Csuka Gergő Nemrég jelent meg egy sajtótermék bejegyzése a Twitteren, amely – később törölt posztjában – közösségét inti óva az olyan dehumanizáló jelzők használatától, mint például „szegény”, „mentális beteg”, vagy „francia”. Minden bizonnyal egy szerencsétlenül megfogalmazott példát kívántak állítani a nemzetiségi alapú sértések megelőzésére, de a posztot publikálók közel sem ástak olyan mélyen a probléma gyökeréhez, mint azt Rodrigo Sorogoyen tette, akinek alkotásában a „francia” szintúgy szitokszó. A becsmérlő kijelentés mögé pedig emberi drámák, erkölcsi kérdések, feszült helyzetek és szociálpszichológiai dilemmák sorakoznak, amelyek közül talán a leghangsúlyosabb: ki a szörnyeteg és ki az ember?
Rodrigo Sorogoyen filmje egy spanyol völgybe költözött, francia gyökerekkel rendelkező párról szól, akik a fenntarthatóság jegyében természetközeli életmódot folytatnak, önfenntartó működésük pedig erősen kitett a lokális igényeknek, a falu embereinek. Antoine (Denis Ménochet) és Olga (Marina Foïs) életszemléletük miatt magukra haragítják a kisközösség középpontjában lévő testvérpárt, amikor a környezetüket nagy eséllyel elcsúfító, de cserébe busás pénzt kínáló szélerőmű megépítését akadályozzák. Xan és öccse cserébe kezdetben ellehetetlenítik beilleszkedésüket, majd a hatékonyság érdekében pedig megfélemlítik és egzisztenciális zsákutcába szorítják Antoine-ékat, a családfő pedig folytatja kemény ellenállását.
Becsmérlő kifejezést igazából bármiből gyárthatunk: amíg nem rajzolódik ki, hogy egy kőkemény thrillerre számíthatunk, addig az Antoine-t módszeresen franciaként becéző kocsmatöltelékek szavaiban az apró viszolygás mellett a sajátos befogadni vágyás is felfedezhető. Aztán egy kis hangszín- és szándékváltást követően a szemünk előtt kezd lassan, fokozatosan elmérgesedni a házaspár és a testvérpár viszonya, az egy kis faluban élők szellemi közössége nem lesz összetartó erő többé. A két fél lassú lefolyású, de annál erőteljesebb, feszültebb és pörgősebb viadala – amelyet a házaspár szemszögéből szemlélünk mindvégig – rendkívül erős karakterek harcát ábrázolja. A testvérpár két falusi suttyót testesít meg, akik nemcsak, hogy nem vevők az érvekre, de nem is akarják befogadni azokat, a szélerőműparkos pénz megszerzésében látják az egyetlen kiutat, hiszen egész eddigi életüket egyetlen falun belül élték le: céljuk eléréséhez nem félnek erőszakot alkalmazni. A házaspár két odaadó, egymásra támaszkodó, önzetlen értelmiségi-figuraként vetül elénk, akik attitűdjükkel a „vissza a természetbe” gondolatot képviselik, önfenntartásra alapuló életmódjukkal pedig az emberiség ősi gyökereihez szeretnének visszatalálni. Ezek alapján nem nehéz az erkölcsi állásfoglalás, emiatt könnyű Sorogoyen perspektívára épülő csapdájába esnünk: morális dilemmáját a szereplők elmélyítésével, személyük pszichologizálására alapuló kritikai nézőpontjával konfrontálja. Erős forgatókönyvre vall, hogy az erőszakos és visszataszító emberek érveivel és érzéseivel, valamint a szimpatikus szereplők makacsságával vagy éppen elvhűségük irrealitásával kell szembesülnünk. Csakúgy, mint az érzelmeire támaszkodó páros, az értelmére támaszkodó Antoine képe is változik a néző szemében, főleg, amikor nejével az ökológiai tudatosság kritikáját kapják nyakukba az alkotóktól.
Az erős karakterek visszafogott, de kellően kifejező színészi játéka mellett Sorogoyen rendezői tehetsége teszi igazán erőssé a filmet, ugyanis a feszültségépítés és féken tartás zseniálisan nyomasztó elegyét hozza létre. A Szörnyetegek kis túlzás nélkül két óra tömény szorongás, ugyanis az elvetemült testvérek erkölcsi érzéketlenségéhez a rendfenntartó erők és a közbiztonság érezhető hiánya adódik hozzá, Antoine és Olga pedig megszakítás nélkül kitettek a fizikai veszélynek, ami egzisztenciájuk instabilitásával is jár. Ez a fajta lassan építkező, de egyre jobban tornyosuló feszültség ráadásul nagyon lassú kameramozgásokkal, a néző látásmódjának tudatos irányításával, a térmélység kellő kihasználásával jön létre. Sorogoyen filmje egy pillanatig sem válik unalmassá, feszült pillanatait nem érheti a kritika, hogy erőltetettek lennének, viszont a szorongásba így is képes rettentően belefáradni nézője, ami egyszerre lehet eltúlzott hatása és érdeme is a filmnek.
Ezen számos réteg mellett egy sokáig rejtegetett fordulat kezdi formálni a cselekményt: már rég túl vagyunk azon, hogy kitaláljuk, ki is a szörny pontosan, mi tesz valakit emberré – már csak merengünk a feszült családi veszekedések és a hosszú beállítások között és próbálunk rájönni, hogyan tovább. Mivel a történetmesélés mindvégig pártatlan, szemléltető jellegű, szerencsére nem kapjuk kézhez a megoldást, pedig mindvégig velünk volt, néha még meg is tévesztett. A krisztusi erkölcs kezd rávetülni a cselekményre, és a sorstragédiákat követően, a keserűség és reménytelenség árnyékában vetődik fel a kérdés, hogy a körülményektől függetlenül, ha indok és magyarázat is van rá: helyesen cselekedtünk? Vagy legalább önmagunkhoz és értékeinkhez hűen? Sorogoyen szerint ha szörnyetegek jönnek is szembe, akkor is muszáj embernek maradnunk.
A képek forrása: https://variety.com/2022/film/markets-festivals/cannes-the-beasts-rodrigo-sorogoyen-james-verdesoto-1235260430/
