Tömő Ákos A budai Fonódó. Suhanó Duna-part, csendbe burkolózó Hűvösvölgy, az egyenesen is kanyargó Váralja, vagy a buborékba fúló Budafok. Megannyi sárga csík tekereg inda módjára a főváros B-betűs oldalán, s mi nap mint nap láthatjuk ablakaikból az ismert csodákat: a Várat, a Gellért-hegy hatalmas szikláját, a Városmajor patinás villáit. De mi a helyzet a rejtett varázzsal? Egy-egy balkonnal, a fátyolként összeboruló ágak játékával, a kávé- és péksütemény-illatú kis közökkel? A megélt pillanat varázsával? Mert minden egyes megálló megannyi történetet rejt, emberi sorsokat, a múlt és a jelen összefonódását.
Az ehhez hasonló nagybetűs pillanatok megélésében segédkeznek a kávézók. Otthonos zugok, elmélyülésre, vagy épp a zsivajban való elveszésre alkalmas helyek, amelyek nagyszerű kiindulópontjai az érzéki és vállalkozó szellem intellektuális kalandozásainak. Hajdanában Budapest Közép-Európa egyik kávéfővárosa volt. A békebeli idők azóta korrá nemesedtek, az ízek és a történetek azonban megmaradtak. Sőt mi több, gazdagodtak. Ezt a gazdagságot segíti feltárni és megélni a 19-es járat, amelyet Cukorvillamosnak is becéznek.
A cikksorozat a 19-es Cukorvillamos-projekt részeként valósul meg.
Lila művirágok a zöld vázában, a rózsaszín számos árnyalatában pompázó falszakaszok, apró székek és habos-babos sütemények. Mindez első hallásra kevéssé férfias, nem igaz? Éppen ezért könnyen megeshet, hogy a férfitekintet gyorsan tovasiet a villamos ablakából tökéletesen kivehető cégérről, amelyen minden desszertkedvelő ember jelmondata pompázik: Sütit akarok! A felkiáltójel dacossága ellenére gyermeki játékosság bujkál e két szóban, s mögöttük ott lebeg a habcsókok tetejéről idillinek tetsző világ ígérete… Na de térjünk csak vissza a férfiakhoz!
Február volt, s én épp Fecus, a fekete macskaröfi társaságában ültem a fal mellett egyszemélyes, megszokott helyemen. (Fecus a hely kabalaállata, egy süteményekkel óriásira hizlalt, 220 °C-on kisütött agyagmalac, akinek mosolyában és szeme sarkában a Zöldmáli Magányos Cirmos őrződött meg az örökkévalóságnak. Jelenleg íródó meséjüket talán a szemközti Pagony Könyvesbolt polcai rejtik majd egy szép napon.) Ez a kis asztalka a susogó lapoké, a sercegő tollaké, így általában nem szoktam figyelni a ki-be térő vendégek zajára. A sors ezúttal azonban kivételt tett velem, s gondolataimból hirtelen az alábbi szavak ragadtak ki: negyed, lövés, blokk, gól. Fülelni kezdtem e meglehetősen rég, valamikor a középiskolás éveim végén elfeledett kifejezésekre, amelyek az uszodák szagát csempészték bele még gőzölgő cappuccinóm és a mellé feltálalt vaníliás-csokis keksz illatába. (E párosítás a szerző tippje.) Kíváncsiságom hamar erőt vett rajtam, ám miután óvatosan hátrafordultam, olyan látvány tárult szemem elé, amilyenre aligha lehettem volna felkészülve: a felnőtt magyar férfi vízilabda-válogatott tagjai ültek mögöttem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy négy-öt jól megtermett, igencsak kisportolt férfi egy rózsaszín plédekkel körbefont kis asztalnál üldögél, s óvodás jólneveltséggel kavargatja kávéját, egy közelgő vagy befejeződött játékról beszélgetve. A büntetőölő Vogel Soma oldalán Nagy Ádám és Vígvári Vince, a magyar vízilabdázás új reménységei ültek, s e percben felragyogott a közeli utcanévtábla, az idő kereke pedig visszafordult száz évvel korábbra…
és akkor képzeljük el e környezetben pólósainkat!
(Kép forrása: TravelKollázs.hu)
„Emlékszem, egyszer egészen fiatal koromban legénykedtem. Beültem a Stambul kávéházba. Szivarra gyújtottam és néztem a biliárdozókat. Ekkor belépett Komjádi. Úgy éreztem, hogy pofon ütnek. Eldobtam a szivart. Másnap az edzésen nem szólt hozzám. Bocsánatot kértem tőle. Hát van neked eszed – fakadt ki. – Vízilabdázó akarsz lenni vagy kávéházi lovag?” (Részlet Vértessy József visszaemlékezéseiből – Képes Sport; 1947. augusztus 12.) Tíz betű. Komjádi Béla. Ennyire egyszerű. Így hívták hajdanán a 20. század egyik legnagyszerűbb vízilabdaedzőjét, aki munkatársával, Speisegger Ernővel közösen alapozta meg a magyar vízilabdázás máig tartó töretlen sikerét. Az energikus, mindenki által csak „Komi bácsinak” nevezett Komjádi maga is úszóként kezdte karrierjét még az 1910-es évek elején, hogy aztán viharos gyorsasággal váltson a saját hőskorában járó vízilabdára. Felfelé ívelő pályája azonban rövidesen nem a medence partján, hanem a front lövészárkaiban folytatódott. A „Nagy Háború” négy esztendeje élethosszig megmaradó hegeket és a nagy elköteleződést hozta meg a számára: a fővárosba visszatérve rögvest nekilátott tehetséges fiatalokból csapatot szervezni.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, de az első fecskék még a mai Erzsébet híd pesti hídfőjénél labdázgató srácok közül kerültek ki. Próbáljuk csak meg elképzelni, ahogy ma az MVLSZ valamelyik játékosmegfigyelője kiül a Duna-partra csak azért, hogy a víztükröt szemlélve reménykeltő fiatalokra „vadásszon”… Az 1920-as években a hazai csapatsportokat majdnem minden tekintetben uraló MTK még nemet mondott a Komjádi-legénységre – a srácok így kerültek át Óbudára, ahol a III. kerületi TVE tárt karokkal fogadta őket. A sikerek pedig nem várattak magukra. Az évtized végére a magyar válogatott már kontinens-szerte rettegett alakulat volt; 1938-ig bezárólag zsinórban öt Európa-bajnokságot nyert, ám az igazán nagy áttörés csak ezután következett: az 1928-as amszterdami olimpián még csak ezüstérmet akaszthattak a nyakukba a Németország ellen hosszabbításban elveszített döntő után. A lendület azonban kitartott, s ehhez járultak hozzá Komjádi Béla újításai.
Akkoriban még más tempóban zajlott a medencés játék. A mérkőzéseket negyedek helyett kétszer tízperces félidők tagolták, s a játék még kevésbé hevesen törte meg a víztükör nyugalmát ahhoz képest, amit napjaink tévénézője bősz és vad csapkodásnak lát a képernyőn keresztül. Akkoriban még kizárólag vízre adták egymásnak a labdát, s Komjádi vetette fel, mi lenne, ha a csapattársak a levegőben passzolnák tovább a játékszert, ezzel megelőzve az ellenfelet. A sportnyelvi terminusban légpassznak nevezett elem azóta már alapvető a sportágban, ám a húszas években még korántsem volt bevett gyakorlat. S hogy ezt az újítást mivel lehetett elérni? A technikai tökéletesítés mellett számtalan szárazföldi edzéssel, a partmenti „kondi” ugyanis szintén Komi révén vált magától értetődővé a pólósok között. Végezetül: a játékkép. „Nem lehet szabad embere az ellenfélnek soha, szabad emberünk csak nekünk lehet. Ha ezt meg tudjátok valósítani, győzhetünk!” – s ezzel el is hangzott a legendás tréner szájából a szoros emberfogás receptje. (Lásd: Lukács László – Szepesi György: A magyar olimpiai aranyérmek története 1896–1980. Sport Kiadó, Budapest, 1980. 80.) Érdekesség, de a pólózás másik kötött védekezése, az úgynevezett zónavédekezés szintén magyar „hullámteoretikusok” kezei között formálódott ki egy igen drámai pillanatban… de ez már egy későbbi történet.
Így érkezett el az újabb olimpia. A kijutás már önmagában felért egy olimpiai sportteljesítménnyel – a tízfős keret hajóval és vonattal utazott az „angyalok városába”. Az út alatt próbatételek sorát kellett kiállniuk: kora reggel az utasszállító hajó 12 méteres (!) medencéjében edzettek, s pénzért játszottak bemutatómérkőzéseket New Yorkban, Chicagóban és San Franciscóban. Mire a vonat befutott a Los Angeles-i pályaudvarra, már túl is voltak az első hidegzuhanyon: a körmérkőzéses lebonyolítás szerint rögvest a Magyarország–Németország találkozó került volna sorra mint nyitómérkőzés, azaz megismétlődhetett volna a négy évvel ezelőtti forgatókönyv! Az „amerikai álom” ezúttal azonban tényleg megvalósult, s még a történetünk elején (a ma már egyébként nem létező) Stambul Kávéházból kirángatott Vértesy József vezérletével és három góljával a nemzeti csapat sima, 6:2 arányú győzelmet aratott a címvédő fölött. Innentől pedig nem volt megállás, s a Komjádi-legénység a hátralévő három mérkőzésen veretlenül, sőt, kapott gól nélkül szerezte meg a magyar vízilabda történetének első olimpiai bajnoki győzelmét!
(Kép forrása: Arcanum)
Azt mondják, minden magyar pólós álma, hogy egy napon átvehesse a legfényesebben csillogó medált az olimpián. Ennek a reménysugárnak az alapját az élete legnagyobb sikerét jelentő aranyérmet követően tragikus hirtelenséggel elhunyt Komjádi Béla fektette le, akinek tanítványai 1936-ban Berlinben is felállhattak a dobogó legfelső fokára. Nevét ma a kávézóval szemközti kis utca, és a villamosmegálló mellett 1976-ban felépült Császár-Komjádi Uszoda őrzi, amely jelenleg is a válogatott egyik fő felkészülési helyszíne. S hogy mik a siker fő összetevői? Nagyfokú fegyelem és kitartás. Egy későbbi legendát, Benedek Tibort szabadon idézve: hogy te akard a legjobban. Az alaposan begyakorolt formák és az utolsó vízcseppig ismert taktikai fogások. Egy kanálka csibészség. Vagy csak annyi, hogy mérkőzés előtt beülsz egyet beszélgetni a csapattársaiddal. Mondjuk egy kávézóba.
Sok sikert kíván Fecus, a fekete macskaröfi a Párizsba utazó magyar pólósoknak és olimpikonoknak!
A Sütit akarok! cukrászda elérhetősége: https://www.instagram.com/sutitakarok/ (Instagram)
(Folytatjuk.)
A kiemelt kép forrása: Instagram
