Locker Dávid Viszonylag szokványos beszélgetésen vehetett részt az, aki ellátogatott február 14-én a Késelés Villával irodalmi beszélgetéssorozat állandó színhelyére, a Nyitott Műhelybe. Aki az elmúlt években vagy – bár erről értelemszerűen nem tudok saját tapasztalatból nyilatkozni – évtizedben vett már részt irodalmi rendezvényen, annak a jól ismert kulcsszavak köszönhettek vissza a magyar irodalmi élet aktuális állapotáról: fásultság, apátia és önzőség. A beszélgetést Csete Soma és ezúttal – kivételesen – Kőszeghy Ferenc vezették.
A beszélgetéshez Fenyvesi Orsolya tavaly decemberi Facebook-posztja szolgáltatta az apropót, melyben a költő – mondjuk így némileg finomkodva – általános csalódásának adott hangot a saját kritikai recepciójával kapcsolatban. A poszt alatt több szerző és kritikus is megszólalt, főleg támogatásukról biztosítva Fenyvesit, általában bírálva-bagatellizálva a kritika jelentőségét – ennek bizonyítéka általában saját vélt vagy valós negatív recepciójuk volt. Nem így az eseményre is meghívott Mohácsi Balázs, aki elsősorban jól ismert szerkesztőként és kritikusként tette szóvá többek között azon véleményét, hogy talán nem az egyébként is kivéreztetett lírakritikusokon kéne elverni a port a saját olvasatukért.
A keddi beszélgetést is Mohácsi kezdte, aki ezúttal inkább költőként tapasztalt sérelmeivel csatlakozott a klubhoz – feltehetőleg megmutatva ezzel, hogy a szerzői oldal nehézségeivel is tisztában van. Az utána szót kapó Nemes Z. Márió viszont egy, bár némiképp ambivalens, de inkább pozitív észrevétellel kezdte az estet. Nemes Z. elmesélte ugyanis, hogy mikor egy – szűkebben meg nem nevezett, de feltehetőleg irodalmi mezőn kívüli – kulturális térben dolgozó barátjának elmesélte, milyen témájú esten fog ma megszólalni, értetlenkedő nevetés volt a válasz: most komolyan egy kritikára reagáló Facebook-poszt miatt gyűlik össze az irodalom? Merthogy – és ez volt számomra, a magát az irodalmi mezőbe záró hallgatónak a talán legrevelatívabb – a kritikának, a kritikusnak sehol nincs akkora fajsúlya a művészeti ágak között, mint az irodalomban. Pedig – és erre a bizonyíték maga a beszélgetés – az irodalom metakritikai diskurzusában visszatérő észrevétel, hogy a kritikusok feleslegesnek, súlytalannak érzik a tevékenységet, amit folytatnak. Az irodalomkritika a többi hazai művészeti mezőjéhez képest viszont virágzik, legalábbis nem okoz szinte megoldhatatlan problémát kritikust találni egy könyvhöz. Ehhez a témakörhöz kapcsolható – némileg magyarázatként is – Mohácsi Balázs későbbi megszólalása, miszerint saját Jelenkoros szerkesztői tapasztalata, hogy általában bajban vannak, ha nem könyvről, hanem mondjuk kiállításról kell kritikát íratni. Ennek oka, hogy míg az irodalom nem, úgy például a képzőművészet vagy a színház természetszerűen helyhez kötött. Így ahhoz, hogy, ha például egy pécsi kiállításról akar írni egy budapesti kritikus – mint például Nemes Z. –, őt le kell utaztatni, esetleg szállást biztosítani neki, stb., és ezek nyilvánvalóan materiális nehézségekbe ütköznek. Modor Bálint ugyanakkor utólag hozzátette, hogy egy irodalmi folyóirat kritikai rovatának szerkesztésében is megvannak a mezőspecifikus problémák, miszerint a felkért kritikus nem akarja megírni a szöveget, mert vagy ő ismeri túl személyesen a szerzőt, vagy a szerkesztők.
Később Fenyvesi Orsolyától felvetődött a kritikai kerekasztalokon gyakori kérdés is, hogy kit/kiket reprezentál a kritika és kikhez beszél? Egy kutató bölcsész beszél az olvasóközönségnek? A szakmának? Talán nem a résztvevők hibája, hogy erre a sokszor feltett kérdésre most sem kaptunk kielégítő választ, inkább csak a szokásosakat: a kérdés első felére Mohácsi adta meg a feleletet, miszerint ő vállaltan csak magát, a személyes véleményét igyekszik reprezentálni és kellőképpen argumentálni, míg a kérdés második felére Modor Bálint adta meg a szintén sokat hallott lemondó válasz frappáns megfogalmazását: a kritika a művelt nagyközönséghez szól, ami nincs.
Nemes Z. ezek után arra is felhívta a figyelmet, hogy a kritikának mindig van valamilyen hatalmi természete; értve ezalatt, hogy a kompetitív berendezkedésű színtéren minden kritikai gesztus valamiképp kijelöli a megszólaló pozícióját a kánonért való versenyben. Nem beszélve egy kritikarovat-szerkesztő pozíciójáról, aki képes tudatosan „megkomponálni” a rovatát valamilyen kánonalakító intenció vagy vízió mentén – ennek eminens példájaként Nemes Z. természetesen Balassa Pétert hozta fel. Modor Bálint pedig magát Nemes Z.-t, ezzel az est egy kifejezetten vicces momentumát produkálva.
Kőszeghy Ferenc kérdésére, hogy tulajdonképpen miért van, és méginkább, hogy miért szeretjük a negatív kritikát, valami oknál fogva általános tanácstalanság volt a válasz. Ezek után a már szintén korábbi beszélgetésekben is tárgyalt probléma vált a témává, miszerint a – nyilván kapitalista logika szerint működő – marketinges-könyvszakmai mozgások mintha átvennék azt a kanonizációs funkciót, ami a fentiek szerint is hagyományosan a kritika feladata volt/lenne. Ennek kapcsán az est számomra leginkább elgondolkodtató hozzászólását maga Kőszeghy tette: míg a magyar szakokon azt tanuljuk, hogy a szerző halott, ebben a piac által is determinált, social médiás környezetben, ha a szerző valamiképp nem teremti meg saját magát, nem hoz létre átütő jelenlétet, szinte képtelen érvényesülni az irodalmi pályán. Mohácsi Balázs ehhez tette hozzá a talán költőinek szánt kérdést is: oké, hogy a szerző meghalt, de akkor mi van a kritikussal? Őt valamiért sosem tárgyalta senki halottként.
Az est vége felé a szerző és kritikusa közti „kommunikáció” egyik, khm, eklatáns példájaként olvasta fel Nemes Z. Térey János egyik interjúját, amelyben metsző iróniával csinál hülyét a kritikusából. Sok tekintetben problémás gesztus, de kétségtelen: Térey jól ismert metsző gúnyja kétségtelenül szórakoztató jelenség volt és marad is.
Ezek után pedig már nem maradt más, mint a szokásos közönségkérdések, amelyek egy jó fél órával nyújtották meg az indulást a Késelés szokásos afterhelye, a Csirió felé.
