Tömő Ákos Egy koratavaszi estén izgatott tömeg lepte el a Bartók Béla Boulevard epicentrumában található Faur Zsófi Galériát. Ekkor zajlott ugyanis Gulyás Andrea Katalin képzőművész Törékeny stabilitás című kiállításmegnyitója, amely szembesíteni kívánt modern és zakatoló világunk törékeny, mondhatni sérülékeny voltával, s ezt a törékenységet éppen saját, hétköznapinak gondolt tárgyainkon keresztül tükrözte vissza ránk. A falakon függő festmények és az emelvényeken elhelyezett plasztikák a tárgyak nyelvén hozták helyzetbe az embert és annak viszonyrendszerét, legyen szó a külvilághoz fűződő kapcsolatunk boncolgatásáról, vagy önmagunk e viszonyban történő elhelyezéséről. „Hisz hol is vagyok én ebben a töredezett káoszban?” – tette fel a kérdést Gulyás Andrea Katalin. „Ott, a Törékeny stabilitásban” – felelték a tárgyak.
„Csapjunk bele!” – kiáltott fel Marcel Duchamp több mint száz évvel ezelőtt New Yorkban, azzal fogta magát és rögtön sztárrá tett egy porcelán piszoárt. Európában három és fél éve zajlott már a „nagy háborúnak” elnevezett világégés, Oroszország forradalom után, és forradalom előtt állt, míg az Egyesült Államok épp készülődött bekapcsolódni az egész földkerekségre kiterjedő hadakozásba, amikor egy fiatal francia művész a Független Művészek Társaságának tárlatán bemutatta „R. Mutt 1917” feliratú fajanszát. Nos a többi már történelem: Duchamp merész tette valóságos értelmezési forradalmat robbantott ki a művészetelmélet berkein belül, amely napjainkig érezteti hatását. Hogy ez most polgárpukkasztó dadaista akcióként, vagy – mint a költő Guillaume Apollinaire 1918-ban írta – „Buddha újabb reinkarnációjaként” képzelhető el, azt jelen írásnak nem tisztsége eldönteni. Sokkal fontosabb viszont az, hogy szürrealizmus-kubizmus-dadaizmus-konceptualizmus-performansz kereteit áthágó Duchamp a hétköznapi használati tárgyakat ihletadóként beemelte a magasművészetbe. Azon tárgyakat, amelyek mindennap körbevesznek bennünket, de amelyeknek a valós létéről sokszor még csak tudomást sem veszünk. Ebben a művészettörténeti előzményben véli felfedezni gyökereit a Faur Zsófi Galériában most látható kiállítás is.
Marcel Duchamp ikonikus Szökőkútja Alfred Stieglitz 1917-es felvételén
(Kép forrása: Wikipedia.org)
Gulyás Andrea Katalin idestova másfél évtizede aktív tagja a kortárs képzőművészetnek, egyéni és csoportos bemutatói már számos hazai nagyvárosban (pl. Budapest; Eger; Debrecen; Miskolc; Tatabánya) vendégeskedtek, férjével – a szintén képzőművész Kótai Tamással – pedig alapító tagja a Heves megyei Szihalom községben található Szabadkéz Galériának, amely a Magyar Tár-Ház keretén belül kíván kortárs művészeti tér lenni a magyar vidéken. A tanári és grafikus diplomával egyaránt rendelkező alkotó otthonosan mozog a litográfia, a festészet és az installációk világában. Formanyelvére jellemző módon igyekszik – mint az az este folyamán elhangzott – „nagyon kompakt kis gondolatcsomagokat” a néző elé tárni, amelyekben keveredik egymással a szürrealizmus és hiperrealizmus. Választott témáit tekintve gyakorta fordul a hétköznapi élet objektumaihoz, és előszeretettel ragadja ki őket megszokott kontextusaikból, felvillantva a mindenben ott rejlő metafizikai aspektust.
Vajon képesek vagyunk újragondolni tárgyainkhoz fűződő viszonyainkat?
(Kép forrása: szerzői felvétel)
„A kincugi filozófiája és a drótos tótok.” E címet adta megnyitóbeszédének Réz András filmesztéta, az Angyalbőrben és a Linda című televíziós sorozatok korábbi forgatókönyvírója. A doktori disszertációnak is ígéretes téma első pillantásra két, talán távolinak tűnő jelenséget kapcsol össze, holott szemléletmódban nem is áll egymástól oly messze a Keletet és Nyugatot jelképező művészeti eljárás. A „felkelő Nap országában” a 15. században kifejlődő, végtelenül kifinomult kincugi eljárás lényege, hogy a korábban eltörött, vagy megrongálódott tárgyakat porított arany, ezüst és platina alkotta ragasztókeverékkel igyekszik a maga eredeti módján visszaállítani – majdnem azt mondhatjuk, hogy restaurálni – ám úgy, hogy a hibák elkendőzése helyett bátran megmutatja a javítás helyét és mértékét. A metódus igazi filozófiai mélysége ebben a bátor felvállalásban, ebben az elfogadást és toleranciát segítő kitárulkozásban van, miközben a törésvonalak és ragasztások mentén már egy új tárgy, egy új műalkotás járul az ember szeme elé. A kincugi eljárásban kéz a kézben jár a régi és az új, az eltörött, de újraalkotott, sajátos körforgást – egy törékeny stabilitást – jelképezve ezzel, mely ott van az élet vadon és szerteágazó módon burjánzó szövedékében. Erre a kapocsra utalt az egész tárlat elnevezéséül választott, sokat sejtető szókapcsolat is.
Vigyázat, nyomokban keleti porcelánművészetet tartalmaz! Japán motívumok sejlenek fel a Clin című alkotáson
(Kép forrása: szerzői felvétel)
„Drótoznyi-fótoznyi!” – így kiabált a 19-20. század fordulóján megannyi szlovák vándoriparos. A magyar vidék és a nagyvárosok kitartóan robotoló munkásai voltak ők, akik sajátos, évszázadok alatt kialakult technikával próbálták meg összeilleszteni a háztartásban eltörött edényeket és cserepeket. Az apróra zúzott darabok, az egymástól elszakított részek mindaddig csendben várakoztak sorukra a kamra valamelyik polcán, míg fel nem bukkant a mester, kinek kezei között új élet csiholódott. A régmúlt embere bizonyára aligha gondolt bele mélyebben ebbe a tudatos félretételbe, az újjászületés és újrafelhasználás tudatos várásába; a hulladék akkortájt még teljesen más fogalmat takart. Aztán eljött az ipari forradalmak kora, az a szédületes technológia jellemezte éra, amely több hullámban kialakította a fogyasztói tömegtársadalmat, formálva ezzel tudatunkat és a világhoz, s benne a tárgyakhoz fűződő viszonyunkat. A „mindig új” igézetében hirtelen eldobhatóvá váltak használati eszközeink, de úgy látszik, 2025-re a Kék Bolygó, közös otthonunk kezd megálljt parancsolni. Ám kérdéses, hogy képesek vagyunk-e még ismételten rálelni a kötődésre, a szellemi és materiális világ közötti egyensúlyra és harmóniára egy olyan korban, amely a teljesítmény-, és eredménycentrikusságot, a mindig nagyobbra és többre törekedést emelte piedesztálra.
Drótozás-foltozás a 21. században: Gulyás Andrea Katalin Gyógyulási kísérlet című alkotása
(Kép forrása: szerzői felvétel)
Gulyás Andrea Katalin műveiben eme emberi eszmélés fontossága mellett tesz hitet. Az élettelennek tetsző színek – a tárlaton kiállított művek nagy részében dominál a fekete, szürke, fehér és barna árnyalat – és a már-már ridegnek tűnő kontúrok valójában a meztelen kitárulkozás mozzanatai. Ez az a pont, ahol az általa teremtett „hétköznapi metafizika” a csupasz valóságában – s talán igazságában, de csak óvatosan merem feltenni e kérdést – mutatja meg magát. Kiszolgáltatottság? Az. Szükséges ennek elfogadása, a mindenhatóságba és törhetetlenségbe vetett hit lerombolása? Mindenképpen! Hiszen a tárgyak sérülékenyek, ez a Napnál is világosabb, és ezt könnyű, jóformán banalitás bevallani. De hogy az alkotásokban tükröződő emberi lelkek és a már többször hangozatott viszonyok mennyire sérülékenyek, ezt bizony jóval nehezebb elismerni. És jóval nehezebb kezdeni vele valamit, hisz akadnak olyan helyzetek, amikor ez a törékenység ólomsúllyal szakad az ember belső világára. Mégis óhatatlanul meg kell tenni, hiszen csak ezen keresztül érhető el a megújulás, a vágyott harmónia. Hosszan szemléltem a Biztonságos illúzió című képet: fekete háttér, rajta egyszerű fehér porcelánváza, melynek űrje áttetsző buborékfóliával van kitöltve. A pőre kitárulkozás zavarát hamar felváltotta a csendes megnyugvás, s valahol, a zenei betétekkel gyakorta kacérkodó képzeletem rögvest bekapcsolta a Platon Karataev himnuszként ható sorait: „Követ kötök köré / Az elme elmerül / Most szembenézek azzal / Mit találok legbelül.”
Gulyás Andrea Katalin: Biztonságos illúzió
(Kép forrása: szerzői felvétel)
Fellépve a hátsó térbe vezető pár lépcsőfokon, e kitárulkozással felvértezve jutottam el a kiállítás (titkos) fő művének tekinthető Szinkrocitás című képhez. A könnyednek tűnő kék háttérben lebegő asztalon a leghétköznapibb szituáció: két kiborult kávéscsésze. Mégis van bennük valami szokatlan, valami nem szabályszerű, valami, ami túl van a véletlenen. Az egymással tökéletes szimmetriában oldalukra dőlő míves csészék és a belőlük áradó, lassan hömpölygő folyadék végtelen nyugalommal tölti el az embert. A régi és az új határát, a múlt és jelen találkozását kapta el az ábrázolt pillanat, mely letisztult harmóniában jut kifejeződésre, a gondolat síkján legerősebben megragadva a Gárdonyi téri kincugi életfilozófiáját.
Gulyás Andrea Katalin: Szinkrocitás
(Kép forrása: szerzői felvétel)
„Ti is szabadon értelmezhettek mindent!” – zárta le Réz András posztmodern szabatossággal megnyitóbeszédét, jóllehet ez a szabadság leginkább az individuális feltárulkozásnak, s önnön belső világunk megértésnek szól. Gulyás Andrea Katalin Törékeny stabilitás című kiállítása meghívó egy meghökkentő perspektívából – a hétköznapi tárgyak világából – kiinduló, de a Lélek mezején zajló bátor kalandozásra, amelyet feltétlenül megéri kipróbálni.
A kiállítás megtekinthető a Faur Zsófi Galériában (1114, Budapest; Bartók Béla út 25.) 2025. március 12. és április 17. között.
További információkért látogass el az alábbi elérhetőségekre.
Faur Zsófi Galéria Facebook-oldala
Faur Zsófi Galéria Instagram-oldala
