Csuka Gergő A miskolci Cinefest nagydíjáért folyó versenyben 17 nagyjátékfilm vesz részt: van köztük Cannes-ban, Sundance-en, Berlinben bemutatott, sőt, Velencében párhuzamosan futó alkotás; az egyetlen magyar film a szekcióban nem más, mint Tóth Barnabás Mesterjátszmája.
Mindannyiunk számára ismerős lehet a múlt század rémrezsimjeinek kitartottjai elől menekülő férfikarakter, akinek thriller-története számos csavart tartogat – A vizsga és A játszma főhőse is e kategóriába tartozik. Az ezekhez hasonló magyar alkotások egyik gyakori buktatója viszont, hogy a jól megírt forgatókönyv olykor szűkös-sekélyes, és egy zsánerközpontú moziélményen túl képtelen hatni napjaink emberére. A XX. század tragikus eseményeinek újrafeldolgozásával ápolhatjuk a múltat, de egy egyszerűkorszakportré, amely egy korabeli történet általánosított mementója,megnehezíti a néző kapcsolódását, hacsak nem idő feletti problémákat ábrázol. Tóth Barnabástól Stefan Zweig Sakknovellájának feldolgozása jó ideig ugyan ezt az élményt kínálja, aztán – mint ahogy azt megszokhattuk – mégis teljesen más irányba rántja a kormányt.
Az 1956-os forradalom leverése idején ismerkedünk meg a két főszereplővel, Istvánnal (Váradi Gergely) és Mártával (Varga-Járó Sára), akik igyekeznek elérni az egyik utolsó vonatot Bécs felé. Nehézkesen felszállnak egy szerelvényre, ahol találkoznak egy pappal (Hajduk Károly) és egy titokzatos emberrel (Mácsai Pál), aki hajlandó pénzben fogadni, hogy egy izgalmas sakkpartival múlassa az időt a megérkezésig. Márta a sportnak hivatásos versenyzője, és mivel nemrég egy sakk-készletet kapott Istvántól, a játszma kezdetét is veszi.
Ha meg kellene határozni a film erejének elsődleges okát, sokan azonnal a színész-triumvirátusra gondolnának – teljesen joggal. Számos alkalommal érte az elmúlt két évtizedben a magyar mozit az a vád, hogy színészi játékának hamissága és őszintétlensége miatt rengeteg nézhetetlen alkotás születik; ezzel szemben Váradi, Mácsai és Hajduk egy filmen belül három világszínvonalú alakítást nyújt. Vita tárgya legfeljebb az lehet, hogy kié a legerősebb színészi játék –legtöbben talán Hajduk Károlynak adnák a címet, aki karaktere révénkicsi előnnyel is indul: ő játssza a legösszetettebb, legfordulatosabb és legfurcsább figurát. A papot legelőször egy párhuzamosan futó történetszálon ismerjük meg, amikor az államhatalom emberei cellába zárják, és egy elrejtett pénzösszeg kapcsán próbálják vallomásra bírni. Az egyház egykori kegyeltje sanyarú sorsa és testi-lelkimegpróbáltatásai ellenére próbál öntudatánál maradni – ebben pedig a sakk lesz a segítsége. A legnagyobb karakterívet a vonaton már labilisnak mondható pap járja be. A tudatállapotok közötti ingadozása az a magas labda, amelyet Hajduk példásan lecsapott. A Mácsai által megformált szereplő titokzatossága is egy fordulatot előlegez, de ennek jelentősége az egykori atya mellett eltörpül. István és Márta kiváló főszereplői a filmnek, hiszen hozzájuk hasonlóan a néző ispasszívan csöppen a történetbe, sodródva az árral egy számára ismeretlen és rémisztő világban: a kilátástalanság és a kiszolgáltatottság olvasható Várad Gergely és Varga-Járó Sára arcáról.
Kritika a forgatókönyvet illetően érheti a filmet: annak ellenére, hogy csavarjai erős dramaturgiai ívet biztosítanak, a cselekményben számos következetlenség előfordul. Egészen szürreális, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen klausztrofób hangulata egyszerre működik egy párhuzamos történetszállal, emellett pedig a vonat démoni kalauza szagminta alapján képes megérezni, hogy kinél van jegy, és ki bliccel. A Mesterjátszma dialógusban sűrű, mivel egy többnyire zárt térben játszódó szereplőcsata; ez számos esetben az alkotás előnyére válik, még ha elő is fordul pár kifejezetten gyenge, semmitmondó párbeszéd.
Tóth Barnabás filmje élvezhető a maga átlagosan jó minőségében, saját zsánerén és a magyar mozis szcénán belül is a minőségi darabok közé sorolható. Szerencsére tartogat némi innovatív megközelítést, valamint egy hatalmas csavart, amely után nehéz talpon maradni – ezt a Cinefest közönségdíjának holtversenyes elnyerése is bizonyítja. Ez a fordulat lélektani síkra helyezi a látottakat, elemeli azt a vasúti kocsik zsúfolt tereitől, a cselekmény szervezőerejének pedig a konkrét archetipikus karakterek helyett drámai történelmünket és annak tragikus realitását teszi meg. Érzékien elmesélt történet romantizálásnélkül, csak fájdalmas visszatekintéssel és eszméléssel.
A cikkben szereplő képek és a kiemelt kép forrása: Cinefest
