Selmeczi Péter 2024. november 20-án az ELTE BTK-n lezajlott Történelem Szakos Napok keretében az érdeklődők a Könyvtár Klubban egy kerekasztal-beszélgetés részesei lehettek, amelyen az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék oktatói az első világháború némileg „elfeledett” szereplői kapcsán osztották meg gondolataikat és vizsgálták meg egyes országok háborús szerepvállalásának hátterét, valamint annak távlati következményeit. A beszélgetés résztvevői voltak Szilágyi Ágnes Judit habilitált egyetemi docens, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék tanszékvezetője (Brazília és Portugália); Juhász Balázs habilitált egyetemi docens (Olaszország); Tarafás Imre egyetemi adjunktus (Osztrák–Magyar Monarchia) és Stempler Ádám egyetemi tanársegéd (Japán); a moderátor Markovics Adrienn volt.
A kerekasztal-beszélgetés első felében az oktatók általános kérdéseket kaptak, amelyeket saját kutatási területük szerint igyekeztek megválaszolni. Az egyes országok hadba lépését motiváló tényezőkről szólva Tarafás Imre a Monarchia kapcsán a szarajevói merénylet jelentőségét emelte ki, de leszögezte, hogy a dunai államnak régóta komoly tervei voltak a Balkánon. A térség több nagyhatalom érdekszféráinak ütközőpontja volt, az osztrák külpolitikára pedig döntő befolyással bírt I. (Obrenović) Sándor szerb király és felesége brutális meggyilkolása (1901), ami nemcsak dinasztiaváltást idézett elő Szerbiában, hanem egyben külpolitikai orientációváltást is jelentett részükről. A Monarchia számára így egyre fontosabbá vált az Oroszország felé közeledő balkáni királyság politikai elszigetelése.
Juhász Balázs Olaszország kapcsán hangsúlyozta, hogy az ország két szövetségi rendszer határán mozgott; hadba lépésre pedig a politikai elit belső motivációját egyrészt a „harcos függetlenségi mozgalom betetőzésének” (Risorgimento) esélye jelentette; másrészt (és talán történész szemmel ez a hangsúlyosabb) az imperializmus, területi igények motiválták. A geopolitika a japán vezetés számára is fontos tényező volt. Stempler Ádám elmondása szerint a sokáig egyenlőtlen szerződések sújtotta ország a századfordulóra a Távol-Kelet egyik domináns hatalmává vált: befolyása alá vonta Koreát, és az 1904-1905-ös orosz–japán háborúból is győztesen került ki. A világháború során pedig a terjeszkedés és a Meidzsi császár halála (1912) utáni átmeneti belpolitikai válság leküzdése mellett a faji egyenlőség – tehát egyben a Japán Császárságnak a többi birodalommal való egyenrangúságának – elismertetése is fő célját jelentette.
Szilágyi Ágnes Judit Portugália és Brazília esetében is azt hangsúlyozta, hogy mindkét ország a konfliktus perifériáján helyezkedett el. Portugália legfontosabb szempontja gyarmatbirodalmának védelme volt a német törekvésekkel szemben, kiemelte az angolai (akkor még Portugál Nyugat-Afrika-beli) határvillongások szerepét az események eszkalációjában. Az ibériai ország részvételét az európai frontokon ennél sokkal vitatottabb döntésnek értékeli. Ennek mozgatórugóját az évszázadokra visszamenő szoros angol–portugál kapcsolatban és az 1910-ben kikiáltott fiatal, bizonytalan lábakon álló köztársaság belső megerősítésének igényében látta.
Arra a kérdésre reagálva, hogy milyen mértékben tudták kihasználni a tárgyalt országok a háborúban rejlő lehetőségeket, Tarafás – a kérdést átértelmezve – arról beszélt, hogy a Monarchián belül milyen csoportok tudták érvényesíteni akaratukat a háborús helyzet okán. Hangsúlyozta, hogy a hadvezetés a háború időszaka alatt teljes erővel azon igyekezett, hogy átértelmezze az állam és a lakosság viszonyát, és hogy – az alkotmányos rendszer alapköveit lebontva – e két szférát eltávolítsa egymástól. A Lajtán túli területeken ez a befolyás döntően érvényesült, hiszen a birodalmi törvényhozást (Reichsrat) és a tartományi gyűléseket is huzamosabb ideig felfüggesztették; Magyarországon ezzel szemben a polgári hatalom jelentős mértékben meg tudta őrizni pozícióit.
Juhász az olaszok kapcsán is hasonló mechanizmusokról beszélt (a hadvezetés óriási beleszólással rendelkezett a politikai döntésekbe), ugyanakkor rámutatott: jelentős sikernek könyvelhető el, hogy a háború következményeként Olaszország képes volt racionalizálni gazdaságát, és olyan ipari-agrár állammá vált, ami a két világháború között is meghatározó jelentőséget élvezett a térségben. Az ország emellett jelentős területeket szerezve fejezte be a háborút – a vita inkább az eredmények „konvertibilitása” körül folyt és folyik a mai napig is. Az ország az általa hozott hatalmas véráldozatokhoz képest céljainak csak egy részét érte el, ami hozzájárult a „megcsonkított győzelem” mítoszának kialakulásához a köztudatban.
A japán törekvések szintén sikeresnek tekinthetőek Stempler Ádám elmondása szerint, hiszen több csendes-óceáni német gyarmat is – mint C típusú népszövetségi mandátumterület – japán fennhatóság alá került, és Kínában is erősíteni tudták pozícióikat. Ám a Császárság azon célját, hogy a faji egyenlőségre való utalást becsempéssze a versailles-i békeszerződés szövegébe, nem érte el. Ennél is árnyaltabban beszélhetünk csak sikerekről mind Brazília, mind Portugália kapcsán. Itt Szilágyi szerint kettősség jelenik meg. Brazília részben gazdasági hasznot húzott a konfliktusból (például a São Pauló-i körzet bőripara konjunktúrát élvezett), de a nyersanyagforrások részleges kimerülése és a növekvő infláció és munkanélküliség hatalmas sztrájkhullámhoz vezetett az országban, amit a spanyolnátha pusztítása is csak fokozni tudott. Így a háború közvetett eredménye egyes társadalmi folyamatok felfutása, például a munkásmozgalom megerősödése volt. A portugál belpolitika is – emelte ki Szilágyi – valójában csak instabilabbá vált a háború éveiben, ami Sidónia Pais diktatúrája révén egy rövid életű „protofasiszta” rendszer létrejöttéhez is hozzájárult. Igaz, a békeszerződések eredményeképpen az afrikai portugál gyarmatok sorsa pozitívan rendeződött.
A háborúnak a nemzetközi szövetségi rendszerekre, a tárgyalt országok egymáshoz való viszonyára tett hatásáról beszélve Tarafás Imre inkább azt hangsúlyozta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia egyáltalán nem tűnt el nyomtalanul. Szerinte a Monarchia területén létrejövő nemzetállamok inkább tekinthetőek egyfajta „kisbirodalmaknak”, amik megörökölték a Monarchia problémáinak, dilemmáinak jelentős részét. Juhász az olasz politika hosszú távú fordulatairól beszélt (a britekkel sokáig jó, a franciákkal változó viszony); míg Stempler Japán kapcsán a kelet-ázsiai viszonyok rendezéséről és az 1921-1922-es washingtoni konferenciák eredményeiről beszélt. Brazília tekintetében Szilágyi azt emelte ki, hogy az antant felek bizonyos privilégiumokat élveztek az ásványkincsek és iparcikkek szempontjából, beszélt a szabad kikötők és kereskedelmi flották együttműködésének jelentőségéről. Érdekesnek találta, hogy az azonos katonai oldalon álló latin országok között (elsősorban az értelmiségi körökben) kialakult bizonyos eszmei, testvéri tudat is a konfliktus által, és – erős frankofil háttérrel – egyfajta latin kulturális fölény tudata is megfogalmazódott a „barbár germánsággal” szemben ebben az időszakban. A brazil–portugál viszony kifejezetten erőssé vált, és 1922-ben mindkét országban ünnepségekkel emlékeztek arra, hogy száz évvel azelőtt nyerte el függetlenségét Brazília a Portugál Birodalomtól.
Az első világháború alatt érvényesülő nemzetközi normákról és „szabálykövetésről” szólva Tarafás ismét a Monarchia belpolitikájáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy a túlsúlyba kerülő katonai hatalom úgy követelt egyre növekvő áldozatokat a polgári lakosságtól, hogy tőlük erre semmilyen legitimációt nem kapott. Az „Éberség” jelszavát kiadva politikai és nemzetiségi alapon is erős gyanakvással viseltetett a kormányzat saját polgáraival szemben; és egy angolszász történészre hivatkozva a Monarchia szétesését jelentő folyamatokról is úgy fogalmazott, hogy valójában „nem a Birodalom lakossága vesztette el a hitét a Birodalomban, hanem az vesztette el a hitét a saját polgáraiban”.
Juhász a hadviselés módjait szabályozó genfi és hágai egyezményekre tért ki; mint mondta, ezeket a szembenálló felek mind elfogadták és ratifikálták korábban. A háború „nagy képét” nézve bár a mérleg kiábrándítónak tűnik (a vegyi eszközök használatát a nemzetközi szerződések tiltották, mégis sor került rá), de vannak sikeresnek mondható történetek is. Erre az első világháború alatti hadifogságot hozta példaként, hiszen az elfogadott normákat összességében betartották: a kölcsönösség elvét (reciprocitás) figyelembe véve a hadviselő felek igyekeztek megfelelő körülményeket biztosítani a területükön fogva tartott katonáknak, ellenkező esetben ugyanis az ellenség fogságába került saját honfitársaik helyzetét veszélyeztették volna. Ezen megfontolások érvényre juttatása már nem volt általános a következő világégés során.
Stempler Ádám kitért arra, hogy Japán mind az első kínai–japán háborút (1894-1895), mind az oroszok elleni háborúját a nemzetközi jogot sértve, hadüzenet nélkül indította (előbbi esetében a Liaotung-félszigeten partra szálló japán katonák kínai civilek tízezreit is lemészárolták, ami nagy nemzetközi felháborodást váltott ki). Az első világháború alatti japán szerepvállalás viszont ilyen téren mindenképp pozitív mérlegű. A németeknek küldött hadüzenetet még külön ultimátum is megelőzte (amit a brit szövetségesnek is elküldtek előzetes tájékoztatásul), és a hadifoglyokkal szemben is igen előzékenyen bántak. Mivel 1915 elejére a Távol-Keleten zajló harcok gyakorlatilag befejeződtek, a japán hátországot sem kellett érdemben mozgósítani. Nem voltak rendkívüli törvények, ahogy hasonlók Brazíliában sem – utóbbi elsősorban a háború után igyekezett magát a különböző nemzetközi szervezetekben exponálni.
A kerekasztal-beszélgetés zárásaként mindegyik történész külön kérdéseket kapott kutatási témájának megfelelően. Tarafás Imre a Monarchia bukása kapcsán az ehhez társuló, eltérő képzetekről beszélt. Véleménye szerint a roskadozó, „anakronisztikus” ország képével ellentétben (vagyis hogy a Monarchia bukása hosszútávú folyamatok eredményének tekinthető) az összeomlás mindenekelőtt a háborúval függ össze, és annak közvetlen következménye, hogy az állam nem tudta teljesíteni az alapvető feladatait, lakosságának ellátását, ezáltal – ahogyan korábban már utalt erre – megszűnt a birodalmi kormányzat iránti bizalom. Hallgatói kérdésre később ezt azzal egészítette ki, hogy IV. Károly magyar király tevékenységének olyan pozitív elemei, mint a cenzúra enyhítése és a Reichsrat újbóli összehívása, az uralkodó „stílusváltása” is valójában ezt a bizalmi válságot mélyítették el. Idézve a 19. századi francia gondolkodót, Tocqueville-t, úgy fogalmazott, hogy az uralkodói reformok magának a rendszernek a gyengeségeire világítottak rá. A császár-király – teszem hozzá: megkésett – föderációs elképzelései ekkor már inkább válságtünetként tűntek fel; zavarodottságot eredményeztek a lakosság és a hivatali apparátus részéről is.
Az olaszok oldalváltásairól Juhász elmondta, hogy több alternatíva is állt előttük. A hármas szövetség előírásai háborús konfliktus indítása kapcsán konzultációs kötelezettséget írtak elő a szövetség tagjainak, ezt azonban a Monarchia nem tartotta be. Így az Ausztria-Magyarország (mint agresszor) által kirobbantott konfliktusban Olaszország semlegessége a maga részéről legitim lépésnek tekinthető. Ettől a pillanattól kezdve azonban „két kapura játszott” a szövetségi rendszerek között; ebben a játékban pedig a központi hatalmak alkupozíciói kezdettől gyengébbek voltak. Az elsősorban a németek által erőltetett tárgyalások a területi engedmények (pl. Dél-Tirol) kérdése miatt kudarcba fulladtak, az antant pedig az 1915-ös londoni (titkos) egyezménnyel „elhúzta a mézesmadzagot” az olaszok előtt. Gondot csak az okozhatott, illetve okozott, hogy az olaszoknak ígért egyes területek, mint például Dalmácia egy másik szövetséges hatalom, a szerbek területi törekvéseinek is részét képezték. Itt tehát ütköztek a két állam célkitűzései.
Az érdekszféra-ütközések a Távol-Keleten is jelentős konfliktusokat szültek, és a Santung tartomány, valamint Mandzsúria kapcsán kibontakozó japán–kínai ellentét mellett Stempler Ádám kiemelte, hogy annak ellenére, hogy az USA-val a washingtoni konferenciákon megegyezés született bizonyos kérdésekben, a japánok távol-keleti terjeszkedését az amerikaiak kezdettől fogva gyanakvással figyelték. Szilágyi a brazilok hadba lépésének okai kapcsán külön kitért a politikai és gazdasági életben is jelentős brazíliai német emigánsok szerepére (1912–1917 között a német származású Lauro Müller volt az ország külügyminisztere); erős, zárt közösségeik mint belbiztonsági tényezők is óvatosságra intették a kormányzatot, így 1917 tavaszáig kifejezetten semleges politikát képviseltek. A korlátlan tengeralattjáró-háború és ennek a brazil kereskedelemre kifejtett hatása vezetett el fokozatosan addig, hogy a dél-amerikai állam a háború aktív résztvevőjévé váljon.
A jó hangulatú beszélgetést hallgatói kérdések zárták, amelyek egyaránt érintették IV. Károly magyar király tevékenységét, valamint az olasz és a távol-keleti hadszíntéren folytatott katonai hadműveleteket. Portugália, a 19. század végére elhalványult volt nagyhatalom háborús szerepét Szilágyi Ágnes Judit úgy összegezte, hogy gyarmatbirodalmának védelme (mely méretét tekintve az anyaország területének több mint hússzorosát tette ki) valójában az ország presztízsének biztosítását szolgálta, hiszen a századfordulón zajló gyarmati vasútépítésekkel együtt is Portugália afrikai területei addigra elvesztették már gazdasági jelentőségüket. Pont az első világháború fog majd egyfajta lökést adni annak a gondolatnak, hogy ezeket egy prosperálóbb, gazdaságilag hasznosabb kollektívává kellene átszervezni – így a Nagy Háború öröksége ebben is tetten érhető.
