Péter Fanni Mit tehetünk magunkért az egyetemi évek alatt? Mitől függ, hogy mi legyünk a „szerencsés kiválasztottak”? Milyen faktorok befolyásolják az érvényesülést, a sikert, az eredményes karrier- és életpályát? Többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus előadásán, amelyet az ELTE Karrierközpont szervezett a PPK Kazy-aulájában.
A szerencse nem egy lottónyeremény
Sokan abba hitbe ringatják magukat, hogy az egyetemen a jó állás és a biztos karrierút majd „csak úgy” megtalálja őket, ahogy megvan a diploma. Limpár Imre összetörte az erről az álomról dédelgetett képeket mindenkiben. A siker kulcsa mi magunk vagyunk, a szerencsénkhez hozzájárulunk, megtámogathatjuk a sikerünket, ha tisztában vagyunk belső értékeinkkel, és tudjuk őket hasznosítani a nehezen megszerzett diplománk mellett.
Mielőtt belevetnénk magunkat a „hogyanba”, az előadás rögtön egy kényelmetlen, de annál fontosabb kérdéssel indított: egyáltalán mi a siker? Társadalmi nyomásra hajlamosak vagyunk ezt automatikusan a vastag bankszámlával, a hangzatos pozíciókkal vagy a ranglétrán való gyors feljebb jutással azonosítani. Ha körbenézünk az egyetemi folyosókon vagy a közösségi médiában, ahol mindenki a legújabb szakmai sikereivel büszkélkedik, könnyen azt hihetjük, hogy csak egyetlen helyes út létezik.
Limpár Imre azonban rávilágított a legnagyobb csapdára: a siker valójában egy rendkívül szubjektív fogalom. Sokan ott rontják el, hogy mások – például a szüleik, a környezetük, vagy a társadalom – elvárásainak akarnak megfelelni, és egy olyan „életforgatókönyvet” próbálnak megvalósítani, amelyet nem is ők írtak. A valódi tudatosság és a „révbe érés” pont ott kezdődik, hogy meg merjük fogalmazni a saját, személyes definíciónkat. Lehet, hogy számodra a siker a stabil, kiszámítható szabadidő, másnak a szakmai hírnév, megint másnak pedig az, hogy a hobbijából élhessen. A legfontosabb tanulság egyértelmű: hogyan is érhetnénk célba, ha azt sem tisztáztuk magunkban, hogy pontosan a saját versenyünket futjuk-e vagy valaki másét?
Erre a dilemmára Limpár Imre egy letisztult, mégis mellbevágó definíciót hozott:
„A siker nem más, mint amikor olyan életet tudok élni, amilyet élni szeretnék.”
A vakszerencse helyett: saját fejlesztésű modell
A felismerés persze önmagában még kevés, hiszen a vágyott élet nem fog csak úgy az ölünkbe hullani a diplomaosztó után. Sokan hajlamosak a külső körülményekre vagy épp a szerencsére fogni, ha nem úgy alakul a karrierjük, ahogy eltervezték. Az előadó azonban itt húzta meg a legélesebb határvonalat a sodródás és a tudatosság között, amikor bemutatta a saját fejlesztésű modelljét a szerencséről.
Limpár koncepciója szerint a szerencse nem egy misztikus erő, amely véletlenszerűen csap le a kiválasztottakra. Ez a modell egy kézzelfogható rendszer, ami megmutatja: az a bizonyos szerencse nagyon is tudatosan formálható, és mi magunk is aktívan tehetünk azért, hogy megteremtsük azokat a helyzeteket, amelyek közelebb visznek a saját magunk által definiált sikerhez.
A SZERENCSE nem más, mint egy hasznos betűszó
A pszichológus szerint a legnagyobb tévedésünk, hogy a szerencsét valami külső, irányíthatatlan dolognak hisszük olyasminek, ami vagy megadatik vagy nem. Ezzel szemben ő egy teljesen új megközelítést javasolt a hallgatóságnak. Mi lenne, ha a szerencsére egy mozaikszóként tekintenénk, amelynek minden egyes betűje egy-egy általunk kontrollálható tényezőt jelöl? A modell lényege éppen az, hogy ha a betűk mögött rejlő faktorokat a kezünkbe vesszük, akkor a végeredményt is mi magunk alakítjuk.
Az előadó sorra vette az összetevőket:
- Sz, mint szempontváltás: Képes vagy-e kívülről látni önmagad? Hajlamosak vagyunk csak a saját sérelmeinket vagy vágyainkat nézni, miközben a sikerhez elengedhetetlen, hogy fel tudjuk venni mások – például egy leendő munkáltató vagy akár egy vizsgáztató tanár – szemüvegét.
- E, mint egyediség: Egy egyetemen ezrek tanulják ugyanazt, amit te. Mi az, amivel ki tudsz tűnni a tömegből? Nem kell világmegváltó dolgokra gondolni, de tudnod kell, mi a te saját, egyedi „szupererőd”, amivel több vagy egy átlagos diplomásnál.
- R, mint realitáskontroll (és lokalitás): Tisztában vagy a valósággal? Sokan kergetnek illúziókat a munkaerőpiaccal kapcsolatban. A realitáskontroll azt jelenti, hogy felméred, hogy hol vagy most, mik a tényleges lehetőségeid, és mekkora a mozgástered az adott helyzetben.
- E, mint erőforrások: Itt hangzott el az előadás egyik legjelentősebb gondolata. Limpár a „Münchausen-effektussal” szemléltette, hogyan kell nekünk is megtanulnunk segíteni magunkon: úgy ahogy a báró is, aki a saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. A kőkemény igazság az, hogy a világot nem érdekli, miért vagyunk rosszkedvűek vagy motiválatlanok, nekünk kell megtalálnunk a saját erőforrásainkat a gödörből való kilábaláshoz.
- N, mint navigáció: Ha megvan a cél, tudod-e, merre kell menni? Megfelelő-e az iránytűd, vagy csak bolyongsz az egyetemi évek alatt? A navigáció a tudatos tervezést és az útvonal kijelölését jelenti.
- Cs, mint csali (vagy csomagolás): Hiába van egy fantasztikus terméked – a tudásod –, ha a csomagolás nem vonzó. Ez az önmenedzselésről szól, arról, hogyan adod el magad az önéletrajzodban, az interjúkon vagy akár a mindennapi kommunikációdban.
- E, mint elkötelezettség: Végül, de nem utolsósorban: hajlandó vagy-e beletenni a munkát a jövődbe, belefektetsz-e a céljaidba? Az elkötelezettség az a ragasztó, ami a többi faktort összetartja. Ha nem vagy hajlandó kitartani a céljaid mellett akkor is, amikor nehéz, az egész modell összeomlik.
Hallgatóból” cselekvő: útravaló a pályakezdő önmagunknak
Az előadás második, egyben záró blokkja sokkal személyesebb vizekre evezett. Limpár Imre arra kereste a választ, hogy több évtizedes tapasztalattal a háta mögött mit üzenne a saját, életkezdés előtt álló önmagának – és ezáltal a közönségnek is.
Felejtsd el a „hallgató” szerepet! A magyar nyelv érdekes sajátossága, hogy az egyetemistákat hallgatóknak hívja, ami egy teljesen passzív, befogadói létállapotot sugall. Limpár üzenete határozott volt: ki kell lépnünk ebből a szerepből! Ne hallgatók legyünk, hanem egyetemi cselekvők és gondolkodók. Kezdjünk el befektetni önmagunkba, mert ez az az időszak, amikor a leginkább megalapozhatjuk a jövőnket.
Szorongás helyett egyéves tervek. A huszonéves generáció egyik legnagyobb ellensége a jövő miatti bénító szorongás és az a kényszer, hogy egy életre előre tudni kelljen mindent. A pszichológus megnyugtatott mindenkit, bár a kőbe vésett „életterv” ritkán létezik (hiszen az élet folyamatosan változik), tervezni ettől függetlenül kötelező. A trükk az, hogy ne akarjuk egyben átlátni az egész életünket. Helyezzük el magunkat egy időegyenesen, és mérjük a céljainkat egyéves távlatokban.
Önstabilizáció és pozicionálás. Fejlesztenünk kell a magabiztosságunkat és az úgynevezett önstabilizációs képességünket. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan tudatosítanunk kell: Hol vagyok most? Mi történik velem jelenleg? Ha megvan ez a belső stabilitás, a külső viharok sokkal kevésbé tudnak kibillenteni.
„A munka nem minden.” Bár az előadás a karrierről és az érvényesülésről szólt, a legfontosabb útravaló mégis az emberi oldalunkhoz szólt. Limpár Imre hangsúlyozta, hogy a valódi „révbe érés” nem csupán a szakmai sikert jelenti. Ahhoz, hogy tényleg boldogok lehessünk, mernünk kell kifejezni a pozitív érzéseinket, ápolni a baráti kapcsolatainkat, és bármilyen meglepően is hangzik egy karrier-előadáson, meg kell tanulnunk kevesebbet dolgozni, hogy a mérleg nyelve egyensúlyba kerüljön.
Legyünk a saját történetünk szerzői
Az egyetemi évek alatt gyakran érezzük úgy, mintha csak sodródnánk a nyílt vízen, a nagybetűs „Szerencsére” várva. Limpár Imre előadása azonban rávilágított arra, hogy sorsunk nem a csillagok állásán múlik. A szerencse sokkal inkább egy iránytű, amit nekünk kell megépítenünk. Ahhoz, hogy ne vesszünk el az elvárások tengerében, le kell vetkőznünk a passzív „hallgatószerepet”, és a saját életünk cselekvőivé kell válnunk. Nem kell évtizedekre előre látnunk a jövőt, bőven elég, ha mindig csak a következő egy évünket tervezzük meg tudatosan. A valódi „révbe érés” ugyanis nem egy hangzatos pozíció vagy a végkimerülésig hajtott karrierépítés. A siker az, ha megvan a belső stabilitásunk, ha merünk kevesebbet dolgozni, és időt hagyni a barátokra, az őszinte nevetésre. Mert a nap végén az az ember igazán sikeres, aki abban a kiváltságban részesül, hogy pontosan azt az életet éli, amit ő maga választott. A kérdés már csak az, te mikor kezded el építeni a saját szerencsédet?
Az előadás megtekinthető a YouTube felületén is.
Kiemelt kép forrása: Pinterest.
