Tendenciák a divatkutatásban

Mindig is tudtam, hogy Pécs különleges helyet foglal el a magyar városok sorában. A Mecsek vadregényes lankáitól alig karnyújtásnyira ókeresztény katakombák és királyi temetést is látott templomtornyok vallanak kétezer év múltjáról; itt még eleven kulturális emlék a százötven éves török Hódoltság, ami mellett békében megfér a polgárkori városrész patinája és pompája. E település macskaköveit taposta egykoron Janus Pannonius püspök, valamint innen indult világhódító útjára a Zsolnay-kerámia – és a sor még hosszasan folytatható. A város zenéje országos viszonylatban több mint meghatározó, s úgy látszik ehhez zárkózott fel a divatvilág egy májusi hétvége alkalmával, amikor a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) és a Pécsi Tudományegyetem (PTE) jóvoltából megrendezésre került a Tendenciák a divatkutatásban II. konferencia. 

„A divatról való beszéd nemcsak interdiszciplináris, hanem transzdiszciplináris.” E szavakkal köszöntötte az egybegyűlt hallgatóságot Orbán Jolán irodalmár-irodalomtörténész, az MTA PAB Irodalomelméleti Munkabizottság elnöke. És mi isillusztrálhatta volna jobban e sorokat annál a ténynél, mint hogy a Tendenciák a divatkutatásban II. konferencián egy asztalnál ült az ékszertervező és a cipőszobrász, a muzeológus és a szociológus, a stílustanácsadó és a kulturális újságíró, a divatjogász és a kulturális antropológus? Ez a fajta tudományokon, képzőművészeti ágakon és kulturális szférákon átívelő kapcsolat egy hallatlanul színes palettát és pezsgő szellemi életet eredményezett. A számok tükrében két nap alatt kilenc szekcióban harminckét előadás hangzott el a divatnak nevezett komplex jelenség különféle megközelítéseiről, legyen szó elméleti vagy gyakorlati alkalmazásról, a konferencia szervezői között pedig három hazai tudományos intézmény öt tanszéke és munkacsoportja működött együtt Egri Petra, Maksa Gyula és Tamás Ildikókutatók összefogásával.  

Aligha választhattak volna szebb helyet székházul tudós elődeink a zöldellő hegyek lábánál, mint az eredetileg VasváryGyörgy kereskedő számára 1884-ben épített, egyszintes neoreneszánsz villát. Ahogy az egyik résztvevő találóan megjegyezte, a „Cote d’Azur-re is beillő” épület Szánthó Antal pécsi mester tervei alapján készült el az akkor még jóformán beépítetlen Mecsek-Hegyalján, aminek legfőbb ékességét az 1296 díszítőkerámia-elemből álló (!) Zsolnay-berakás jelentette. Az egykoron gazdag műgyűjteménnyel és kiterjedt parkkal rendelkező villa 1952-ig maradt a Vasváry-család tulajdonában, mint lakó- és nyaralóépület, s csak ekkor vette el tőlük a történelem (és az államosítás) vihara. A kihasználatlan, majd egyre romló állagú telek 1969-ben került a Magyar Tudományos Akadémia kezelésébe, amely évtizedek kitartó és precíz munkájával helyreállította és kibővítette az épületet. A hely napjainkban a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Akadémiai Bizottság (MTA PAB) otthona, amely szépen felújított vendégházzal és sétákra csábító, gondosan kialakított „Akadémosz-ligetével” méltó helyszíne a tudományos üléseknek és konferenciáknak. 

A konferencia megannyi aspektusból járta körbe a divat különböző jelenségeit. Az első kérdés, amely bizonyára sokakat izgat korunkban, az a napról napra zajló digitális forradalommal és az ezzel járó teljes társadalmi és szellemi normaváltással kapcsolatos. Somogyvári Edit, az Editing Your Style stílustanácsadó oldal vezetője A genderfluiditás és a divat címén arról tartott előadást, mi lesz az általa csak „külső stílusgenerátorként” definiált stylistok szerepe az elkövetkező évtizedekben. Jóllehet, elsőre az ember azt gondolná, hogy napjaink rohamosan változó világában ugyan miért van szükség 2050-ig tartó idősávban előre tekinteni, de látva a szédületes technológiai fejlődést és a sokszor ezzel járó lelki és szellemi útkeresést, igenis el kell gondolkodnunk azon, hogy miként tudjuk a papíron minket segítő technológiákat az életünkbe harmonikusan beilleszteni. Röviden arról van itt szó, hogy az évszázad közepére prognosztizált, a szennyeződéseket öntisztító mechanizmusokkal oldó és az alakot lekövető, a környező elektronikai eszközökkel kapcsolatot teremtő okosanyagok,hogy s mint simulnak majd a testünkre anélkül, hogy emberből virtuális avatárrá ne válnánk. Hiszen emberségünk és organikus emberi vonásaink, bátor és szabad önkifejezésünk értéktartó megőrzése talán soha nem volt még ilyen fontos, mint manapság… 

Hasonló kérdéskört feszegetett a szervezői és előadói minősgében is jelenlévő Egri Petra. A Pécsi Tudományegyetem Alkalmazott Művészetek Tanszékének oktatója AI x Fashion címmel tartott elgondolkodtató előadást a közösségi médiában mára egyre nagyobb számban megjelenő CGI-influenszerekről. Az olyan mesterséges intelligencia által létrehozott karakterek és alakok, mint a magát virtuális lélekként (Virtual Soul) meghatározó Fit Aitana, a brazil Magazine Luiza vállalathoz tartozó Lu doMagalu vagy a vezető haute-couture házakkal is együttműködő, a világ első virtuális szupermodelljének tartott Shudu mára aktív és tevékeny részt vállalnak a világdivatban. S akadt már példa arra is, hogy némely CGI-influenszer olyan divatmagazinok címlapján (!) szerepelt, mint az évszázados múltra visszatekintő Vogue vagy Harper’s Bazaar. 

Izgalmas szeletet jelentett a hazai tervezők bevonása az előadók láncolatába. A cipőszobrász Attalai Zita a Dél-Alföldön török közvetítéssel meghonosodott, unikálisnak számító szegedi papucs hagyománykincse alapján a modern papucstervezés formanyelvébe vezette be a hallgatóságot, míg Hedron Erika zománcművész, a Héria Enamel márka alapítója a hagyomány és megújulás határán egyensúlyozó tűzzománc technika 21. századi rejtelmeit tárta fel az érdeklődőknek. A konferencia rangját emelte, hogy a 2010-ben alapított, s mára határokon átívelő hírnévvel rendelkező Romani Design is képviseltette magát Pécsen. Részükről Varga Mária Helena tervező és Kriston Lili kurátor mesélt a Csatka-Szentkúthoz kötődő cigánybúcsú és a Roma Madonna hagyományairól, továbbá a magasdivat számára is inspirációt jelentő tradicionális roma Mária-kultusz megjelenéséről. 

Az előadók palettáját az orosz származású Obraztsova Annaés Pudova Tatyana tették nemzetközivé, akik a folklór és modernitás ötvözését zászlajára tűző etnofuturizmuskérdéskörét járták körbe a Közép-Oroszországban élő udmurt nép mitológiája és viseletei révén. A kis finnugor nép – kik aközös nyelvcsalád révén távoli nyelvrokonaink – körében erőteljes hagyománytisztelet bontakozott ki az elmúlt két évtized során, amelyet helyi művészek és közösségek is segítenek, akik között megtalálhatjuk a Post Dukes nevű elektrofolkot játszó triót, vagy épp az „udmurt rapperként” is ismert Bogdan Anfinogenovot, netalán az udmurt divat vezető tervezőjének számító Polina Kubistát. 

Számos szereplő érkezett a hazai múzeumi szférából. A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum és a Hagyományok Háza képviseletében Czingel Szilvia mutatott rá a párizsi haute-couture és a magyar népművészet kapcsolódási pontjaira a 20. század első feléből, ami többek között Paul Poiret 1911-es és Elsa Schiaparelli 1935-ös budapesti látogatásában csúcsosodott ki. A francia tervezőóriás, aki az akkori Európában egyedülálló és úttörőnek számító divatshow-val utazta be a kontinens különböző tájait, maga is elismeréssel viseltetett a virágmintás matyó stílus iránt, míg a szürrealizmussal kacérkodó, Salvador Dalít és Jean Cocteau-t is a barátjának valló Schiaparelli két hetet töltött a magyar fővárosban, ahol a néprajzi múzeum gyűjteményében folytatott tanulmányokat, s mindemellett még arra is futotta idejéből, hogy ihletszerző kirándulást tegyen Matyóföld szívében, Mezőkövesden. Zay Orsolya régész-muzeológus és Kollár Csilla muzeológus pedig egy konkrét múzeumi gyűjteményhez tartozó tárgy- és leletegyüttest dolgoztak fel szemünk láttára olyan izgalmas kutatási kérdések mentén, mint hogy miről tanúskodnak a Kárpát-medencében fellelhető arany hajhálók – amelyeket nem csak nők, de még I. Szapolyai János király is viselt (!) –, vagy hogy nézett ki a „századfordulós recycling” egy menyasszonyi ruhán. 

A nagysikerű Clara-, valamint Magyar Menyasszony-kiállítások kurátoraként Simonovics Ildikó jövőbe tekintő előadása érzékletes képet adott a múzeumi szférában zajló paradigmaváltásról. A virtuális terek élménygazdagságának és az emberi emlékezőképességet jóval meghaladó adatbázisoknak a korában a múzeumok könnyen lehet, hogy elveszítik a „tudás és emlékezet templomaiként” eleddig betöltött és a 19. század folyamán definiált szerepüket. S itt kerül előtérbe az emberi kapcsolatokon nyugvó közösségépítés ereje, amelyre alighanem mindennél nagyobb szükségünk van napjaink megannyi információs zajtól telített dübörgésében. Ez lehet az az út, amelyre rálépve a múzeumok is képessé válhatnak a 21. század világát az útkereső emberrel harmonikusan összebékíteni, s ezt a szemléletet szolgálta a Magyar Nemzeti Múzeum mindkét nagy volumenű tárlata. A Magyar Menyasszony ráadásul egy, vélhetően a hazai kiállítások történetében egyedülálló példával is bír: datáltan még nem fordult elő ugyanis, hogy valaki a kiállítás megtekintése után magára tetováltatta volna a tárlat logóját… 

S ha már korunk útkeresése: a Kortárs divat időparadoxonacímmel beszélt Keszeg Anna, a MOME divatkutatója arról, hogy „elvesztettük az Idő feletti kontrollt, és ebben a divat is felelős”. A fast fashion végletekig fokozott, ciklikusságra építő gazdasági rendszerének csak úgy tudunk megálljt parancsolni, ha kilépünk a prezentizmus és futurizmus – a nyugat-európai ráció által megalkotott – sémáiból és új textilrendszerek mentén új időgazdálkodáshoz folyamodunk. Azonban itt is, mint oly sok idáig felmerült kérdés esetében, megkerülhetetlen annak az őszinte és beható vizsgálata, hogy miként tudunk ép lélekkel e folyamat alakítói lenni, s hogyan tudjuk harmonikus módon áthidalni a fejlődés generálta idő és az emberi szellem belső ideje közötti ellentmondásokat és kilengéseket. Eme alaposságra építő szembenézés egyik módja lehet, ha a klasszikus divatteoretikusok (pl. ThorsteinVeblen, Georg Simmel, Erving Goffman) szövegeinek mentén boncolgatjuk a társadalmi normák napjainkban zajló átrendeződését, amiről Vincze Lilla, a PTE BTK szociológia alapszakos hallgatója tartott gondolatébresztő előadást. 

A sort még hosszasan folytathatnánk. Külön elemzés tárgyát képezte Lovas Kiss Antal tolmácsolásában, hogy s mint változott a nyugati társadalomban a kutyatartás divatja a 19. század óta, míg a We Love Budapest kulturális újságírója, Szolga Gordana azt illusztrálta, hogy a trashkultúra miként teszi magáévá a kelet-európai posztszovjet és posztszocialista esztétikát. Sajátos módon megszóltalt a zenetudomány is, mégpedig szó szerint! A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanító Windhager Ákos élő tuba- és kürtszólamokkal kísért diavetítése – az ötletes „Sikkes magas Cé sikoly” címen – a koncerttermekben tapasztalható „kivetkőzés” jelenségét ragadta meg a 20. század második felére vonatkozóan. A Tokaj-Hegyalja Egyetem hallgatójaként Pacsuta Szilvia a stílusikon Karády Katalin örökségéről mesélt nekünk részletgazdagon, s felszólalt negyed órában hazánk talán egyetlen divatjogásza, Prém Kata Zsófia is, aki olyan, a közfigyelem által kissé elhanyagolt jogi hézagra világított rá, mint a szerzői jog és a folklór hagyományok kapcsolata. 

S hogy miben ragadható meg ennek a két divatlázban töltött napnak a lényege? Leginkább abban, hogy változatos és választott témájuk iránt mélyen elkötelezett személyekből közösség kovácsolódott, akik a számos transzdiszciplináris metszésponttal rendelkező divattanulmányok (fashion studies) égisze alatt inspiratív módon megosztották egymással a divattágan értelmezett jelenségére vonatkozó ismereteiket. Ez pedig csak a kezdet: a 2024-ben útjára bocsátott Tendenciák a divatkutatásban konferencia két alkalom alatt előkelő helyet biztosított magának a magyarországi divattanulmányok színterén, és könnyen elképzelhető, hogy ez más területen is érezteti majd hatását – legyen szó akár közös kutatócsoport vagy tudományos intézet megalapításáról. Az út és a csatlakozás lehetősége pedig mindenki számára adott…  

A pécsi MTA PAB-székház történetére vonatkozóan lásd: https://kozelestavol.hu/zsolnay-keramias-vasvary-villa-mta-szekhaz-pecs/