Ráday Zsófia A magyar költészet napja alkalmából szerkesztőségünk idén is kedvenc verseivel készült az ELTE Online olvasóinak.
Nádasdy Ádám: Hosszú zsinóron (Verejték van a szobrokon, 2010)
Akkor hát szállni, jó,
most már hosszú zsinóron.
Fog a fiú,
lent szaladgál a réten,
én szállhatok,
csapkodhatok a napban:
rombusz-pofájú sárkány,
félköríves
mosollyal selyempapír testemen.
Így, megkötözve
szállok a szél torka felé,
a halál torka felé nagy vidáman,
visszaránt majd úgyis a fiú,
horgonyom.
Szorong, nem enged túl magasra
s a leesésemet
rohangálással képzeli
megakadályozhatónak.
Talán elkap, talán rázuhanok,
talán elröpülök.
Egyedül Nádasdy Ádám elvesztése kapcsán is szép tisztelgés ez a szöveg, és rá emlékeznünk kell, ez innentől elgondolkodtató felelősségünk. A Tanár Úr biztosította, persze tudatlanul, Szakállas Neptunjával annak idején bevezetésemet a magyar szépirodalomba, csak hogy utána Shakespeare-fordításaival az egyetemen ismét anglofillé térítsen. Mindannyiunkban van egy horgony, ami különféle álarcokban jelenik meg életünkben, de a legszínesebben talán a költészetben tud kibontakozni. Olvassátok, hallgassátok Nádasdy Ádámot! Ahogyan egy kedves oktatóm mondta: if they say no one is irreplaceable, he came as close as it gets.
(Szalai Panni)
Szabó T. Anna: A vers (Vigasz, 2024)
Időnk nincsen, hát időt ad,
kitágítja a teret,
hullámokban hull a lélek,
csillagporban hempereg,
fény lesz, kő lesz, fű és állat,
taszít, betölt, kiürít,
széles-éles széllel szállat,
üstökössé kisüvít.
zizeg rezgő csillagokkal,
felmorajlik, éji tó,
párállik az illatokkal,
láttat, mint a látható,
fellegekkel, tág egekkel,
felemel és kitakar,
illan villódzó vizekkel,
zuhog, zúgó zivatar,
mélység felette, mégse enged,
szakadékba hullani,
együtt éljük, együtt halljuk,
amit meg kell vallani,
hogy nem múló életünk van,
egy lelkünk és egy szívünk,
annyi testet élhetünk meg,
ahányat elhiszünk,
és a mennyet földön élni,
fellebegni megtanít,
testetlenné lényegülni,
földi hústól elszakít,
elengedni, visszatérni,
újra menni, messzire,
aki érti, az szabad lesz,
lesz ereje, lesz szíve,
tudni fogja, van segítség,
tudja, nincs már egyedül,
időt kap a változásra,
s időtlenné lényegül.
A vers esszenciáját, az alkotás absztrakt, belsőleges folyamatát teszi érzékszervekkel észlelhetővé, tapintható, borzongató, katartikus élménnyé Szabó T. Anna. A lírikus élmény időtlensége, testadása-és cseréje lehetővé teszi a bennünk lakozó többszörös én kibontakozását és szabad, korlátok nélküli megélését.
(Szalai Panni)
Rakovszky Zuzsa: Egyirányú utca (Állapotváltozások, 2020)
De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, amíg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyerekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te a fényes űrruhádban dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: ”Tedd!” vagy “Ne Tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, hanem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint buldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkőző, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: “Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélve,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: “Ne menj még!
Fél életemet viszed magaddal, hogyha elmégy!”
A múlt beismer, megvilágít, aztán felejtet, és nem lehet kifarolni belőle vagy elfordulni tőle. Rakovszky Zsuzsa szövegeiben nem ér le az ember lába, nem tudja, hol van a meder; valami olyan univerzálisan tapasztalt életállapot komponálására képes, ami túlmutat a létezés linearitásán és dichotómiáján, valahogy úgy, mint a fizika relatív időképe.
(Szalai Panni)
Bordás Máté: 12játék készül12 (KULTer, 2024)
Két ember ül egymással szemben.
Áhítattal veszik célba a másik
tekintetét. Opcionális szabály,
hogy egyikük árnyékban, a másik
arcát pedig nap süsse. Kivirul,
és elmosolyodik, hisz neki van
nehezebb dolga, a fénytől alig lát,
a másik, aki a kört kezdi, ebben
a tudatban vizsgálja az orr, az áll, ajkak,
szemöldök idomait. Állva vagy
fekve, választható. Ha az egyik
már tudja, mit akar, vége a körnek;
a másik következik. Tovább is adható
a kör, mindig helyet cserélnek, hogy
a fényre kihajthasson a döntés.
Ha a tekintet kilép ebből a térből,
befordul a szemgolyó, átveszi
a kört egy játékmester, a játékos
kiesik, maga felett nincs már
hatalma. Az veszít, aki nem képes
elveszni a másik tekintetében.
A kapcsolódás mechanikája szerkesztetlen és őszinte, de mi ki nem mondott, kétes hitelű útmutatókra, kézikönyvekre támaszkodunk. Csak nézzük egymást, akár nappal szemben; ígérjük, innentől minden egyszerűbb lesz!
(Szalai Panni)
Borbély Szilárd: Az Anatómiához (Zahuczki Dorottya)
Miként a részek, úgy vagyunk
a vágy szálára fűzve. A test
színháza összerak és szétszed
minden este. Rejtett doboz
vagyunk mi is, adat adatra
festve. Mágnesszalag, memória
tart össze, mint a lepke
két szárnya közti részletet,
és verdes könnyű teste. Mert
így lebeg és így csapong a víz
fölött repesve. Színes lapokra
írt nevek, csupasz izomzatokra, mint
tűzbe hulló lepke az, hogy metaforává
legyen, s a nyelv burkát levesse.
Borbély Szilárd verseinek világa sokszor ijesztő és szomorú, számomra mégis kényelmes, nyugalmas is. Jó elmerülni ezekben az aprólékosan kimunkált képekben.
Rakovszky Zsuzsa: Sakkozó katonák (Fortepan, 2015)
Hogy juthatott eszükbe sakkozni ott, abban a hevenyészett fedezékben? (Csupasz fatörzs falak, kirajzszögezve rájuk néhány újságkivágás. kövérkés revütáncosnők fürdőruhában foguk villogtató filmcsillagok.)
Az arcuk komoly és töprengő, minden bizonnyal a következő lépést fontolgatják, de arra
nem utal semmi a képen, hogy tudatában lennének: talán már
fél óra múlva, vagy ki tudja,
talán a következő pillanatban
szembe kell nézniük a Gorgófő halállal.
Mi ez? Bátorság? Megszokás?
Egymás előtt játsszák meg a nyugodtat? Vagy azt hiszik- mint mindnyájan, amig a tapasztalat másra nem tanít -,
hogy rájuk, éppen rájuk, különös gondja van a Gondviselésnek?
Hogy valami varázskör óvja őket? És hogy a szörnyűségek
-kifolyt szemek,leszakadt végtagok – mindig csak másokkal szoktak megesni?
Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a lélek nem képes felnőni a szörnyűséghez,
nem bír sokáig a tragédia
oxigénhiányos hegycsúcsán megmaradni,
jeges sziklán, a hóhatár fölött.
Úgy látszik, hosszú távon
-és bizonyos körülmények között már pár nap vagy óra is hosszú táv –
a hétköznap nagyobb erő a borzalomnál. Az ember a pokol
legmélyén is képes berendezkedni és a hamu és törmelék fölött
újjáteremteni a hétköznapok rutinját Különben is,
a borzalom az irrealitás
bélyegét viseli, akár az álmok.
Amint elmúlt, máris valószerűtlen. Valóság csak az aznapi leves
(a férges hússal), az elromlott autó,
egy ügyes kis bicska, konzervnyitóval, melyet kölcsönadtunk, de visszakérünk mert még szükség lehet rá arra a kis időre
-és végül is mi számít kis időnek?
Ha úgy vesszük, tíz, húsz vagy ötven év sem
olyan hosszú a fák, a csillagok vagy
a kozmosz idejével összemérve. Korlátozott időnk tudata mégse
gátol meg benne, hogy rátegyüik a szívünket
erre-arra, hozzánk hasonló
mulandóra, végtére is nem
az örökkévalóság szemszögéből,
hanem tér és idő
egy adott pontjáról nézzük, amit
nézünk, és erről a pontról fontosnak látszik,
hogy indulóban a lövészárokba még
sáncoljunk a királlyal, és megvédjük a bástyánk.
Először nem is ezt a versét akartam betenni, hanem mondjuk az Erdőt vagy egy másik hasonló, képszerű, fotózással rokon verset, aztán itt nyílt ki a kötet, végigolvastam, és arra a következtetésre jutottam hogy ez az elgondolkodósabb, egzisztenciális vers kell most. A halandóság tudata összeroppantana minket ha hagynánk, ha nem tudnánk, hogy minden ami szép és jó pont a végessége miatt lesz az (ha nem hisztek nekem, nézzétek meg a The Good Place című sorozatot). A Sakkozó katonák nekem emellett ugyanúgy szól a kis dolgokban tettenérhető, közös humanitásunkról, amit oly nagy erőkkel próbálnak elfeledtetni velünk. (Szabó Roland)
Kosztolányi Dezső: Mint a szegény telefonos kisasszony (1933)
Mint a szegény telefonos kisasszony,
ki hallja egy nagyváros moraját,
álmatlan életemet úgy virrasztom
és úgy riaszt a sok sugárnyaláb,
sűrű verőfény, szemem törő, kába,
fülem süket a messze éjszakába
és álmodom, mint e szegényke néha,
hogy elpihenek én is boldogan majd
s a telefonban hallom a patakzajt,
lámpámban nézem a fényes mezőt…
Kosztolányi mindig egy olyan darabot magyaráz meg az emberből, amiről az ember maga se tudja, de hiányzik. Ebben a versben egy ma is nagyon aktuális paradoxont állít középpontba. A technikai közelség és a lelki távolság kettőssége, ez az ami megfogott ebben a rövidke versben, amikor kinyitottam a Kosztolányi összesemet. Remek emlékeztető arra, hogy a technológia csak keret, a tartalom viszont mi magunk vagyunk. Az empátia fontosságára hívja fel a figyelmet, hogy lássunk be a kulisszák mögé, és vegyük észre a csendes, hétköznapi hősöket, akik a háttérben dolgozva tartják össze a világunk apró szálait.
(Péter Fanni)
Szabó T. Anna: Létház
A lét csupán egy épület,
nem épülhet fel nélküled.
Veled teljes? Vagy általad?
Ha egésze vagy, része vagy.
Mikor alászállsz s felkapaszkodsz,
mindig közelegsz önmagadhoz,
vagy épp az az énen túli énhez,
mely csendben várja, hogy megérkezz.
Felhő vagy fal: a ház haza,
a való, vagy a látszata.
Van zárt terünk és halk szavunk:
lépcsőre töltve ballagunk.
Ha jól lerögzítem magam,
egyszerre lesz a volt, a van.
Megmarkolom az L-vasat:
a zuhanás csak olvasat.
Az ember valahol megáll,
alul tonal, de fenn nagual,
és köztük édes szédülés,
csak dőlj bele, nem félve és –
de ne dőlj be. Menj, felfelé,
hogy tisztán állj a fény elé,
míg a ragyognak a látszatok,
míg másvilágod átragyog.
Ha bátor vagy és mész tovább,
majd megleled a lét okát,
de követelned nem szabad.
Csak menj, és ne hagyd el magad.
Aki házában fel-le járhat,
annak kedves való és látszat,
hiszen csak játék az egész.
Az nem fél már: felnéz, lenéz.
Szabó T. Anna ezt a verset a ballagásomra írta édesapám kérésére, hogy a vidéki lánya, mikor majd felkerül Pestre, magyar szakra, mindig legyen nála útravaló a tarisznyájában. Csoda volt, mikor először olvastam, és csoda ma is, tele erővel és olykor hideg szilárdsággal, mint a lét vaskorlátja, de közben könnyed örömmel is, a lét hirtelen feltörő örömével, a nevetéssel, hogy vagyok, hogy a házamban fel-le járhatok, és ha elhiszem, hogy mindez csak játék, már nem ijeszt meg a fent és a lent, mert a viszonyítási pont én maradok.
(Dudra Zsófia)
Czóbel Minka: Éva – Álmok kertje XXVI.
Felébred, lát – nem tudja mit?
Csak boldogságot érez.
Azt hiszi, hogy a holdvilág
Közel fénylik szeméhez.
Utána nyul – nem éri el,
Csak lehanyatlik karja.
Nézi testét: oly kéjesen,
Oly lágyan, mi takarja?
Hullámos haj – mi lehet ez?
Hisz fejéhez van nőve!
Véle fordul, nem hagyja el,
Bár futna már előle.
Holdfény csillog hűs harmaton
– Ezüstöt sohsem látott –
Azért „ezüstnek” nem hívja
A fényes holdvilágot.
Csak nézi, nézi: a patak
Csillámfényét, hogy hányja
Sötét medréből újra fel
És ismét fel, ezerszer fel,
A fényes holdvilágba.
Megborzong karja, fázni kezd,
Halkan felkacag tőle,
Mi volt e hang? mi a hideg? –
Fél: hogy mi lesz belőle.
Jön valami gyönyörthozó,
Mi testét általjárja,
Melegen, lágyan, édesen:
Felkelő nap sugárja.
S körülte – hall tán valamit?
Nem – mi életre ébred
Napfényben: színhullámai
Az élet tengerének.
Sok szín közül legfényesebb,
Legszebb egy, amit látott,
Utána nyul – nem tudja hogy –
Letép egy szép virágot.
Egy más virág után is kap,
De elrepül előle,
Virágszírma éled repül:
Pillangó lesz belőle.
Földhöz nőve egyik virág,
Miért repül a másik?
Nem is csodálja – új szemén
Elömlő élet, tünde fény
Ezer szikrája játszik.
De mind ennek még nincs neve,
Se szó, se gondolatba’
Illat vagy fény, hang vagy meleg,
Új ereiben megremeg,
Valóját általhatja.
Lát mindent – boldog, élvez, él,
De mit lát, meg nem érti.
Jön Ádám… neki a világ
Már öntudat, már gondolat
– mindent megnevez néki.
Szakdolgozatírási ártalomból nem tudok nem Czóbellel foglalkozni, de talán egyébként is tőle választanék szöveget. Ha hiperlinket képzelek e verséhez, az Virginia Woolfhoz és a Saját szobához vezet: „[n]őnek lenni többek között azért roppant előny, mert egy csinos néger lány mellett is elmehetünk anélkül, hogy angollá akarnánk tenni”, írja. Minden névadás egyben birtokbavétel, patriarchális rendszerekre jellemző módon a határok kijelölése és betart(at)ása szavatol az erőviszonyok fenntartásáért. Ez az irodalomra is áll, hő reményeinkkel ellentétben a kanonizálttól eltérő beszédmódok általában nem írják át a kánont, hanem kánontalanná válnak. Hogy azért ne mindenki jusson ilyen sanyarú sorsra, a kánonállítási gyakorlatban is mindennapos munkaeszköz a kettős mérce, így kereteződik Ady szubverziója a géniusz teremtő szeszélyeként, Czóbel transzgresszív lírája pedig a dilettáns halandzsájaként. A szabályok szerinti játék tehát elvárt, de nem elég: a női szerzők boldogulása akkor sem garantált, ha az irodalom konszenzuális (patriarchális) nyelvét beszélik. Ebben a rendszerben az „igazi” határátkelők azért detektálhatatlanok, mert a mainstreamtől független, érvényes esztétikai minőséget képviselnek.
A fenti Czóbel-vers például az ember-, ezáltal férfiközpontú világkép alternatíváját képes nyújtani, anélkül, hogy a férfi-nő klasszikus ellentéteit legitimálná. Czóbel Évája nem passzív és/vagy alárendelt figura, de a természetit magával egyívásúként kezelő aktív befogadó, aki holdvilág és szem, virág és pillangó között nem hajlandó határt érzékelni, pláne húzni. „Meg nem értése” tudatos, hiszen mihelyst rendeltetést, célt adna egy létezőnek, megakadályozná abban, hogy bármi más lehessen. Panteisztikus létmódja olyan evidencia, amelybe az Ádám-féle tudálékosság már irritációként, a világ félreértéseként érkezik meg.
Ti se legyetek Ádám, boldog ünnepet!
Szamosvári Bence
Zilahi Anna: Polypsisme
(Jelenkor, 2025/10)
adagio, dolce e sostenuto
Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani,
így az első hegedűs, és ami eddig összehangolt
testi közösségben lényegült eggyé,
a búcsúval magányos áldozatokra oszlik fel.
Együtt játszani nem kevésbé bensőséges, mint a testi szerelem –
nem tudnak mást, újrakezdik.
(Az egyik legszebb blockbuster giccs.)
Az emberi nyelvet a sikolyok és a hegedűszó kánonja váltja fel.
Miután húrjaikon utoljára felsír a 422. dicséret fohásza,
a vonósnégyes hangszerei felhólyagosodnak, elkorhadnak,
táplálékul hasznosulnak a mélytenger megannyi organizmusában.
Egy évszázad, és csupán hajszálak, rozsdás húrok, lószőr,
szaru, ímhol csontmaradványok a nyelv hajótöröttei.
~
legato
Hat zongora utazott
az óceánjárón, három Steinway az első,
kettő a másod-, és egy ismeretlen gyártmány
a harmadosztályon. Az angol mechanikájú
zongorabelsőket pőrén szállították Hamburgból
Londonba, ahol a hajó belsőépítészeti pompájához
igazítva öltötték rájuk intarziákkal, faragásokkal,
gyöngyházberakásokkal díszített korpuszaikat.
A hat zongorából öt elmállott, a mélység
víznyomása, a só, az áramlatok, a bioszféra –
kikezdik a polgári tárgykultúra csúcsobjektumait.
ritardando
De a hatodik! Az ismeretlen eredetű pianínó
a fedélköz szalonjában, négyezer méter mélyen!
Mintha csak arra várna, hogy még egyszer
megszólalhasson. Hogy milyen anyagból készült,
mivel kezelték a fát: a kikezdhetetlen rezonánslapot,
a kalapácsfejeket, az őket kipárnázó filcet,
a húrok fémjét, az elefántcsont billentyűk fehérét,
a félhangok ébenfeketéjét –
fennmaradásuk minden tudományos
spekulációnak ellentmond.
~
stringendo
Gyorsabban!
Gyorsabban!
Szeljük a vizet
gyorsabban!
Őrület!
Őrület!
Repül a hajó!
Őrület!
Nem elég!
Nem elég!
A hírnévhez ennyi
nem elég!
Gyorsabban!
Gyorsabban!
Merjük a vizet
gyorsabban!
~
parlando rubato
Elefántcsont az Észak-Atlanti-óceánfenéken.
Vízálló, de porózus, jól tűri az ujjbegyek
izzadságát. Tapintása hűvös,
lassú sárgulása mégis melegséggel tölt el.
Az afrikai elefántot leölik, agyarát karavánokon
fekete rabszolgák és munkások szállítják északra
– összemosva e két státusz határait –
az egykori rabszolgakereskedelem útvonalain.
Teljes falvak kelnek útra a sivatagban, a férfiak
a vállukon cipelik az agyart,
a nők és a gyerekek főznek, mosnak stb. – ismerjük.
Minden ötödik szarv szállítása emberéletet követel.
A zongoragyárakban az elefántcsontot
vékony lemezekre szelik, egyetlen darabból
akár száz zongora billentyűinek borítása elkészülhet,
így egy állat leölésével kétszáz polgári otthonba kerülhet
hangszer – a kikezdhetetlen erkölcsök, a mértéktartó
értékrend tekintélyt parancsoló bútordarabjai.
A tengerentúlra évente eladott háromszázötvenezer
zongora többségének porózus billentyűit – az őslakosok
verejtékét leszámítva – sosem éri emberi
izzadság, egyszerűen azért, mert játékra
– valójában –
nincs igény.
Az orvvadászatnak végül a nemzetközi jogrendszer
fikcióját megszégyenítő szerelem szab
határt: az elefántok párválasztási preferenciái
úgy módosulnak, hogy az agyar hiányát okozó
génváltozat feromonjaitól essenek eksztázisba.
Az agyaros elefánt lassúdad kihal.
Az utód egyetlen esélye a kultúrával szemben
a cenzoriális egyedfejlődés, a szerelem ellenállása
a végső ellenállás.
~
espressivo
A nyelv, mely azt mondja, fogyj,
s közben azt mondja, fogyassz,
nem a mi nyelvünk.
A nyelv, mely megparancsolja, végy el,
amit csak látsz, és úgy birtokolj,
hogy az látsszék,
nem a mi nyelvünk.
A nyelv, mely term(el)ékenységről
prédikál, miközben önmaga termékesül,
nem a mi nyelvünk.
A nyelv, mely önmagával
tölti ki vágyaink helyét, míg
testünket némaságra inti,
nem a mi nyelvünk.
A nyelv, mely arcpír nélkül
népszerűsíti a kevesek menekülését,
nem a mi nyelvünk.
Az élet nyelvének szókincse szűkös,
ha elég ideig csendben figyeljük, egyszer csak
megszólal, s mindösszesen
annyit mond,
– – –!
~
parlando
A katasztrófák kedvelt ábrázolásmódja,
ahogy idővel benövi helyszínüket a növényzet,
megjelennek a rovarok, velük együtt a madarak,
a hüllők és a kétéltűek, a rágcsálók, végül pedig
a nagy testű emlősök. A máig kitartó heliocentrizmus
azt sugallná, a sötét óceánfenék élhetetlen
pusztaság, nem pedig buja Éden, melyben a
sokszínűség örömmel sokszorozza magát.
Négyezer méter vízréteg mélyén azonban minden
másképp – a roncs testét száz év alatt mikrobákból
álló biofilm vonja be, mely a szörnyű szerkezet
anyagain csemegézik. Legboldogabb telepesei
a fémevő baktériumok (Halomonas titanicae),
pillanatra sem szűnő lakmározásukkal
rozsdacseppkőbarlanggá formálják
az elsüllyeszthetetlen
hajót.
~
ricordando
Ligeti György elfeledett
zongoraetűdje oly összetett,
hogy gépzongorára sem adaptálható.
Őrült futamaiban mind az emberi,
mind a mesterséges intellektus
határait kísértő poliritmiái és
polifóniái csendülnének fel, ha.
A darab mindmáig lejátszatlan.
Ligeti maga sem hitte, hogy
a Polypsisme megszólaltatható.
~
parlando
A rozsdacseppkőbarlangban
halak
– hosszúfarkúak, angolnák –
és gerinctelenek
– szivacsok, uborkák, korallok, csillagok –,
zegzugaiban mélytengeri oázis.
Az óceánfenék hidegében
kevés behemót
él túl.
~
narrante
Mélytengeri puhatestű nyitja fel
a legkegyetlenebb emberi évszázadot
túlélő pianínó fedelét. A Grimpoteuthis
elegánsan elhelyezkedik a hangszer előtt.
Köznevén Dumbo-polip, fején két,
fülekre emlékeztető uszony.
Központi idegrendszerén túl minden
karban önálló agy, négyszázezer idegsejt
kezeskedik autonómiájukért, egymástól
teljesen függetlenül mozognak
és hoznak döntést. Először csak
a csápok végével érinti a billentyűket,
óvatosan tapogatja, majd felbátorodik,
nyolc karját a teljes billentyűzetre
emeli, beborítja, karjai tapadókorongjaival
cuppog az elefántcsonton,
gyengéden improvizál.
Emberi értelemben nem hall,
finom játékát rezgésekben
veszi fel a teste, ami az alacsony
és a középregisztereket érzékeli.
Bőre színe és textúrája leköveti
a zene állagát. Tökéletes zongorista,
igazi magánzó, aki teljes élethosszát
egyedül tölti, és kizárólag párzáskor
kockáztatja meg, hogy érintkeznie
kelljen fajtársaival. A magányos
zseni, ahogy testi adottságaival
kiszolgálja a zenei lehetetlent,
teste pedig zenévé válik.
andante con moto
A halk improvizáció, szemérmes
rezgések, szétterjednek az óceánfenék
oázisában, átjárja a sziklaaljak fészkeit,
a korallok lágy szimbiózisát.
Játéka kíváncsiságot kelt, köré sereglenek
prédái. És mint kísértetek, megérkeznek
a polipok is sorban a tengerjáró gyomrába.
Az első, egy hím, először csak egy karral
puhatolja, becsatlakozhat-e, finoman végigsimít
a zongorázó karjain, kíváncsi ostromát
nem veri vissza a szólista.
Váratlan generálpauza.
Aztán elkezdődik.
estrepitoso
Becsatlakozik még egy és még egy és még egy.
Körülállják a zongorát, először csak
csápjaik végével kóstolgatják, de csakhamar
mint megannyi csók, tapadókorongjaival
már mind egyként a billentyűzeten pocsol.
Egymáshoz simulnak, teljes összhangban
ütik le feszülten civakodó szólamaikat,
félhangok mozgalma szakad fel a húrokból.
Minden kar mint önálló akarat,
mégis minden hangot együtt zenget
a pedálon egyensúlyozó egyed.
A hangmassza a vízben rezgések kavalkádja,
a hangszínek a lágy cirógatás és a megsemmisítő
súrlódás közötti spektrumon érkeznek
vissza puha testeikre. Csápjaik emberi ésszel
lekövethetetlen tempóban, egymást átfedő
ritmusban, sűrű többszólamúságban
improvizálnak egy elfeledett etűdöt.
tempestoso
Egyetlen kar bátor glissandója
adja meg a jelet. A hím polipok
párzókarjaikat is ráemelik a zongorára.
Három szívük alig követi le a darab és a
szerelem diktálta tempót. A vizet eltelíti
az előszökő spermatofóra, a sejtmassza
és a hangmassza boldog egybeesésében
örökítik át, akik voltak. A tizenegy polip
karjaik teljes sokaságával leütik a zongora
nyolcvannyolc billentyűjét.
A hangszer nem bírja tovább,
kirobban az elsüllyeszthetetlen hajó
gyomrából.
A polipok ülnek a csendben, a hím egyedeket
felfalják a nőstények, majd rájuk nem jellemző
lassússággal szétszélednek,
hogy felemésszék magukat
utódjaik
gondozásában.
Zilahi Anna Polypsisméje olyan, mintha egyszerre lenne természet-, dokumentum- és kísérleti film, zenemű, sírfelirat, kiáltvány, tanulmány és lírai lexikon egyetlen versben. Mindenkinek ajánlom, akinek legalább egy agya van, és szereti kényeztetni a költészet ilyen gazdagságával.
(Ráday Zsófia)
A kiemelt kép forrása: Unsplash
