Csenge Lugosi Sólymok, baglyok, libák és varjak mint társállatok: Kisteleki Gergely solymásszal, a Hortobágyi Madárkórház sokoldalú munkatársával készítettem interjút.
− Hogy alakulhat ki olyan bizalmas viszony a solymász és a madár között, ami lehetővé teszi a velük való munkát?
− Ez igazából egyedenként változhat, mivel fajon belül is komoly egyéniségek vannak, de összességében elmondható, hogy türelem, sok együtt eltöltött minőségi idő, valamint a madár iránt nagyfokú alázat és szeretet szükséges hozzá. Nagyon kell tisztelnünk a madarunkat, hogy Ő ezt idővel viszonozza nekünk. Ha már kialakult a kölcsönös bizalom közöttünk, egy nagyon bensőséges, baráti kapcsolattá nemesedünk, amikor a madár már nem csak hűségével tüntet ki, hanem sok apró kedveskedéssel is kifejezi, mennyire jól érzi magát a társaságunkban az élelemtől függetlenül is.
Kétféle módon kerülhet hozzánk leendő vadásztársunk: fióka korban vagy már beszáradt tollakkal, kifejlett madárként. Az utóbbiakat nevezzük szülő által nevelteknek vagy egyszerűen csak „szülős” madárnak, mivel Őket a valódi szüleik nevelték fel. Ebből kifolyólag természetes, hogy mikor először emberrel találkoznak, nem érzik, hogy szerelem lenne első látásra… kialakult már bennük a bizalmatlanság, de legalábbis gátlásosság az ember felé, ezért velük hosszabb idő összebarátkozni, mint egy fióka kortól nevelt madárral, de ha már kialakult velük a bizalom, mentálisan és lelkileg sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint egy ember által nevelt, szakszerűbben fogalmazva: imprintált fajtársuk. A szülő által nevelt madaraknak stabil identitástudatuk és realitásérzékük van, ezért én messze jobban favorizálom őket, mint a fiókaként emberre bevésődött madarakat.
Büntetni soha nem szabad, csak pozitív megerősítéssel, gyakori jutalmazással vezetjük rá türelmesen, hogy mit szeretnénk tőle. Olyan dolgokat soha nem várunk el egy madártól sem, ami ne harmonizálna a természetes viselkedésével. A madár soha nem fog követni parancsot, utasítást, mindig azt fogja tenni, amit akar, de ha megtaláljuk vele a közös hangot, a tettei a mi elképzéseinkkel is harmóniában lesznek. Kialakítunk közöttünk egy közös nyelvet hangokból, mozdulatokból és ezeknek együttes kombinációjából. Elsőként az etetés előtt és közben hallatott hívóhangot rögzítjük madarunk fejében, alapul véve a pavlovi reflexet, de szépen, fokozatosan egyre több hanggal, szóval, fej- és kézmozdulatokkal bővíthetjük „titkos” nyelvünk szókincsét. Nálam a madaraim például nem csak a saját, hanem egymás nevét is tudják, például Réka egyértelműen ért és figyel, ha „Rékát” mondok, ugyanakkor szinte közömbös a reakciója, ha ugyanazzal a hangsúllyal a mellette ülő Verát vagy Oszit szólítom meg.
− Úgy láttam, Ön a Hortobágyi Madárkórházban dolgozik. Mesélne erről?
− Solymászmesterem, Tóth János élete utolsó négy évét Hortobágyon töltötte a Madárkórház dolgozójaként. Felsorolni is nehéz lenne, mi mindent köszönhetek Neki. Kilencéves korom óta ismertem, ekkor kaptam az első dolmányos varjúmat is tőle, de sokat jártam hozzá suli után repíteni, bemutatózni is. Általa kerültem közelebbi kapcsolatba a Hortobágyi Madárkórházzal is 14 éve. Többször beszéltünk róla, hogy jó lenne, ha a madaraimmal együtt leköltöznék Hortobágyra és ketten csinálnánk solymászbemutatókat. Szép lett volna, viszont én akkor a tucatnyi madarammal nem mertem bevállalni, hogy Pestről leköltözöm Hortobágyra, így aztán ez végül csak terv maradt, szegény Mesterem pedig közben átköltözött az égi solymászmezőkre régi, kedves madaraihoz. A madárkórházzal viszont a kapcsolat megmaradt, sokat jártunk le bemutatókat tartani a Hortobágyra, illetve ha bármilyen sérült madár miatt telefonáltak be a madárkórházba és én közelebb voltam a bejelentőhöz, mint Hortobágy, hozzám irányították a mentésre szoruló madarakat. Évente volt, hogy 100 fölötti sérült, mentett madár is megfordult nálam, némelyikük csak pár napra, de voltak, akiket csak több hónapon át tartó gyógyulás után lehetett visszaengedni a természetbe. Ha meg olyan madár érkezett hozzám, akit műteni kellett, vagy fuvart szerveztem neki, vagy amint tudtam, indultam vele a dokihoz, hiszen a gyógyítás az ő szakterülete, nem az enyém. A madárkórház révén legtöbbször áramütött madarak érkeznek hozzám, de autóval ütközött és mérgezett példányokat is hoznak, sajnos szép számmal.
A maradandóan sérült madarak, akik a szárnyukkal vagy az egyik szemükkel az önállóságukat is elveszítették, a madárkórház örökös lakói maradnak. Az utóbbi években valamivel kevesebb sérült madár miatt hívnak már, de ennek inkább az az oka, hogy egyre többen foglalkoznak hivatalosan is madármentéssel. A madárkórház rendszeresen szervez madármentő tanfolyamokat, akik ezeket elvégezték, már aktívan részt vesznek az országos madármentésben. Hozzá kell tennem, hogy ezt mindannyian önkéntes alapon végezzük, saját zsebből, fizetés és támogatás nélkül, pusztán belső indíttatásból, de külön hatósági engedéllyel kell rendelkeznie annak, aki madármentő állomást is szeretne működtetni. Akár a solymászatot, a madármentést is szigorú törvények szabályozzák, de mindkettő mozgatórugója a madarak iránt érzett felelősség.
Az országban jelenleg két nagy tapasztalattal rendelkező madárorvos gyógyít ragadozómadarakat is: dr. Déri János Hortobágyon és dr. Berkényi Tamás Sukorón a Székesfehérvári Vadmadárkórház szárnyai alatt.
− Milyen madarai vannak? Hogy kerültek Önhöz?
− Jelenleg öt szalagos álölyvvel, egy maláj erdei bagollyal, két dolmányos varjúval és egy nyári lúddal élek.
− A ragadozómadarak mind tenyésztett példányok, tehát nem a természetből mentés útján kerültek hozzám, és csak a solymászathoz szükséges vizsgáim birtokában kaphattam engedélyt rájuk. Egyik legidősebb közöttük Oszi, 14 éves, Ő solymászmesterem madara volt és még mesterem halála előtt került hozzám, az ő akarata szerint. Ő közöttük a professzor, a kilincset is megtanulta használni, pusztán saját megfigyelései útján, anélkül, hogy bárki tanította volna erre. Dolmányos varjúim közül Csibész már 11 éves, háromnapos korától én neveltem, akkor még a szeme sem volt nyitva, csak egy rózsaszín kis csupasz poronty volt. Ő sokáig szabadon élt a ház körül, néha elkísért a boltba vagy ha biciklivel mentem valahova, jött velem kirándulni, horgászni is rendszeresen. Éjszakára meg mindig magától vissza szállt a volierbe. Sajnos idővel felfedezett magának egy új hobbit: a szomszédok postaládáit szisztematikusan kezdte el kifosztani, és az azokból zsákmányolt leveleket és csekkeket szétcincálva bedugdosta a mi postaládánkba, de az udvaron elásva is találtam már meg postai küldemény maradványait. Az ehhez hasonló csínytevések mind gyakoribbá válása miatt muszáj volt szabadságát térben és időben leredukálnom, de a hozzám való ragaszkodása a 11 év alatt mit sem változott, még mindig ugyanazokkal az integető szárnymozdulatokkal üdvözöl, mikor meglát, mint amivel a fióka várja izgatottan az érkező szülőt. Igaz, a dolmányos varjú messze áll attól, hogy solymászmadárnak nevezzük, inkább zsákmányként jelenik meg az ügyesebb solymászmadarak terítékén, de szoktuk javasolni azoknak, akik solymászni szeretnének, hogy első „komolyabb” madaruk előtt neveljenek egy dolmányos varjút, mert nagyon sok mindent lehet tanulni tőle, ami később hasznukra válhat majd, mikor már valódi vadászmadaruk lesz.
A madárkórház által az elmúlt 14 évben sok érdekes faj mentett egyede is megfordult ideiglenesen nálam, a seregélytől az erdei szalonkán át a nagy kárókatonáig, de kakukktojásként egyik évben elárvult kis rókákat is neveltem.
− Hogy zajlik egy napja?
− Ha mondjuk egy 200 km-re lévő iskolába vagy óvodába elígérkeztem bemutatót tartani, akkor indulás előtt mindenképpen az összes itthoni madárnak tiszta fürdővizet cserélek, illetve ha a távolság miatt későn érek haza, élelemmel is ellátom Őket egész napra. A 3-4 bemutatós madarat beültetem a kocsiba és nyakunkba vesszük az országot. Még délelőtt megérkezünk az oviba vagy suliba, van, hogy 4-5 órát is eltöltünk az adott helyen a gyerekek között, aztán indulunk haza. Ha még világosban hazaérünk, otthon folytatódnak a madarakkal való napi teendők, némelyik madarat még megrepítem ilyenkor, de előfordul, hogy már csak késő éjjel érünk haza. Ha egy napi többszöri kezelésre szoruló sérült madár is vendégeskedik éppen nálam, akkor az egész napi teendőket úgy kell megszerveznem, hogy az Ő gyógyulását semmiképp se hátráltassák, ne maradjon ki egy szükséges kezelés se.
− Hogy viszonyulnak egymáshoz a madarai?
− Vannak közöttük, akik kötődnek egymáshoz, kedvelik a másik társaságát, és ha valós vagy vélt okuk van rá, védelmezik is egymást, például Réka és Oszi. Ők nagyon meghatóan ragaszkodnak egymáshoz. Kojottal, a fiatalabbik hímmel jól kijönnek, bár Oszi sokszor érezteti vele hogy fölötte áll a hierarchiában, főleg, ha Kojot közelebb kerül Rékához. Ilyenkor morgással, púposkodással és hasonló fenyegető dolgokkal emlékezteti, hogy hol a helye a rangsorban.
Verát viszont mindhárman látványosan utálják, bár Verát ez annyira nem zavarja… Ő már öregtollruhás volt, mikor először találkoztak vele, és a szalagos álölyveknél (mi, solymászok egyébként sose használjuk ezt a megnevezést, csak „herisszeknek” szoktuk hívni őket) mindig a tojó a domináns, és minél idősebb, annál feljebb helyezkedik el a hierarchiában. Ha egy fiatal hímet mutattam volna be nekik, nem valószínű, hogy lett volna vele problémájuk, de egy öregtollruhás tojó a másik mellé már egyértelműen feszültséget okozott közöttük.
Próbálnom kellett az etetésnél és az üdvözlésünknél is egy konkrét sorrendet kialakítanom, hogy amennyire lehet, eltompuljon az egymás felé táplált rivalizálás, konkurálás. Úgy érzem, ez nagyjából sikerült is, de azért ez egy elég érzékeny terület.
Azt hiszem, az az érdekes tény az intelligenciájukat dicséri, hogy a vad dolmányos varjak iránt heves érdeklődést mutatnak, viszont szelíd dolmányos varjúimra teljesen immunisan reagálnak, mintha különbséget tennének varjú és varjú között, és tudnák, hogy ez meg ez a varjú „velünk van”…
− Milyen tevékenységeket folytat a madarakkal?
− Egész évben járjuk az ország iskoláit és óvodáit „Barátaink a ragadozómadarak” című interaktív, szemléletformáló bemutatóinkkal. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek minél jobban megismerjék és megszeressék ezeket a csodálatos teremtményeket, a ragadozómadarakat, mert ha úgy nőnek fel, hogy volt egy meghatározó, intenzív, jó élményük egy ilyen madárral, az hatással tud lenni a későbbi értékrendjük alakulására, és talán jobban fognak figyelni és vigyázni a természet szépségeire és nem a pénz és a virtuális világ lesz életük fő meghatározója. Az állandó sok autózástól nagyon el lehet fáradni fizikailag és mentálisan is, de cserébe lelkileg annyira feltölt, mikor csillogó szemekkel csodálják a gyerekek a madarakat és kifogyhatatlan kérdéslavinákkal bombáznak, hogy ilyenkor érzem, szükség van erre, amit csinálunk, fontos, értelme van és nem szabad soha feladni! Ezért sokkal inkább tekintem küldetésnek ezeket a bemutatókat, mint munkának. Gimnáziumokba is járunk rendszeresen, illetve ahol vadgazda-mérnöknek tanultam, a volt főiskolám is hív évről évre előadást tartani a madaraimmal.
A tevékenységeinkhez tartozik még a galambriasztás olyan területeken, ahol a galambok nagy mennyiségben jelenhetnek meg, és jelenlétük egészségügyi okokból nem kívánatos. Nyolc éven keresztül dolgoztunk a Váci utcában az V. kerületi közterület-felügyelettel karöltve, ahol a madaraim feladatkörébe tartozott az éttermek és kávézók teraszait megszálló galambok távoltartása, ami miatt rövid időn belül nagy köztiszteletnek örvendtünk a környéken lakók körében. Az Anna kávézó egyik főpincére többször meg is jegyezte, hogy Oszi madaramat nyugodtan már kerületi díszpolgárrá lehetne választani… Ilyenkor a galamboknak nem esik bántódásuk, csupán a természetes ellenségeik rendszeres repítésével elszoktatjuk őket az adott területről.
2009-ben két madarammal hajóra szálltunk és az Adriai-tengeren is átkeltünk, ugyanis a görög fővárosba, Athénba kaptunk meghívást, ahol tíz napon keresztül a Ledra Marriott hotel tetejéről riasztottuk a hotel balkonjain megtelepedett galambok légióit. Tíz nap alatt annyira elszoktak a galambok a szálloda közeléből, hogy 2010 elején kaptunk még egy meghívást újabb tíz napra, így ismét áthajóztuk a tengert.
Az Alföldi Borrégió borászainak is többször segíthettünk már szüret idején: a szőlőültetvényeket megdézsmáló seregélyek távoltartását is ügyesen megoldották „herisszeim”.
Filmesek is gyakran keresnek meg, ha egy jelenethez madár statisztára lenne szükségük. Ilyenkor aztán kibontakozhatnak madaraim színészi ambíciói és legtöbbször nagyon élethűen alakítják: saját magukat.
Nem tudom, mennyire illik ide, de számomra az egyik legkedvesebb program minden évben, amikor nyaranta solymásztáborokat szervezünk iskolásoknak, most már tizenegy éve Káptalanfüreden. Nagyon jó kis csapat kovácsolódott össze az évek alatt, régi táborozóinkkal már egy nagy család lettünk. Vannak tíz éve rendszeresen visszajáró táborozóink, de mindig akadnak újak is. Ezek a táborok a solymászmadarak bűvöletében telnek, közösen repítünk mindennap a gyerekekkel egy erdei tisztáson, de mellette azért horgászunk, sütögetünk, kézműveskedünk, strandolunk is.
− Milyen körülmények között szaporíthatóak ezek a madarak?
− Természetesen szigorú törvények szabályozzák a solymászmadarak tenyésztését is. Csak az jogosult rá, aki az előzetesen benyújtott tenyésztési engedélykérelemre az engedélyt megkapta, és szándéknyilatkozatot is írt a még ki nem kelt szaporulat későbbi elhelyezéséről, pontosabban, hogy kinek adja vagy ajándékozza majd el a szaporulatot, aki szintén csak vizsgákkal rendelkező személy lehet. A tenyésztés alapfeltételei továbbá egy megfelelő méretű tenyészröpde, ahol a tenyészpár idegen ingerektől zavartalanul élheti életét egész évben. Ha kellő alapossággal lettek összeszoktatva és bőséges élelem áll rendelkezésre, jó eséllyel párba állnak, de gyakori, hogy csak a következő évben produkálnak fiókákat is. A sólymok nem építenek fészket a természetben sem (fészekparazita fajok), ezért náluk egy fészektálca szokott bent lenni, ahova a tojásaikat rakhatják, a héják viszont nagy fészeképítő mesterek. A héja esetében, ha tenyésztés kerül szóba, legtöbbször mesterséges megtermékenyítésről beszélhetünk, mivel a tojó héja a természetben gyakran megtámadja a hímet, így teszi próbára, hogy vajon elég ügyes férj lesz-e belőle, aki majd eltartja őt és a fiókákat. Ha a hím nem elég fürge, a tojó megfogja és megöli, tehát kizárásos alapon nem ő volt az igazi. Mindebből az következik, hogy a tojó és hím héját nem lehet egy röpdében tartani, mint egy sólyom tenyészpárt. A solymász ezért bemegy a külön röpdében tartott hím héjához, aki, mivel emberre imprintált, tehát fióka kortól nevelt, a solymásszal áll párba, és a vele való kontakt erősíti fel a násztevékenységét. A hím kopulál, leadja a spermát, amit a solymász pipettával felszív, majd átmegy a tojó röpdéjébe, aki szintén őt tekinti párjának, és a pipetta segítségével inszeminálja a tojónak a hím spermáját. A tapasztalt tenyésztők ezért is mondják, hogy sólymot tenyészteni nem kihívás, héját viszont annál inkább.
A ragadozómadarak tenyésztése egyébként az 1940-es évekig nyúlik vissza, amikor egy DDT (diklór-difenil-triklóretán) nevű rovarirtó „csodaszer” sok ragadozómadár-faj, köztük a vándorsólyom állományát is majdnem teljesen lenullázta Európában. Egy német solymász, Renz Waller eltökélt szándéka volt, hogy megmentse az európai vándorsólyom-állományt a kipusztulástól, ezért kidolgoztak egy fajvédelmi programot, aminek keretén belül mesterséges körülmények között elkezdték tenyészteni a sólymokat, majd az utódokat szabadon engedték. Elvitathatatlan úttörőmunka volt ez! Napjainkra sok, egykor kipusztulással fenyegetett ragadozómadár-faj állománya stabilizálódott, hála az elhivatott szakemberek csapatának, akik között mindig akadtak olyan solymászok is, akik nem csak a saját madaraik, hanem a természetben élő fajtársak sorsát is szívügyüknek tekintették.
− A fotói alapján kölcsönös szeretet sugárzik a madaraiból. Elmondható, hogy emocionálisan kötődnek Önhöz?
− Igen, ez találó kifejezés. Nem áltatom magamat, olyan madaram is van, akiknél inkább az elfogadás a helyesebb meghatározás, de madaraim egy bizonyos részénél egyértelműen beszélhetünk érzelmi kötődésről, szeretetről is.
− Vannak olyan madarak egy fajon belül, amelyek kevéssé betaníthatók, együttműködők? Ön szerint mitől függ ez?
− Az elején említettem, hogy nagyon különböző egyéniségekkel rendelkezhetnek madarak egy adott fajon belül, de vannak azért fajokra jellemző sémák is természetesen. Például a héja egy meglehetősen lobbanékony természetű, ingerlékeny faj, ami alapján egy külső szemlélő azt hihetné, hogy a nehezebben idomítható fajok közé tartozik, pedig pont hogy évezredek óta a legkedveltebb solymászmadár. Sok hordozást igényel, de gyorsan tanul, könnyen idomítható, kezdő solymászok is szép eredményeket érhetnek el vele, ráadásul ő rendelkezik a legszélesebb spektrumú zsákmánylistával, hiszen az összes hazánkban vadászható apróvadfajt képes terítékre hozni. Rámenősségét még jobban bizonyítja, hogy tojókkal pár esetben kifejlett őzsutát is pedzett már magyar solymász. Viszont nem csak a héja, hanem más fajok esetében is mindig szerencsésebb, ha kezdetektől fogva ugyanaz a solymász foglalkozik az adott madárral. És itt, remélem, sikerül válaszolnom a kérdésre. Ha sok rossz szokást vett fel egy madár a solymász felkészületlensége vagy trehánysága miatt ( pl. „kinyúlós” vagy „cipelős” lett) és egy másik solymászhoz kerül, az új „gazdájának” már sokkal nehezebb boldogulni az ilyen rossz szokásokat felvett madárral, hiszen ha egy madárnak rögzült egy szokása, ami a mi szemszögünkből nézve kedvezőtlen, akkor azt csak hosszas, kitartó munkával tudjuk benne átformálni vagy leszoktatni róla. Tehát a madár saját tapasztalatai, élményei, főleg első évében, meghatározóak lehetnek egész hátralévő életében, és kihatnak az emberrel való kapcsolatára is. Ezért mindig előnyben részesítjük a „nyers” madarakat, akiknek mi vagyunk az elsők, előttünk más még nem foglalkozott velük.
Valamilyen szinten személyes véleményem szerint az egyed genetikája is közrejátszhat, hogy mit hoz magával a tojásból… Tehát jól vadászó szülőknek, akiknek a solymásszal is harmonikusabb kapcsolata volt, talán jobb eséllyel lesz hasonlóan jó vadász és kiegyensúlyozottabb a fiókája is. Biztos vannak olyan solymászok, akik ezt több generáción keresztül tanulmányozták már.
− Tudomásom szerint már gyermekkorában kezdett madarakkal foglalkozni. Milyen nehézségekkel, esetleges kudarcokkal kellett szembenéznie, amikor a solymászat felé fordult a figyelme?
− Legnagyobb nehézség kezdetben az életkorom volt, hiszen ötévesen határoztam el, hogy solymász leszek: fényképes bizonyíték is van róla, hogy nagycsoportos koromban az óvodai farsangon solymásznak öltöztem, bőrkesztyűben, tollas kalappal és letört szárnyú fasasokkal. Kiscsoportos koromban még csak rétisas jelmezben voltam farsangkor, amit anyai nagyapám készített nagyon élethűre, de azt viszonylag hamar elengedtem, hogy valaha sas legyek… Azt biztosan tudom, hogy akkoriban már Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól lombhullásig c. csodálatos természetfilmjének hatása alatt voltam, és aki látta, biztos emlékszik rá, hogy sok ragadozómadár és solymász is többször felbukkan a filmben. Apám ügyvéd, illetve apai nagyapám is ügyvéd volt, de mindketten lelkes galambászok voltak, nagyapám postagalambjai többször Székesfehérvárról elengedve repültek haza Budapestre, apám pedig nagyjából születésem környékén kezdett el díszfácánokkal is foglalkozni, tehát madarak mindig voltak a családban. Ennek ellenére a solymászatról mindig próbáltak lebeszélni, sok veszekedés és konfliktus volt a saját madaraim miatt, de hátráltatni nem hátráltattak, inkább bíztak benne, hogy majd csak kinövöm ezt a hóbortot és inkább rendes ember leszek.
Nyolcéves koromban volt már egy sérült vetési varjúm, akit nagy lelkesedéssel próbáltam szelídíteni. Ekkor már az iskolai házi feladataim helyett sokat olvastam Bástyai Lóránt Életem a vadászmadarakkal c. könyvét. Másodikos voltam, amikor már két sérült szárnyú vetési varjút pátyolgattam. A másodikat egy évfolyamtársam találta az utcájukban szökdécselve, én meg rögtön felajánlottam neki, hogy ha odaadja, hozok neki cserébe egy fácánt, természetesen apám fácánjai közül, amiből aztán otthon szintén nagy veszekedés volt… A szüleim válásával új dimenziók nyíltak meg előttem, ami a madarazásomat illeti, ugyanis apám szigorú elvei biztos nem engedték volna meg, hogy több madarat hazahozzak. Édesanyám viszont engedékenyebb volt, és habár Ő is sokat veszekedett a madaraim miatt, egy engedélye nélkül hazahozott, doboz alján kuporgó varjúfióka látványa mindig meglágyította a szívét, és másnap már nagy szeretettel beszélgetett vele. A madarak miatti konfliktusok a családdal szinte állandóan jelen voltak az életemben, de összességében véve Édesanyámat biztosan szentté fogják avatni, hiszen melyik anya hagyná (ha nem is szó nélkül), hogy a fia egy 4. emeleti panellakásban 13 szajkófiókát neveljen egy kifejlett nyári lúd társaságában?… Az időnként kiszökött takarmány egerekről már nem is beszélve…
Tízéves voltam, amikor a Magyar Solymász Egyesület pártoló tagja lettem és büszkén mutogattam nagyszüleimnek az 1998-as solymász évkönyvet, aminek a végén már az én nevemet is feltüntették a sok komoly, felnőtt solymász neve alatt. Ekkoriban ismertem meg más solymászokat is, köztük mesteremet, Tóth Janit, aki már ekkor a szárnyai alá vett, és ha szombaton megírtam az iskolai leckémet, vasárnaponként elkísérhettem repíteni Mátyásföldre Rozi nevű tojó héjájával, ahol gyakran Bérces János is csatlakozott hozzánk karvalyával. Októbertől kezdődtek mindig az egyesületi közös vadászatok, solymásztalálkozók, amikre gyakran mentünk öcsémmel együtt. Bár nagyon rossz tanuló sohasem voltam, a madaraimat mindig előrébb helyeztem, mint iskolai kötelezettségeimet. A főiskolát már kifejezetten nehéz volt összeegyeztetni a solymászattal, de a munkahelyeimet már tudatosan úgy próbáltam megválasztani, hogy ne menjen a madarak rovására: volt, hogy éjszakai műszakban dolgoztam, amíg a madaraim aludtak, és volt olyan irodai munkám is, ahova egyik madaramat mindig bevihettem magammal, így munka után közvetlen tudtam már repíteni. Két év után már nem vihettem be magammal, így rövidesen fel is mondtam, és elhatároztam, ha szegény is maradok, hátralévő életemben csak a madaraimmal akarok dolgozni is. Közben letettem az állami vadászvizsgát, az elméleti és gyakorlati solymászvizsgát, végül pedig a természetvédelmi jogi vizsgát. Barátaim segítségével sikerült építenem 8 m hosszú, 3 m magas és 2,5 m széles röpdéket madaraim számára. Nehézségek a mai napig adódnak, hiszen rögös úton jár, aki manapság solymászattal vagy madármentéssel foglalkozik, de szerintem, ha az ember céljához hű és hittel teszi a dolgát, sok nehézséget képes legyőzni.
− Bizonyára rengeteg lenyűgöző élményben, tapasztalatban volt része. Mesélne esetleg egy-egy meghatározó pillanatról?
− Nagyon sok életre szóló, tanulságos, humoros és megható történettel ajándékoztak meg madaraim, nem egyszerű választanom közölük, de megpróbálok. Vannak kifejezetten solymászélmények is bőven, ezeket azonban inkább egy szűk, szakmai réteg tudná jobban értékelni, ezért inkább olyanok közül választok, amik a legtöbb nem solymász olvasó számára is érdekesek is lehetnek.
Volt régen egy nagyon kedves, nagyon értelmes herisszem, Kara. Van, amikor az ember azt mondja az egyik madarára, hogy Ő a legjobb barátja, mert tényleg így érzi, és az se zavarja, ha mások bolondnak tartják emiatt. Na, nekem ilyen volt Ő. Abszolút családtag volt hat éven át, jött velem mindenhova, szinte egy vizsla hűségét és okos ragaszkodását tanúsította irányomban. Volt olyan eset, amikor azt kellett éreznem, hogy telepátia is működik közöttünk. Ha bemutatózni mentünk több madárral, Őt nyugodtan már nap elején elengedhettem szabadon, maximálisan megbízhattam benne. Ilyenkor keresett egy magas fát általában, amiről jól belátta a környéket és engem is szemmel tudott tartani, habár sokszor nagy távolságra ült be tőlünk. Amikor aztán kezdődött a bemutató, szinte hívás nélkül, menetrend szerint megjelent „a semmiből”, utána rendszerint hagytam visszaszállni a fájára sziesztázni. Mikor estefelé már pakolni kezdtünk az autó körül, mindig egyszer csak megjelent a kocsi tetején, nehogy ott felejtsük… Ezekben a boldog időkben történt, hogy harmadik solymásza lettem egy olyan madárnak, aki tökéletes ellentéte volt Karának: egy súlyban majdnem dupla akkora, goromba, mindenkivel agresszív, „kinyúlós” öreg tojónak. Az előttem lévő gazdája sokat sejtetően csak „emberevőnek” hívta, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele, mert kiszámíthatatlan! Pedig cseppet sem volt az, mert kiszámíthatóan mindig meg akart ölni… Hogy mitől lett ilyen durva, mogorva természetű, azt sajnos nem tudom, de talán fiatal korában érhette valami kellemetlen élmény, ami ezt az agressziót váltotta ki belőle mindig az éppen aktuálisan vele foglalkozó ember felé. El is neveztem Xanaxnak… Vittem Őt is mindenhova magammal, mert bíztam benne, hogy a türelmem és kitartásom meghozza majd most is a gyümölcsét és talán tompul majd idővel az „emberevő” hajlama.
Egyik alkalommal Győrben tartottunk bemutatót 12-13 évvel ezelőtt. Kara már egy ideje elfoglalta helyét tőlünk kicsit odébb egy fenyőfán, a többi madár pedig már kint ült ülőkén a művelődési ház udvarán. Ilyenkor is gondoskodnunk kell róla, hogy a madaraink előtt legyen friss víz, hogy a bemutató előtt is és utána is tudjanak inni és fürdeni, amikor csak jólesik nekik. Épp Xanax fürdőtáljába szerettem volna friss vizet tölteni kannából, amikor Ő, igaz, nem váratlanul, de nekem ugrott és egyik lábával mélyen belefogott a vádlimba. Viszont ugyanebben a pillanatban, szinte a másodperc törtrészében, már ott volt Kara is, és a védelmemre kelve megtámadta a nála jóval nagyobb madarat. Nagyon gyorsan történt az egész, de úgy tűnt, mintha le akarná rántani rólam Xanaxot, mire persze az a másik lábával ráfogott Karára, így egyik lábával Őt fogta, másikkal engem. Meg persze Kara is fogta Őt. Hála Istennek viszonylag gyorsan kitudtam szabadítani Karát Xanax szorításából, majd saját magamat is. Kara túlélte ezt a kis hősködést, de azért a doki javaslatára ezt követően párszor meg kellett szurkálnom antibiotikum injekcióval, illetve többet nem teremtettem lehetőséget rá, hogy Xanaxszal egymás közelébe kerülhessenek. Számomra ebben a történetben az volt a meghatározó, hogy Kara felismerte, hogy embertársa „bajba került” és a saját testi épségét kockáztatva a védelmemre kelt, pedig ilyet előtte nem feltételeztem volna egy madárról sem. Többször kérdezték már előtte tőlem, hogy „és ez a madár megvédene téged?..” , de erre őszintén mindig azt feleltem, hogy nem tudom, de ilyet nem is várhatnék el tőle, mert nekem kell megvédeni Őt, nem pedig fordítva. A vádlimon már nem is látszik a seb, de ez az élmény maradandó nyomot hagyott bennem.
A másik eset, amit érdemes még talán elmesélnem, szintén etológiai és érzelmi töltetű is, és szintén a „Kara-korszakban” történt valamikor régen. Volt egy fióka kortól nevelt Betyár nevű dolmányos varjúm. Ő is úgy élt nálam, mint a mostani öreg dolmányosom, Csibész, tehát csak éjszakára zártam be a helyére, de reggel kiengedtem, és estig szabadon garázdálkodhatott a környéken. Volt, amikor egész napra eltűnt, de sokszor rajtam csüngött fél napokat és asszisztált a napi teendőimhez. Egyszer meglátogatott egy régi cimborám a barátnőjével, hogy megnézzék a madaraimat. Kint voltunk az udvaron, ők lelkesen érdeklődtek , én meg lelkesen meséltem nekik, Betyár meg közben ott sertepertélt körülöttünk, mint aki próbálja felhívni magára a figyelmet, hogy most inkább vele foglalkozzak, ne a vendégekkel. Így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy Betyár nincs sehol már. Először nem is aggódtam nagyon, mert máskor is volt már, hogy eltűnt, de estére mindig hazajött. Mikor vendégeim elmentek, gondoltam, na most elkezdem hívogatni, úgyis itt van valahol a közelben, és mindjárt hazajön. De nem jött. Estére sem érkezett meg. Sűrűn nézegetettem a telefonomat, hiszen gyűrű volt a lábán a telefonszámommal, arra az esetre, ha valaki élve vagy holtan megtalálná, de hiába. Kimentem az utcára, bejártam az egész környéket, minden varjúnak odaszóltam, hátha Ő az, de semmi. Próbáltam a varjak mozgását is figyelni, ami bizonyos esetekben árulkodó lehet, de úgy eltűnt az én Betyárom, mint ha a föld nyelte volna el. Nagyon rossz érzés, amikor a madarunkat egyre reménytelenebbül keressük, és közben az agyunk egyre véresebb és szomorúbb forgatókönyveket vetít elénk, nem kívánom senkinek.
Persze másnap már napkelte előtt fent voltam és autóval jártam a környéket, néha járókelőket is leszólítottam, hogy nem láttak-e egy varjút, sárga gyűrűvel a lábán. Napok teltek el így, és mindig abban bíztam, hogy egyszer csak hazajön napközben, vagy estére, vagy reggelre. Pont egy hét telt el, mikor éppen Telkibányán voltunk bemutatót tartani táborozó gyerekeknek. Hazafelé megszólal a telefonom, Peti barátom hívott nagy örömmel újságolva, hogy találkoztak Betyárral! Nagyjából 5 km-re tőlem egy lakótelep szélén kopácsolt valamit az út mellett, de mikor megálltak, felismerte őket, és vartyogva, szárnyrebegtetve odajött hozzájuk nagyon közel, a sárga gyűrű is ott volt még rajta, de becsalogatni nem tudták az autóba, hiába próbálták. Sajnos nem tudtak vele sokáig ott maradni, de a hírnek nagyon megörültem, hogy Betyár él és jól van, és ezek szerint ott csavarog valahol a környéken. A következő napok szintén a keresésével teltek, bár nem találkoztunk, de feldobott a hír, hogy épségben látták. Egy hét múlva pont arrafelé bicikliztem, mikor látom, hogy legalább 70 dolmányos szöcskézik, keresgél a fűben. Szokása a fiatal dolmányosoknak, hogy első nyaruk végén nagyobb csapatokban együtt bandáznak. Persze lassítottam, lestem, hátha látok közöttük egyet sárga gyűrűvel a csüdjén és közben Betyár hívóhangját hallattam. Erre már többen közülük figyelni kezdtek, amikor megálltam, akkor pedig, ahogy az várható volt, mindannyian szárnya kaptak és szálltak a távolabbi fasor felé. Ahogy ott állok és az összes Betyár által ismert hívóhangot, füttyöt, mozdulatsort végzem, az egyikük egyszer csak visszafordul a csapatból és leszáll egy közelebb eső akácfára, ahol sűrű szárnyrebegtetések közepette elkezdi a fiókák szülőket üdvözlő és kunyeráló hangját hallatni. Akkor már jól láttam a sárga gyűrűt is a lábán. Nem tudom, melyikünk üdvözölte intenzívebben a másikat, de kis kéretés után fel szállt az akácfáról és a vállamra telepedett, de először csak dobbantott egyet, hiszen két hete nem láttuk egymást, nem is várhattam volna el tőle, hogy egyből simán rám ereszkedik. Utána viszont visszaült a vállamra és ugyanúgy örült nekem, mint én Neki. Megtapogattam a mellkasát, kíváncsi voltam, mennyire kövér vagy sovány, de olyan jó kondícióban volt, hogy a szegycsontját alig tudtam kitapintani. Tehát nem éhezik és jó sora van. A többi varjú közé beilleszkedett, nem közösítették ki, megtalálta a helyét közöttük, és mégis, mindezek dacára, felismert és odajött hozzám. Nem fogadott el élelmet, hiába kínálgattam buzgón, pusztán a viszontlátás öröme miatt jött oda. Az eszembe se jutott, hogy megfogjam és hazavigyem, pedig hagyta volna magát. Talán negyed órát vagy húsz percet töltöttünk együtt, beszélgettünk, játszottunk, mikor kicsit elindultam, követett, aztán gondolt egyet, elindult a többiek után. Amíg láttam, néztem utána, aztán elindultam én is haza. Később eszembe jutott, hogy milyen kevés személy szokott lenni az emberek életében, akitől ilyen szépen el tudnak búcsúzni. Az a kis idő, amit újra együtt töltöttünk, olyan volt ahogy Konrad Lorenz is írta, mintha minket elfelejtettek volna száműzni a Paradicsomból…
