Hideg, decemberi estén gyalogolok ismeretlen, kihalt utcákon. Az Arcosok Klubja zenekar próbájára igyekszem, ekkor még nem tudom, de hamarosan egy daluk megszületésébe is belepillanthatok. A hattagú formáció az idei évben robbant be az alternatív zenei szcénába, a pályakezdés élményeiről beszélgettem velük.
A próbaterembe érve belecsöppenek a közös dalírás folyamatába, amelyet néhány kérdéssel szakítunk meg. A srácokon látszik, hogy nagyon összeszokott, jó dinamikájú csapatot alkotnak, ott van bennük a dalaikban is érezhető lendület és lelkesedés. A zenekar öt tagjával készítettem interjút: Nagyernyei Gyula: gitár, ének; István Levente dobok; Monori Marcell: billentyű; Vári Gábor: gitár; Gáldy-Kayser Szilárd Leó: basszusgitár. A zenekar hatodik tagja Kaszás Bence (szaxofonon játszik).
Van valamilyen sztoritok a zenekar megalakulásáról?
Levi: Én kerültem be a zenekarba legutoljára, nem volt dobosuk, rengeteg dobtanárra ráírtak, hogy ajánljon nekik valakit, és az én tanárom volt az első, aki válaszolt.
Monori: Levi volt az első, aki kijött ide hozzánk dobolni, és arra gondoltunk, hogy nehogy már az első próbálkozót bevegyük, de nagyon jól kijöttünk vele, aztán kiderült, hogy kifogtuk Budapest legjobb dobosát!
Ti négyen már korábban is ismertétek egymást?
Gyula: Mi négyen együtt születtünk! Szilárddal tábortüzek körül, szórakozásból zenélgettünk, majd Gábor úgy csapódott hozzánk, hogy Szilárdék szomszédjában lakott, Monorival pedig a suliban ismertük meg egymást. Aranyszálakon keresztül alakult meg a zenekar, hiszen a budapesti Arany János gimibe jártunk. Van egy hatodik tagunk is, egy szaxofonos srác, neki van a leggoofybb története. Próbára mentem Diósdra, megláttam egy embert trombitával a hátán, megkérdeztem, hogy nem akar-e csatlakozni a zenekarunkhoz, erre azt mondta, hogy ő még csak hét éve trombitál, de azzal folytatta, hogy van egy évfolyamtársa, aki viszont nagyon ügyesen szaxofonozik, kérdeztem, hogy ki, mondta, hogy Kaszás Bence, bekövettem, ráírtam, és egy évvel később visszaírt, hogy lenne kedve csatlakozni.
Szilárd: Még Levi előtt a bátyám dobolt, nálunk voltak a próbák. Majd csatlakozott Monori is, szintén gitárosként, de rájöttünk, hogy így túl sok gitárosunk lesz, ezért ő átment szintire.
Monori: Amikor elkezdtem szintizni, egy tag tudott zongorázni a zenekarból, a Szilárd. Meg kellett tanulnom a szólamokat, amiket Szilárd kitalált, elég abszurd helyzet volt.
Szilárd: Igen, mert én eleinte zongoráztam, csak megtanultam basszusgitározni a banda miatt.
November végén jelent meg az első nagylemezetek, Csak eleje meg vége van címmel. Mindannyian foglaljátok össze egy mondatban a lemezeteket!
Levi: Dús! Nagyon sokoldalú lett.
Monori: Egy mondatban? Csak eleje meg vége van! De ha szót kellett volna mondani, azt mondtam volna, hogy apokalipszis! Van ez a gyakran ismételt szerkezet, hogy poszt-apokaliptikus hangulat, úgy gondolom, hogy ez az album inkább pre-vagy mid-apokaliptikus hangulatú lett. Miközben az ember hallgatja a lemezt, azt érzi, hogy szépen lassan dől össze a világ. Egy nagyon vad, feszült hangulatból átmegyünk a végére egy keservesebb, mélyebb hangulatba.
Gábor: Nem lehet egy mondatban összefoglalni… Férfimunka volt!
Gyula: Nagyon jó volt a workflow, bár kicsit el voltunk csúszva a dolgokkal, legközelebb azért szervezettebben akarjuk majd csinálni. Ez egy mondat volt, csak vesszőkkel! A szövegeimbe se szoktam pontokat tenni!
Te írod a dalszövegeket?
Gyula: Igen, majdnem az összeset én írtam. Kivéve, amiben a Szilárd énekel, mert azt ő…
Hogyan állt össze a nagylemez?
Gábor: A kisbetűs ünnepnapok zenekar meghívott minket a lemezbemutatójukra előzenekarnak, és akkor eldöntöttük, hogy addigra mi is kiadunk egy albumot.
Gyula: Régóta tudtuk, hogy még idén meg akarjuk csinálni, de persze a koncertnek is volt ösztönző ereje. Szerintem nagyon jól összeállt, a dalok sorrendje tökéletes lett. A lemez egészében így lett a legszebb.
Honnan ismeritek a kisbetűs ünnepnapokat?
Gyula: A pesti éjszakából! Amúgy a Heavy Brains zenekar koncertjén találkoztunk először, korábban már beszélgettünk velük párszor Instagramon. Aztán elkezdtünk focizni járni, kialakult egy közösség azokból, akik alterzenészek és sportemberek is.
Mióta koncerteztek egyébként?
Gyula: Januárban volt az első olyan koncertünk, amin már több volt a saját számunk, mint a feldolgozás. Mindenki úgy kezdi, hogy feldolgozásokkal tölti ki az egy órát, amíg nincs elég saját számuk… Voltunk egy egyetemistáknak szóló tehetségkutatón, a Nagyelőadón, az ELTE KCsSK-ban léptünk fel. Itt szereztünk először közönséget magunknak, nagyon jó kis önbizalom-boost volt, ez után kezdődött el az a korszak, hogy már olyanok is elkezdtek járni a koncertjeinkre, akiket nem ismerünk. De persze mindenkivel igyekszünk dumálni a közönségből, nem az a célunk, hogy sorkatonákat neveljünk, akik eljönnek a koncertjeinkre, végigállják, aztán hazamennek… Közösségépítés a célunk.
December 6-án volt a lemezbemutató koncertetek az Akvárium Kishalljában. Milyen élmény volt?
Levi: Nagyon durva volt hallani azt, hogy idegenek éneklik a számainkat, sőt, sok idegen! Meg az a hatalmas taps, amit kaptunk a végén…
Gyula: Elképesztő élmény volt ennyire sok ember előtt játszani! Szerintem nagyon nagy dolog, hogy ilyen friss zenekarként egy ekkora helyen léphettünk fel! Utána pedig mentünk afterezni a kisbetűs ünnepnapokkal.
Monori: Eljött sok ismerősünk más zenekarokból, például a Domingóból, akik nálunk kicsit korábban indultak, és felnézünk rájuk. Mivel hasonló zenét játszunk, hozzájuk is tudjuk mérni magunkat, és nagyon jólesett, hogy tetszett nekik a lemez.
Milyen nehézségek értek titeket abból fakadóan, hogy nagyon fiatalok vagytok?
Gyula: Hm, tényleg mi vagyunk szinte a legfiatalabbak az egész szcénában, még a Telehold zenekarhoz képest is, pedig ők is nagyon fiatalok… Bennem volt egy olyan félelem, hogy nem vesznek majd komolyan, de a sok pozitív visszajelzés a koncert után megcáfolta ezt, azt érzem, hogy felkerültünk a zenei térképre. Hiszen ha valaki nem vesz komolyan, akkor legtöbbször meg sem hallgatja a zenénket, csak az alapján ítélkezik, hogy mennyire fiatalok és lelkesek vagyunk, és ez akár rosszul is elsülhet, de nálunk szerintem jól sült el. Az azért sokszor előfordult, hogy a biztonsági őrök azt hitték, hogy nem mi vagyunk a zenekar tagjai, és nem akartak beengedni minket a backstage-be!
Nem tartottatok attól, hogy beskatulyáznak benneteket, mindig más alter zenekarokhoz hasonlítgatják majd, amit csináltok?
Gyula: Korábban ez jellemző volt, akár tehetségkutatókon is, de az albummal kiforrott a saját stílusunk, másoktól sem kapunk már olyan visszajelzést, hogy amit csinálunk, emlékeztetné őket valamelyik másik zenekarra. Sokszor összemossuk a szaxofont a gitárral, néha nagyon érdekesen is keverjük ezeket, hogy nem tudhatja pontosan az ember, hogy mi szól, például a Holtpont című számunkban. Persze nem mondjuk azt, hogy bármit is feltaláltunk volna, de szerintem megtaláltuk a hangzásunkat, azt, amire tudunk úgy hivatkozni, hogy Arcosok Klubja.
A srácok a hangszereikért nyúlnak, megkezdődik az imprózás, ebből bomlik ki az új dal alapja. Először a hangszerelést állítják össze, de Gyula közben nyúl a telefonjáért, hogy elkezdjen írni egy szöveget. Nagyon koncentrálnak egymásra és a készülő ütemek kidolgozására, ebben a nagy munkában hagyom őket a próbateremben, és várom, hogy felkerüljön majd ez a dal is a spotify-ukra.
Képek forrása: Kosiba Zsófia.