Csuka Gergő Alex Garland (Ex Machina, Expedíció, 28 nappal később) íróként kezdte filmes munkásságát, és legújabb alkotása kiemelt helyet tölthet be az életműben, hiszen a híressé vált direktor régóta hangoztatja, hogy befejezi rendezői pályafutását, így pedig a Polgárháborúval záródhat a kánon. Tényleges döntés még nem született, a forgatókönyvírói szféra pedig továbbra is szimpatikus számára, így a legjobb dolog, ha maga az alkotás kapja a fókuszt, mert ehhez a filmcímhez önmagában kihívás felérni. Az Egyesült Államok története rendkívül terhelt a téma tekintetében: az észak–dél konfliktus, az unionisták és a konföderáció hívei közt kitört polgárháború a mai napig meghatározza az USA-t. A rendszer dualitása a demokrata–republikánus párharcban konzerválja a politikai hovatartozástól függő valósághasadást, radikalizálja az ellentéteket és rombolja az átjárás céljával épülő hidakat. A percepció beindítója, a tájékoztatásért felelős sajtó nem véletlenül kerül főszerepbe, így tehát számos komoly dilemma és kibontható konfliktus szorult a koncepcióba: a kérdés, hogy mennyit tudott belőle kihozni Alex Garland?
A fiktív jövőbeli USA-ban a régiók és az államalakulat közt kitör a háború: a Nyugati Erők készülnek Washington bevételére, az Egyesült Államok elnökének elfogására. Ezzel párhuzamosan egy fotóriporter-csapat indul útnak, hogy interjút készítsen az elnökkel, ehhez viszont át kell kelniük a háborús zónán és meg kell küzdeniük a rend és az anarchia őrzőivel, illetve újságírói hivatásukba vetett hitük is próbára tétetik. Lee Smith (Kirsten Dunst) és Joel (Wagner Moura) veterán munkatársakként és barátokként vágnak neki az útnak, velük tart egy idősebb kollégájuk, Sammy (Stephen McKinley), illetve a fiatal feltörekvő fotós, Jessie (Cailee Spaeny) is hasznát veszi a fuvarnak és a mentorálásnak. Garland remeke tehát egyszerre követi a szétszakadt, polgárháborús Egyesült Államok filmes megjelenítésének hagyományát, illetve a sajtó képviselőinek reprezentálásával felvetett etikai kérdések újságíró-filmes örökségét. Az Amerika hőskora és az Elfújta a szél a szétszakadás történelmi tematikájában és megjelenésük korszakos jelentőségében, Az elnök emberei és a Spotlight pedig a nyilvánosság erejének kifejeződésében inspirálhatta a rendezőt, azonban a történet a közönség predikcióitól és az említett példáktól eltérő irányvonalat követ.
A néző az újságíró felelősségteljes, de valójában keserű, tehetetlen szemlélői szerepével azonosul tehát passzív, elszenvedő félként lép be mindenki a vászon innenső oldalán. Egyrészt mindent objektív szemszögből láthatunk, így nem a hírátadás valóságtorzításának politikai válsághelyzete határozza meg a filmet: a CNN és a Fox News oppozíciója nem kap semmiféle szimbolikus szerepet, inkább a kamera valóságreprodukciójának hitelessége határozza meg a látottakat. Másrészt a fotóriporteri szerep a kamera objektívje mögül pártatlanságot is sugall, de ez az állásfoglalás nélküli pozíció csak azért lehet tartós, mert Garland beáldozza a szembenálló felek ismertetését. Habár a film nem a konkrét politikai oldalakra fókuszál, hanem az élet-halál szituáció civil meg- és túlélésére, ettől függetlenül természetes korláttá válik a konkrétumok hiánya. Miért alakult ki ez a helyzet? Mit rontottunk el? Hogy lehet megoldani, elkerülni? Ezek a kérdések mindvégig ott lebegnek a levegőben és sajnos ott is maradnak: érdekfeszítő lehasítani a tér-idő síkjáról egy pillanatnyi elemet a fényképezőgéppel, átemelve az öröklétbe, de Garland koncepciója olyan, mintha egyetlen eseményt fotózott volna különböző perspektívákból és közben lemaradt volna sok másikról. A történés teljes, mégis távolságtartó szemlélete tükröződik a képeken és ott a hiányérzet is mellette egyetlen kivétellel: a Polgárháború a valóság felfogásáról mesél nézőjének a legnagyobb mélységben, ugyanis nem zárkózik el az üres tekintetek mögötti tagadás ábrázolásától.
A megvalósítás és a színészi játék viszont mégiscsak elfedi a forgatókönyv vakfoltjait, a ki nem használt ziccereket. Apokaliptikus road movie-keretekhez illő nagytotálok határozzák meg a filmet, és az utazásszekvenciákat követően a jelenetbe zártság érzését fokozza a közelik, félközelik időnkénti dominanciája. A téma miatt várható, ugyanakkor sikeresen beépített ötlet a fotóriporterek képeinek kimerevítése, amely megoldás számos esetben hatásosan szakítja meg a harctéri lövöldözést, ezzel késleltetve az élet-halál szituációk kimenetelét. A gyönyörű fényképezés, a hozzá társuló színjáték és a visszatérő erkölcsi dilemmák olykor vérfagyasztó atmoszférát képesek kölcsönözni, és a történethez társuló karakterek sem teszik érdektelenné az összképet. Lee mentorává válik az őt körberajongó fiatal Jessie-nek és tanítgatni kezdi, kettejük viszonya pedig elég erős ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet. Jessie tudásának hiányosságával azonosulva azonban Lee-ben egy kiégett, megfáradt, ideát vesztett példaképre lelhetünk, aki számára a társadalmi rend leomlásával együtt dőlt le az ideáltipikusan felelősségteljes értelmiségi szobra. Kirsten Dunst díjat érdemlő alakítással testesíti meg karakterét. Eleinte olyan monoton hangszínnel beszél, mintha kedvetlenül, papírról olvasná fel dialógusait, viszont őt hallva fel sem merül a nézőben a forgatókönyv léte: az elemi kiégettség és depresszió széles skáláját formálja arcizmaival és tónusával, visszafogott erőteljességéhez pedig kizárólag férje, a mellékszerepben játszó Jesse Plemons képes felérni a film egyik legfeszültebb jelenete alatt.
A The Last of Us hangulatú világ, amelyet az Egyesült Államok régmúlt története, illetve a Capitolium ostroma ihletett, Garland remekének tekinthető tehát, még ha közel sem a legerősebb alkotása. Mivel nem jeleníti meg a napjaink politika viszonyainak megfeleltethető feleket és az új oldalak szembenállásának bűneit sem élesíti, a rendező nem tézist fogalmaz meg, csupán elmerít egy alternatív, de hasonlatos valóságban: konfrontálni képes, kritizálni és felszólítani viszont képtelen marad. A Polgárháború egy gyönyörűen előadott, drámai, vérfagyasztó égbekiáltása egy abszolút igazságnak, amely konkrét állítás hiányában az objektív szemszög vélhető realizmusából és pacifizmusából fakad. A filmnyelvi értéke és szuggesztív előadásmódja ezáltal az alkotás legnagyobb erénye, viszont egy ilyen égető, interkontinentális sorskérdésben jóval több rejlik, mint ami ezúttal vászonra került.
A képek és a kiemelt kép forrásai: https://www.google.com/amp/s/variety.com/2024/film/trailers/civil-war-new-trailer-a24-kirsten-dunst-1235916287/amp/;
https://www.google.com/amp/s/amp.theguardian.com/film/2024/mar/30/alex-garland-civil-war-interview; https://collider.com/civil-war-movie-release-date-cast-trailer/
