Locker Dávid Mikor és hol jelenik meg a dilettáns és annak mai jelentésben álló fogalma az európai kultúrában? Dilettánsnak vagy professzionálisnak tekinthető-e Csáth Géza képzőművészeti életműve? Milyen szálak kötötték „mesteréhez”, Rippl-Rónai Józsefhez? És milyen egy mester-tanítvány viszony – ha van – napjainkban? Ezekre a kérdésekre kaphattak válaszokat azok, akik részt vettek a Fiatal Írók Szövetségének Mesterek és tanítványok elnevezésű minikonferenciáján.
A minikonferenciát ezúttal tényleg miniként kell értenünk, hiszen két előadáson és egy műhelybeszélgetésen vehettek részt az érdeklődők. Az estet Hansági Ágnes nyitotta meg rövid, A tömegmédia tanítványai: a dilettáns születése a 19. században című előadásával. Hansági a dilettáns születését, ahogy az már a cím alapján sejthető volt, elsősorban médiatörténeti kontextusokból igyekezett körüljárni. Előadásának legfőbb gondolata az volt, hogy a dilettáns mint (pejoratív) fogalom születése elsődlegesen azzal függ össze, hogy kialakul ellenfogalma, a profi is. Itt azonban mindkét fogalom egy csapásra kétértelművé válik. Egyrészt jelöli a társadalmi-gazdasági rendben betöltött státuszt, tudniillik hogy valaki ebből (írásból, művészetből, tudományból, stb.) él-e, vagy csak kedvtelésből csinálja;[1] másrészt belső értékkategóriaként is működik, hisz a profi az, aki jól csinálja a dolgot, a dilettáns pedig az, aki rosszul (ebben megmutatkozik a korszakban mindegyre jobban elterjedő kapitalizmus azon alapvető képzete is, hogy az számít jónak, szakszerűnek, stb., aki meg is tud élni abból, amit csinál). A kettő persze sokszor átfedésben állt egymással, de a hivatalos – éppen e tájt autonomizálódó és autorizálódó – XIX. századi intézményrendszer képviselőinek – pl. a Gyulai Pál-féle kritikának – dühét és irritációját éppen azok az esetek váltották ki, mikor ezek az átfedések nem történtek meg. Magyarán akkor, mikor valaki a „hivatalos irodalmat” megkerülve lett sikeres, és olyan értelemben „profi”, hogy meg tudott élni a tevékenységéből. Ha jól értettem Hanságit, Gyulainak és körének Jókai ellen irányuló haragja éppen ebből táplálkozik, hisz az írót nem a kritika, hanem a közönség emelte fejedelmévé.
És ha már médiatörténet: ebben elengedhetetlen szerepet játszott a napi sajtó megjelenése is, hiszen, mint jól tudjuk, klasszikus regényirodalmunk jó része eredetileg nem könyvformátumban, hanem újságok hasábjain látta meg a napvilágot folytatásos regényként. A napi sajtó megjelenése már csak azért is volt kardinális médiatörténeti paradigmaváltás, mert radikálisan szélesítette ki az írott kultúrához való hozzáférést – Hansági szerint az első olyan írott produktum volt, amelyik elviekben mindenkihez szólt, nem egy szűk (mű)értő közönséghez. Ráadásul egyfajta ömlesztettség uralkodik benne, így olvasója mindenfajta témájú, stílusú és műfajú szöveggel találkozhat. Magyarországon eladdig a könyvekhez való hozzáférésnek viszont azok a hagyományos módjai voltak elterjedtek, amelyek a familiaritáson alapultak – pl. Kazinczy ajánlja Berzsenyinek XY könyvét – és a beszerzés sem úgy zajlott, mint manapság, hogy „szétnézünk” a könyvesboltban, vagy, hogy a témánál maradjak, elolvasunk mindenféle írást egy újságban, hanem célirányos volt, tehát a szűk számú érdeklődő a konkrétan az ajánlás alapján előre kinézett könyvet rendelte meg. Ez éppen a familiáris jelleg miatt elit(ista) és „intézményileg” bennfentes volt. Aminek pozíciójából nézve valóban egyfajta silányulással járó eltömegesedésnek hathatott az az irodalmi piacosodás, ami már Petőfi idején is elkezdte szárnyát bontogatni.
Mindez abba a delikát helyzetbe hozta a magyar irodalmat, hogy éppen akkor, mikor az irodalom, karöltve a különféle művészeti ágakkal és a tudománnyal is, professzionalizálni kezdte magát – alapvetően exkluzív kódokkal, gyakorlatokkal és intézményekkel –, az alfabetizáció és napi sajtó elterjedése folytán nem csak hogy megnőtt az olvasók száma, hanem ezzel párhuzamosan azok száma is, akik írással próbálkoztak. Ezt az akkori írásbeliség már említett szelektálatlan, ömlesztett volta is motiválta, aminek folytán a legkülönfélébb olvasók a legkülönfélébb szövegekhez jutottak hozzá, földrajztól a költészetig.[2] Érthető hát, hogy a műkedvelő, a dilettáns, a „vasárnapi író” fogalma miért vált olyannyira fulmináns fogalommá azon irodalmi diskurzusban, amely éppen intézményes, „céhes” szabályait próbálta elkülönböztetni a társadalom többi mezőjétől.
Hansági Ágnes előadása után Varga Réka vette át a szót, aki egy sajátos témát választott, ugyanis, mint az az előadás során kiderült, Rippl-Rónai József és Csáth között nem állt fent valódi mester-tanítvány viszony. Amelynek mibenlétéről persze sokféle definíció létezik, az azonban mindegyikben közös, hogy a két félnek legalább személyes és kölcsönös viszonyban kell állnia egymással. Az író és a művész esetében éppen ez a kölcsönösség hiányzott. Csáth ugyan, bár kamaszkori naplóiban is mestereként, modernista művészeti vízióit alkotásaival igazoló figuraként beszélt Rippl-Rónairól, a festő nemigen lehetett tudatában ennek, hisz, mint megtudtuk, személyes ismeretségükről nincs adatunk egy esetleges bemutatkozáson kívül. Csáth számára Rippl tehát afféle mintakép, előkép volt inkább, mintsem „igazi” mester. Ez a mintaadó jelleg nem csak Csáth naplóiban van jelen, hanem megmutatja magát az író képzőművészeti munkáin is: az olyan stiláris és technikai sajátosságok, mint a színek jól elválasztott kontúrozása, a figurális absztrakció, vagy éppen az olyan tematikus egyezések, mint a prostituáltakról készített, éteries tisztaságú, dekadens aktok, egyértelműen megmutatják a Csáth-alkotásokban Rippl-Rónai hatását. Utóbbira az is figyelemreméltó példa, hogy az idealizált nőiségű prostituáltak után mindketten feleségükről is készítettek festményeket – hitveseiket viszont az előbbieknél jóval domesztikusabb, realisztikusabb, hétköznapibb helyzetekben ábrázolva.
Az estet a FISZ Junior képviseletében Kazsimér Soma és Élő Csenge Enikő, az Alföld Stúdióéban Szirák Péter, a Szegedi Tudományegyetem kreatív írás specializációjáéban Szilágyi Zsófia beszélgetése zárta. A diskurzus elsődlegesen arról szólt, hogyan zajlik az adott műhelyben a közös munka, vagy épp a felvétel. Utóbbiban nagy eltérés mutatkozott: Kazsimérék beküldött szövegmutatványok alapján válogattak, Szirákéknál beajánlásos alapon működik a tagfelvétel, Szilágyiéknál pedig nem nagyon van szelekció, hiszen egyetemi specializációként mindenkit fel kell vegyenek, aki a főszakja mellé a kreatív írást választja.
Szó volt az eltérő műhelyszellemiségekről is. Kazsimér és Élő például arról beszéltek, hogy náluk kifejezetten cél, hogy ne teremtsenek hierarchikus helyzeteket – ezzel kerülve például a mester-tanítvány viszonyt is –, illetve csökkentsék a résztvevők közt azt a versenyszellemet, amely egyébként is mérgezi az irodalmat. Itt alakult ki a beszélgetés egyetlen vitaszerű momentuma, ugyanis az utánuk szót kapó Szirák Péter arról beszélt, hogy van egészséges versenyszellem, és tehetünk bármit, kompetíció az élet bármely területén lesz, kitüntetetten az irodalomban, ahol az emberek bizony sokszor gondolják úgy, hogy az ő versük, kritikájuk, OTDK-dolgozatuk, stb. jobb, mint a másiké.
A kialakuló vita volt számomra, ahogy mondani szokás, az este intellektuálisan leginkább stimuláló pontja. Két gondolatot éreztem mindenképp megjegyezni, megfontolásra érdemesnek. Az egyik Sziráktól hangzott el a fentiekkel kapcsolatban, tudnillik hogy a kritikára, kapuőr szerepre bizony szükség van, éppen hogy azért, mert ma már az irodalom a XIX. századinál is telítettebb, ami felértékeli az esztétikai ítélet és az ezzel járó kiválogatás, megkülönböztetés szerepét – nem lehet minden szöveget az olvasó elé tárni, és nem is érdemes. Ráadásul az őszinte kritikával a szerző is jól jár, mert ha nem alakul ki benne önreflexió, akkor azt a pofont meg fogja kapni valamelyik kevésbé konfliktuskerülő kritikusától, szerkesztőjétől – ezt pedig jobb még időben, korrekt stílusban tálalni. A stílus kérdéséhez kapcsolódik a másik szerintem fontos gondolat Kazsimér Somától. Ő Sziráknak válaszolva arról beszélt ugyanis, hogy nem a kritikával van baj, hanem pont hogy annak stílusával. Szinte minden a tálaláson múlik: a dicséret is lehet lefitymáló, és a kritika is lehet inspiráló, buzdító erejű. S ha valamiben, hát abban biztos, hogy egyetérthetünk: az asszertív, értő és tapintatos kommunikáció egészen biztos, hogy jobbá tenné azt a furcsa valamit, amit irodalmi életnek hívunk.
[1] Kis hiányérzetem volt csak itt az előadással kapcsolatban, arról ugyanis nem esett szó, hogy a dilettáns eredetileg nem egy pejoratív fogalom volt, sőt. A XVIII. század elején még általában pozitív értelemben tűnik fel, olyan tehetős személy jelölőjeként, aki pénzét és idejét a művészetekre és a tudományokra, tehát nemes dolgokra fordítja, ezeket élvezi, azaz dilettálja – pedig, mint manapság, úgy akkor is akadtak ezeknél szórakoztatóbb dolgok (nők, kártya, alkohol, stb.). Szerb Antal írja egy dilettánsokról szóló esszéjében, hogy a magyar irodalom első századai is szinte kizárólag főúri dilettánsokhoz – tehát műkedvelőkhöz, nem ebből élőkhöz – kapcsolódnak, Balassitól elkezdve Koháry Istvánon át egészen Berzsenyiig. A fogalom pejorációja éppen akkor indul el, mikor a felemelkedő polgári, kis- és középnemesi réteg egyfajta mobilizációs útvonalként, „életpályamodellként” kezd tekinteni az irodalomra, megteremtve az irodalmat mint szakmát, mint kenyérkereseti lehetőséget. Az irodalmat immár szakmaként űző fiatalok pedig gyanakvással kezdenek tekinteni azokra (a főleg világi és egyházi elitekre), akik azt gondolják, vasárnaponként írogatva, mintegy mellékesen létrehozhatnak olyat, ami nekik mint „szakmabelieknek” egyfajta „életvitel”.
[2] Itt én tenném hozzá, hogy a dilettánsok körül létesülő kritikai diskurzus kialakulásában alapító szerepet viselő Goethe éppen valamifajta sajátos „gyűjtőszellemet” lát érvényesülni a műkedvelő szerzők műveiben, értve ez alatt a konkrét, képzetlen – a polgárosodó társadalomban éppen hogy elterjedővé váló – műgyűjtő praxisát, aki szelektálatlanul, koncepció nélkül hord össze a lakására „műtárgyakat” ásványoktól középkori kardokon át egyiptomi sztélékig, és értve itt ennek irodalmi „megfelelőjét”, tehát azon írásmódot, amely kompozíciós elképzelés nélkül cipel a szövegébe teljesen széttartó költészeti közhelyeket és hagyományforgácsokat.
A kiemelt kép forrása az esemény Facebook-oldala.
A cikkben szereplő képeket Szirák Sára készítette.
