Szalai Panni Az ELTE Esztétika Tanszéke és a Filozófiai Kollégium szervezésében nagyszámú érdeklődőt vonzó, kétnapos Foucault-konferencia valósult meg 2026. május 15–16 között az ELTE Bölcsészkarának A épületében. Az interdiszciplinaritás jegyében filozófiai, társadalom-, politika- és bölcsészettudományi előadások épültek a foucault-i életmű olyan talapzataira, mint a bűn/büntetés, a panoptikumelmélet, a szubjektivizáció veszélyei és a hatalmi struktúrák, valamint az ezeknek való ellenállás lehetőségei. Foucault felvetései, valamint az ezekből kiinduló gondolkodók írásai a 21. század égetően releváns problémaköreinek alapjait alkotják, és továbbra is termékenyen alkalmazhatók a mai társadalmi egyenlőtlenségek, a nemzetközi jogrend megszűnése/átalakulása, valamint a modern individuum előtt álló egyéni és közösségi pszichológiai kihívások értelmezésére. Különösen aktuális Foucault hatása a kortárs pszichológiaelmélet fejlődésére, amelynek szétágazódását az alagsori –150-es terem három különálló, de önkéntelenül is laza szerkezetbe rendeződő előadása vizsgálta.
A pénteki Foucault-sorozat a megnyitó után Joseph Tanke angol nyelvű Living the Death of Man: Ethics as Critical Resistance (Az ember halálának megélése: Etika, mint kritikai ellenállás) című plenáris előadásával kezdődött, majd a Gombocz-teremben Sipos Balázs moderálásával lezajlott első szekcióban a test- és biopolitika modern/jövőbeli szabályozó rendszere, viszonyai kerültek terítékre az egyén szabadságának megőrzése ellenében. A kései ebédszünetet követően két szekció haladt párhuzamosan: a Gombocz-terem folytatta a hatalmi megközelítések értelmezését, a zsúfolásig megtelt alagsorban pedig pszichológiai fókuszú prezentációk kerültek előtérbe.
Noha Foucault pszichopatológiai és pszichológiai tanulmányokat is folytatott, terápiás kultúrák kritikáira sosem vonatkoztatta elméleteit. A terápiás kultúra egy gyűjtőfogalom, szociológiai és pszichológiai jelenséget jelöl, amely keretében az egyéni és társadalmi problémákat mentális okokra vezetik vissza, a megoldásokat pedig önismeretfejlesztésben, az individuum pszichés akadályainak feloldásában keresik. Emellett jelentheti a köré szerveződő intézmény-és ellátórendszert (pszichiátriai, addiktológiai, pszichoterápiás), illetve a kezelés működési modelljeit, módszertanait, amit szakemberek szakmai konszenzussal alkalmaznak. Kepe Nóra társadalomkutató három megközelítésen keresztül – az antipszichiátriai mozgalom, az 1970-es évek amerikai kommunitárius irányzata és a kultúrszociológiai vizsgálatok módszertana tükrében – elemezte a foucault-i hagyaték „ellenőrző” hatását a mai terápiás ellátórendszer működésére.
A pszichológiai nyelv feminin, középosztályi fogalomrendszert működtet, amelyet a kliens önkifejezése önkéntelenül átvesz, és egyfajta belső panoptikumként, modern fegyelmező hatalomként illeszt az identitásába. Szétdarabolódott társadalmunk egyénközpontúsága melegágya lett a sérülékenység képzetén alapuló traumakultusznak, amelyet napjaink „terápiadömpingje” néha túlságosan is kommersz formában adagol a társadalomnak.
Egy terápiás folyamat valós és vetített traumák differenciálását, a racionális szétszálazás képességét, koncentrált önismeretet követel a pácienstől, illetve annak a felismerését, hogy a kihívások individualizálása, a problémákkal töltött „egyedüllét” nem szükségszerűen egyedi és kivételes eset, ami kizárólag elszenvedőjét sújtja. A közösségi szemléletbe való átkeretezés a szakértői hatalom ellensúlyaként megoldást nyújthat egy olyan diszkurzusban, ahol a külső kapaszkodók elvesztése miatt a társadalom a medikalizáció irányába tolódik.
Yasar Bence pszichológia mesterszakos hallgató az őrület empirista klasszifikációs kísérleteinek kudarcát állította előadása középpontjába. Megállapítása szerint a 19. század közepe előtt a társadalom hajlamos volt arra, hogy a tébolydákban kezelendő mentális zavarok okát csupán az ítéletdeficitre, tehát közvetetten a normalitást elutasító, téves vagy helytelen viselkedésre redukálja. A megalakuló intézmények pszichológus- és pszichiáterigényét, ezek szükségességét az ellátásban a szakemberek azon készségeivel indokolták, hogy viziteken, megfigyeléseken keresztül képesek emberi nyelvre ültetni a betegek „valóságát”. Ez a lépés ugyanakkor előrevetítette az objektívnek tartott osztályozási kényszer használhatatlanságát is: ha több, betegenként változó valóság létezik, az őrület empirista klasszifikációja nem lehetséges, hiszen jellemzése kizárólag relatív lehet. Az európai tébolydahálózatok a valóság közeledésének és távolodásának helyei voltak, többletvalósággal rendelkeztek. Falaikon belül az egységes szabályzómechanizmusok ellenére az őrültek valósága nem közelített a külvilágéhoz, hiszen az intézmény légköre egy olyan sajátos olvasztótégelyt teremtett, amely közös masszává formálta a kórházon kívüli társadalmi normalitást azokkal a valóságváltozatokkal, amelyek magának az intézménynek és bennfekvőinek a meggyőződései voltak. A szekciót követő vita többször is visszatérően feszegette az őrület definiálhatatlanságát, ennek nehézségeit az egykori és modern terápiás kezelésben, valamint jelenlegi felhasználását a foucault-i biopolitikában. Yasar Bence szerint a kifejezést továbbra is hajlamosak vagyunk fogalomként használni, noha a szó természetéből fakadóan meghatározhatatlan. Ez a belső frusztráció, a tehetetlenség, a konkrétum hiánya egy terápiás folyamatban résztvevőben a 19. század közepén, de a 2020-as években is azt az érzést idézhette, hogy „addig facsarják [belőle] a szavakat, amíg ki nem lúgozza önmagát a szófán.”
Varga János szociológia alapszakos hallgató előadásának fókuszában a nagy nyelvi modellek (Large Language Model, LLM) és a mentális zavarok kezelésének kapcsolata állt. A mesterséges intelligencia begyűrűzése a terápiás folyamatokba azt eredményezi, hogy a rendszer egyfajta alternatív „szakemberként” a pszi-munkakörök aktív, nonhumán szereplőjévé válik. Megjelenése képes érzékeltetni a szakmák között feszülő ún. professzionalizációs konfliktust: ez a láthatatlan folyamat határozza meg a különböző munkakörök aktuális presztízsértékét, tudásmezőjüket, felhasználható erőforrásaikat és azokat a témákat, amelyek kapcsán hiteles véleményt alkothatnak. Első ránézésre a pszichológiai kezelések a ChatGPT-hez hasonló chatbotok társalgó funkciójában unprofesszionális és gyakran károsan félrevezető konkurenciára találtak. Ez az alternatíva olcsó, bármikor korlátlanul elérhető, valamint algoritmusában idomul az őt kérdezőhöz, ellenben olyan válaszokat ad, amelyek figyelmen kívül hagyják a szubjektum tapasztalatait és a terápiás kölcsönösség emberi kapcsolatot feltételező jellemzőjét, ugyanakkor kellően kielégítőek is. Ezzel egyidőben számos amerikai kísérlet szól a mesterséges intelligencia terápiába való integrálása mellett; lehetséges magyarországi alkalmazásuk az előszűrési és relaxációs feladatok átdelegálásával kívánja orvosolni az országban is prominens szakemberhiányt. A kérdés természete ugyanakkor hasonló: végül is ki (vagy mi) dönti el, hogy a páciensnek pontosan mire van szüksége?
Az első nap harmadik blokkja ismét visszatért a Gombocz-terem magasított padjai közé, ahol négy, főként gazdasági-, társadalmi- és politikatörténeti keretrendszerbe ágyazott előadás után egy kerekasztal-beszélgetés következett Csányi Gergely, Gregor Anikó és Sipos Balázs részvételével Foucault és a szexualitás kutatásának tudományossá válásának kapcsolatáról. A konferencia második napja többek között betekintést tartogatott az AI fegyelmező szerepébe, a geográfiába, a kormányzattörténetbe, a pénzügyi platformok működési elveibe és az aczéli „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) politikájába, bebizonyítva, hogy szinte nincs olyan kortárs terület, amit ne lehetne gazdagítani a foucault-i gondolkodás eredményeinek segítségével.
Kiemelt kép forrása: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Szocioblogja.
