informatikus Demeter Balázs és Zsigmond Soma kiállításáról, Testek beszélnek – Budapest, TIM Stúdió
Megtekinthető: április 5–7., április 12–14.
Tegnap reggel Zsigmond Soma barátom elhívott a kiállítására. Puskin utca 2., TIM Stúdió, közel van az egyetemhez [az ELTE Bölcsészettudományi Karához – a szerk.], épp át tudok ugrani. Azt már láttam, hogy Soma jó verseket ír és ezek meg is jelennek, szoktam is olvasni őket. Társszerzőjét akkor még nem ismertem, de feltételeztem, és ez be is bizonyosodott, hogy Demeter Balázs a képzőművészeti részért felelős. Székely Tímea cikke.
Bár a kiállítás leírása szerint a koncepció egyszerű (kép és szöveg – az alkotók nevének feltüntetése nélkül), befogadóként mégis találékonyságot igényel. Eseménydús, még ha tudjuk is, kikhez kell menni a végén gratulálni. Pannonhalmán már egyszer megcsinálták (könyvük is van több diákkal és a mentoraikkal közösen), és most ez a performansz Budapestre kívánkozott. Féltek, hogy nem lesz elég látogató, mégis közel hatvanan jöttek el az első megnyitóra. Amikor megérkeztem, nagy tömeg állt a hely előtt, és ha felnéztem, azt láttam, hogy az emeleten nyitott ablakok, kivilágított terem, festmények és embertömeg várnak. Soma az ajtóban állt és épp magyarázott valakinek, aztán szívélyesen üdvözölt, majd a szűk lépcsőre mutatott, hogy menjünk fel és nézelődjünk.
A felvezető lényege, hogy egy barátságos, motivációtól izzó térbe lépünk be; kihívás, mert sok az érdeklődő és nehéz feljutni, illetve ingergazdag is, mert az ember alig tudja eldönteni, hova is nézzen, mit fogadjon be először, mi ennek a rendje. Kép és szöveg – szöveg és kép, kérdés: melyiket először? Összetartoznak, mint ez a két fiatal művész is, akik havonta összeültek, addig általában egymástól függetlenül dolgoztak – már ami az alkotói szabadságot illeti –, aztán üléseiken közösen keresték az összefüggéseket, igazodtak baráti beszélgetéseikhez, így egymáshoz, önmagukhoz.
A sorrend megszűnik. Ha először a verset olvassuk el, akkor képzeletbeli képeink színei és formái tovább engednek asszociálni, aztán ezeket a képzeteket kereshetjük a kiállított, hívogató monotípiákban is. (A monotípia a képzőművészet egy formája. Technikája, hogy fémlemezre festenek, amire lapot helyeznek el, végül lenyomatot készítenek belőle. Mindez egyszer készíthető el.) Hallom, hogy valaki a látogatók közül az egyik alkotónak, Balázsnak megjegyzi, hogy számára agresszívnek hatnak. Szerintem erőteljesek, erőt sugároznak és kérnek a befogadótól – az, hogy ezt az energiát ki miben éli meg, már nem a képektől függ. A versek segítségével elrugaszkodhatunk, a továbbgondolás maga formázza ezt az emlegetett erőt, amikor ránézünk olvasás után a képre és valóban felfedezzük benne a közös nevezőt – de itt mintha már lényegét vesztené a kollektivitás, marad az individuum. A központ a test, annak narratív, formai, stilisztikai, stílusos, térbeli megjelenítése, ami összefonódik a nyelvvel és látással, végső soron a szemlélővel, aki ezáltal kerül interakcióba a kiállítással és saját testét is elkezdi érezni, tudatosítani – elhiszem, hogy ez valakinek kellemetlen is lehet.
az elhunytak bőre
karmazsin muskátlik között nőttem fel. kaspókban
ringatott virágok mögött. földszinti szobáról álmodom,
karcsú akácfákkal az előkertben.
belépek, az ablakot nyitva hagyom,
hogy becsaphassa a várakozás,
a szellő cirógató hangja.
nem is a hűvös szoba. várom, hogy ujjaid, mint
egy pók finom lábai, végigfussanak kulcscsontom
merev korlátján – feloldozásként. ne maradjon más,
csak a nyitott ablak, az üresség,
az akácok meztelen ágai – formái gyerekkoromnak.
kékre vert folyosók. a napcsövek
sárga fényei, mint az elhunytak bőre,
izzik a fehér falak között. langyos karjaid
derekam köré fonod. téged hamvasztottak.
csak a bambulás, csökönyös kísértet rohangál
a kórházi folyósokon, el-elkapva a megfáradt testeket.
végül újra a fák, mint egy szürke tónusú felvételen.
törzsük keményen hajlong, fehér hátadon
kidudorodik a gerinc, a csigolyák szemtelen lánca.
fekete borostád karcolja arcom, úgy, ahogy az enyém
most valaki másét. a nyitott ablaknál, a párkány
megrakott muskátlijai mögött. a szőrszálak a plafonra
merednek, hagyom, hogy hátulról, akárcsak egy ravatalon
búcsúzáskor, átölelj, hűvös homlokod, mint egy acéllap,
vállamnak nyomd.
– Forrás: Litera
A versek egyszerűek és érthetőek. Könnyen olvashatók és jól formáltak, de nem túlformáltak. Természeti képekkel, erős, ugyanakkor (el)gyengítő fényjátékkal, színekkel, hanghatásokkal, további érzékek kihívásaival, a testtel magával, formákkal és deformáltsággal foglalkoznak, mindezt szép gondolatritmusokba építve. A hétköznapokba helyezik a magasztosat, de nem piszkítják be, hanem próbálják emberi mértékkel felfogni, megérteni, átélni azokat a nehézségeket, amiket a hit és a szerelem, az élet és a halál fogalmai gátolnak. A tiszta az tiszta marad úgy, ahogyan nekünk, embereknek tud az lenni, a (már) megérinthetetlent az érintés felől gondolják el és a találkozásokban valósítják meg.
Ha megfelelően fel vagyunk vértezve saját fizikumunk tudatosításával, végül is mindegy, mire figyelünk először. Amikor a versek épp takarásba kerültek, a képre néztem először, és az egyszerre bénított és elevenített. Az erős színek és vonások, az első látásra már egyértelművé váló atmoszférák (amelyek képről képre differenciáltan jelennek meg) arra kérnek, hogy gyökeret vessenek lábaim, zsibbadjon el testem és kezdjem el érezni saját helyzetét, kényelmetlenségét – tehát mozduljak ki a komfortállapotból. Ugyanakkor arra is, hogy kezdjek el agyalni: mi is ez az egész és hogyan érzem magam tőle; mi jut minderről az eszembe? Várom a szöveget mint támaszt, aztán mégis megijeszt megfoghatóságával, végül pedig részletekben érzem hatásait – test és szellem összefonódik, ahogyan ennek lennie is kell. A monotípia és a vers műfaja is lehetővé teszi, hogy úgy, ahogy minden emberi test, mozdulat és aktus, mint a színház, pillanatnyi legyen az élmény. Éppen ezért e kiállításhoz szelídséggel kell közelíteni, mert egyszeri. Ez az örökmozgás, továbbá a képek és versek dialógusai jelenetet alkotnak, erre kell készülnie a befogadónak. Az élményt talán nem is tudom pontosan megragadni – átélni lehet csak. Motiváló.
Bővebb információ: TIM Stúdió – Testek beszélnek (timstudio.hu)
A kiemelt képet és a cikkben szereplő fotókat Demeter Balázs és Tőzsér István Martin készítették.
