Locker Dávid Puszták népe (társadalmi szorongásról)
Nagy fába vágták a fejszéjüket Regős Simon és társai, mikor a kultikus Illyés Gyula-szociográfia színre vitelére szánták el magukat. Hiszen általában még regények dramatizálása is komoly és nehezen teljesíthető feladatot jelent – hát még egy esszéé! Ezt figyelembe véve talán nem is tűnik akkora csodának, hogy nem igazán sikerült leküzdeni a műfaji és tematikai adottságok akadályait – ilyen volt a Puszták népe (társadalmi szorongásról) az Ódry színpadán.
Azt már a Rákóczi úton végigrohanva sejtettem, hogy valamilyen fikciós szálat hozzá kellett, hogy írjanak a darabhoz, hiszen az eredeti Illyés-szöveg, műfaji sajátosságaiból kifolyólag, nemigen rendelkezik olyan egységes cselekménnyel, amit közvetlenül színpadra lehet állítani. Ebben az előérzetemben a darab saját magáról tett állítása is megerősített: „készült Illyés Gyula hatása alatt” – az előadás molinóján olvasható felirat így azt is sejteni engedte, hogy még a szokványos adaptációknál is szabadabb kezet engedtek meg maguknak az alkotók.
A darab tulajdonképpeni cselekményét Károly (Veress Kamen) és László (Babinchak Atanáz), frissen végzett néprajz szakos hallgatók szála adja. Mindketten (feltehetően) tősgyökeres budapestiek. Illetve budaiak – ahogy azt László előszeretettel ki is hangsúlyozza, amikor a pusztaiak lepestizik. Merthogy a történet helyszínét egy, a magyarországiságánál jobban nem lokalizált puszta adja, ahova Gyula (Nyomárkay Zsigmond), helyből elszármazott szaktársuk viszi le őket „terepmunkára”. A darabban Gyula is kitüntetett szereppel bír: egyrészt az ő múltjába szállunk vissza, másrészt már a nevéből sejthetően egyfajta rezonőrfunkcióval rendelkezik. Gyula azonosíthatóságát az eredeti szöveg szerzőjével az is motiválja, hogy a második felvonásban történő utazás a gyerekkor mélyére az illyési szövegben felidézetteket jeleníti meg.
Az első felvonásban azonban még inkább a humoron és a pusztai világ hétköznapjainak bemutatásán van a hangsúly. Illetve „ünnepein” is, hisz Gyula éppen nagyanyja temetésére érkezik haza. A temetési előkészületek és a halotti tor pálinkaszagában közben felvonul előttünk a puszta mikrotársadalmának apraja-nagyja; a cserfes, nemzeti érzelmű árvalányhajas menyecskétől kezdve a pörgebajuszos-izompólós „falubikáján” keresztül a szent koronás ávóskabátban kakaskodó csendőrig(?).
A meglehetősen szegényes cselekményt három alapvető konfliktus mozgatja.
Az egyik a fővárosi értelmiség, elsősorban László tájidegensége, aki már az első pálinkakör után iszkolna vissza Budára. Diszkomfortérzetüket csak növeli homoszexualitásuk, amelyet, érthető okokból, nem mernek felvállalni a pusztaiak előtt. Titkolózásuk az első felvonás végén indokoltnak bizonyul: ha jól sikerült dekódolnom a kissé elemelt szimbolikájú testszínházi nyelvet, mikor erotikus aktuson (vagy csak csókolózáson?) kapják őket, a puszta boszorkánya (vagy gonosz anyósa? vagy igazából ugyanaz?) ökörré változtatja őket, amit aztán egy szarvakkal ellátott posztapokaliptikus gázmaszk és két-két mankó jelöl. (A gázmaszkban nem vagyok biztos, de a mankók mankók voltak, erre fogadni merek.)
A másik konfliktus – és szerintem ez lenne a legizgalmasabb, és az eredeti szöveggel legtermékenyebben párbeszédbe lépő szál – Gyula és az elhagyott otthoniak között feszül. A pusztáról kitört Gyula ugyanis abba az osztályváltó értelmiségiek között szinte általános problémába ütközik, hogy az otthonba visszatérve már ugyanaz az idegenségérzet fogadja őket, ami a Városban is (igaz, a darab az osztályváltás szorongásainak csak az előbbi felét mutatja meg). Ezt az idegenségérzetet az otthoniak is kiszagolják rajta; vagy talán éppen fordítva – hisz Gyula sértett anyja éppen azzal vádolja meg fiát, hogy „már a szagunkat se bírod?”
A harmadik Gyula és egykori szerelme között feszül, akit a pusztával együtt hagyott el, és most – némileg megokolás nélkül – újra a magáénak akar. A probléma, hogy a lány közben – nyilván anyagi megfontolásokból – a csendőrnek (?) ígérte magát. De van még megoldás: ha Gyula otthagyja fővárosi életét, és visszaköltözik a pusztára. A fiatal értelmiséginek ehhez azonban – érthetően – nemigen fűlik a foga.
Ahogy az már a jelmezek leírásából kitűnhetett: nem egy realista rendezéssel van dolgunk. A miméziselvű polgári színház, gondolom, eleve ciki formabontó lendületű fiatal alkotóknál. És más darab esetében nem is lenne ezzel baj. Itt azonban ez a realitástól megfosztó elemeltség komoly, fel nem oldott önellentmondásba keveri az előadást.
Induljunk ki az inspirációt jelentő Illyés-szövegből. Mit akar és mit csinál egy szociográfia? Lévén nem fikciós-esztétikai, hanem dokumentatív műfaj, egy térben és időben jól meghatározott társadalmi csoportról – jelen esetben a dunántúli nagybirtokok pusztáinak Horthy-korszakbeli viszonyairól – akar írni, annak szokásait, életmódját és körülményeit akarja a lehető legpontosabban bemutatni. A referencialitás – az, hogy a mű valami önmagán kívülire utal – mint minden dokumentatív műfaj esetén, alapvető tényező. Hogy ezt a referálást helyesen végezze el, szükséges a fent említett konkretizálás és a térnek-időnek való megfeleltethetőség. A szociográfiának ugyanis célja van: a kortársak számára az, hogy – általában emancipatív elkötelezettséggel – mutassa be az adott csoport sanyarú életkörülményeit, és ezzel implicite arra hívja fel a társadalmat, hogy igyekezzen felszabadítani ezeket az embereket az elnyomás alól. A jövő számára pedig dokumentumértéke van: abban rejlik, hogy forrásanyagot nyújt a korszak későbbi megismeréséhez – ez pedig nem független az adott jelen önértésétől sem: gyakran azért fordulunk a múlthoz, hogy a jelen problémáinak forrását kutassuk fel.
Illyés Gyula remekműve is ilyen céllal íródott, meghatározott tárgyú, így aktualitású szociográfia. Aki színpadra viszi, annak el kell döntenie, a fent vázolt két értelmezési modellből melyiket választja: vagy megpróbálja jelenetekbe dramatizálni a Horthy-korszak pusztáinak életét az Illyés-szöveg segítségével – tehát a historizálás felé fordul –, vagy radikálisabbra veszi az irányt, és megpróbálja a jelenre alkalmazni az eredeti szöveget. Úgy veszem észre, Regős Simonék inkább az utóbbi megoldást célozták meg; a darab ennek ellenére így is mintha két szék között a pad alá esne.
A szöveg „modernizálását”, vagy inkább jelen felé közelítését szolgálja az egész hozzátoldott néprajzos szál; igaz, a bemutatott konfliktus, amely az antropológus klasszikus problémája – a megfigyelt csoportban pusztán magánál alsóbbrendű tudományos matériát lát, ami a morális kérdésességen túl egyrészt meggátolja saját asszimilációját, másrészt megakasztja a csoport autentikus viselkedésformáit – nem egy specifikus korhoz kötött; ugyanakkor a meleg szál, illetve az aktuálpolitikainak is beillő kiszólások – „vakációzik a magyarságtudatom”, illetve az utalás a nemzetfogalom pártpolitikai kisajátítására – mégis inkább jelen valóságunk felé tolják a darabot.
A probléma, hogy ez a jelenkori szál egyszerűen pongyolán van megírva. Az alakok jórészt tökéletesen áttetsző és egydimenziós allegóriák, akikről különféle közhelyeken keresztül lehet megtudni, kiket jelölnek. A néprajzosok mindig kamerával és diktafonnal rohangálnak; az árvalányhajas-piroscsizmás menyecske meglepődik azon, hogy a fővárosi srác világpolgárnak érzi magát; a falu bikájának pödört a bajsza és szereti a pálinkát; az anyós intrikál; a liberális értelmiségi fiatalok melegek. Mindez túl ismerős, már-már az összekacsintásig menően ismerős.
Merthogy az egész darabnak van egy ilyesféle összekacsintós jellege. A sztereotip jelmezeknek és a szájukba adott toposzoknak köszönhetően – lásd a magyarságtudat fenti vakációzását – könnyen azonosítjuk, kiket reprezentálnak a szereplők. És nagyjából ennyi is történik bennünk a darab során. Az előadás ott áll meg, ahol elkezdődnie kéne: hogy nézőként tudatosítjuk, milyen társadalmi jelenségeket akar épp színre vinni a darab. A ráismerés intimitásának akolmelegén kívül – „hja, hát igen, vannak fővárosi liberálisok meg jobber vidékiek, hát tényleg ebben élünk!” – tehát nem igen tud bármi mással is kecsegtetni a darab jelenkori része. Ezt a bennfentes összekacsintó jelleget csak fokozza az olyan, a közönség ismeretére, kulturális, illetve politikai preferenciáira való apellálás, mint hogy a házasságba kényszerített pusztai lány az (egyébként remek) Fehér éjszakákból ismerős archaikus-rituális maszkban jelenik meg, vagy hogy a már többször említett, kérdéses státuszú, de mindenképp ellenszenves csendőr (?) turbómagyar ávóskabátban parádézik, és közben roppant komikusan hadar, dadog és nyalja a száját. Mintha minden csak idézet lenne, amiket csak azért citálnak a színpadra, hogy megnyugodjunk: ismerjük a forrást.
Még nagyobb probléma, hogy a darab közben párbeszédbe is akar lépni az Illyés-szöveggel, amit úgy old meg, hogy egyes bekezdéseit az ekkor hirtelen kifogástalan irodalmi nyelven megszólaló szereplők – tehát nem csak Gyula! – szájába adja, és közben mintegy – általában humoros módon – illusztrálja is. A gond, hogy az Illyés-féle szöveg nagyon beazonosíthatóan a száz évvel ezelőtti viszonyokról szól, így folyamatosan ellene dolgozik a darab jelenkori szálának. Innen a fent említett két szék közé ülés: sem a kurrens társadalmi viszonyainkról nem tudunk meg valami nem evidenst, sem az Illyés által bemutatott történeti mélységekbe nem kapunk betekintést az eredeti szöveg fizikai színházi illusztrálásán túl.
És ha már fizikai színház. Bevallom, nem vagyok nagy ismerője a műfajnak, és az is könnyen lehet, hogy egyszerűen nem én vagyok az ideális befogadója, ennélfogva el tudom képzelni, hogy vannak nagyágyúi az iskolának; sőt, még azt is, hogy a fizikai színház műfaji keretein belül a Puszták népe egy jó előadás. De ennek ellenére nagyon nehezen értem meg, hogy milyen esztétikai tapasztalatban kéne részesülnöm attól, hogy emberek egyszerre mozognak furán a színpadon. Persze, gondolom, sok esetben komikummal – azonban itt a humor nehezen emelkedik túl az olyan burleszk-poénokon, mint hogy valaki részegen elesik.
A darab második felében ugyanakkor egyértelműen emelkedik a színvonal. Ez talán annak is köszönhető, hogy itt végre elengedik a jelenkori néprajzos szálat – hisz a két szerencsétlenül járt filosz ökörré változva lihegi végig némán a jeleneteket –, és inkább az Illyés által „megénekelt” pusztai eseményekre helyezik a hangsúlyt, az intézményesített nemi erőszaktól kezdve a családi tragédiákig. Itt a mozgásszínházi aspektus is jól láthatóan minőségbeli szintet lép, expresszív-szimbolikus jelentőséggel ruházódik fel és így komollyá válik. Utóbbira példa a fent említett nemi erőszak mozgásszínházi ábrázolása, ami az egyik legjobb, legízlésesebb, amit valaha láttam magyar színpadon: mellőz minden orrba tolt naturalizmust, de nem is szemérmeskedik. Ugyanilyen erős, sőt, talán az előadás legszuggesztívebb jelenete, mikor Gyula apja szó szerint a nyakába veszi a családját, hogy nekiinduljon Pestnek a jobb élet reményében. Mindeközben pedig a Slapstick zenekar, ahogy az egész darab során, remek zenei aláfestéssel támasztja alá a jelenetek érzelmi töltetét, hangulatát.
Ennek ellenére azonban a fentebb kifejtettek miatt alapvetően elhibázott darabnak látom a Puszták népét, amely nem tudta megugrani azokat a műfaji és medális akadályokat, melynek feladatát különben nagyon bátran vállalta magára.
Arra viszont mindenképp remek apropót nyújt a darab, hogy újra kezünkbe vegyük Illyés Gyula klasszikusát – akár azért, hogy megismerjük a magyar társadalomtörténet egy méltatlan fejezetét, akár azért, hogy megnézzük: mi az, ami Illyés művéből még ma is, bár szomorú, de aktuális.
A cikkben szereplő képek forrása: https://elteneprajz.blog/2023/07/27/social-anxiety-pusztai/
A kiemelt kép forrása: https://www.facebook.com/events/1690347641447776
