elnyerte a British Independent Film Awards (BIFA) legjobb színészének járó díjat); szűkszavú, erőszakos, rémisztő külsejű drogfüggő, akinek néha felcsillan az esendőség a tekintetében, hiszen végső soron a függőség áldozatáról és nem egy gonosztevőről van szó, ezért is lesz ő inkább túlélő, mint bűnöző karakter. Így a küzdősport először fonódik össze a túléléssel a szó szoros, és nem átvitt, lelki értelmében; Billy azért bokszol, hogy pénzt szerezzen, a pénzből pedig kábítószerhez jusson. Majd olyan tehetségesnek bizonyul, hogy börtönét képviselheti a bajnokságon, és ez addigi borzalmas körülményein is javíthat. Ezek a körülmények ugyanis kendőzetlen borzalmak a film cselekményében; a tetőtől talpig tetovált thai elítéltek felrúgják a nyugati börtönsztereotípiákat, a zsúfolt, fülledt kommunahangulat nyomasztóan erősít rá arra, hogy a fehér bőrű Joe nem csak elítélt, de idegen, nem csupán büntetett, de még a börtön közegében is kinézett különc, aki szinte senkivel, semmilyen körülmények között nem tud kommunikálni, nem tudja, mások min nevetnek vagy miért üvöltöznek. Szorongató káoszt él át maga körül, amiben egyszer csak a semmiből erőszakolnak meg mellette valakit, majd arra kel, hogy ugyanez az erőszakolt elítélt másnapra felakasztotta magát.
Mivel senkivel nem beszélhet, marad a boksz; már eleve bokszolóként került a börtönbe, itt viszont egészen új kihívások várnak rá, el kell sajátítania a thai-boksz, eredeti nevén muaj thai technikáit, ami az MMA-hoz hasonlóan engedi a kar mellett a láb, a könyök és a térdek használatát (földharc itt nincs). A film pedig esélyt sem adott magának arra, hogy mesterkéltek legyenek a ringbéli jelenetek, mivel nagyon sokszor egész egyszerűen vágatlanok; a kamera itt is az események sűrűjében van, szorosan rátapad a küzdő felekre, és egy-két nagyon nehezen észrevehető rejtett vágáson kívül folytonosságában veszi fel a mérkőzéseket. „Hús-vér” filmet látunk, párbeszédek alig hallhatóak, szinte minden a test, a mozgások által fejeződik ki, az összes stílusjegy azért dolgozik, hogy minél jobban behelyezkedjünk a börtön szorító, mocskos és kíméletlen közegébe. Az eseményeket a főszereplő szemszögéből éljük át, akiről szintén nagyon kevés dolgot tudunk meg, így kicsit olyan, mintha egyfajta „túlélő szimulátorba” kerülnénk, és ez annyira jól működik, hogy A Prayer Before Dawn teljesen odaszögez a képernyőhöz, még ha helyenként lassabb tempót is vesz fel. Ez a lassúság a ringen kívüli hosszú snittekből is következik, ami szintén a film realizmusát erősíti. Az pedig, hogy a mérkőzéseket vágatlannak érzékeljük, és elejétől a végéig a kellős közepükön érezzük magunkat, cikksorozatunk minden eddig említett filmjétől elkülöníti ezt az alkotást. A sport itt nem lesz mély lelki folyamatok, sem szociális küzdelmek kifejezője; épp olyan brutális, mint a cselekmény környezetének egésze, kíméletlen, mint ahogyan főhősünkkel és más elítéltekkel is bánnak, és lecsupaszítva nem más, mint eszköz, amivel viszont nem a megváltás érhető el, hanem a puszta fennmaradás.
Kiemelt kép: Wallpaper Cave
