Az ELTE hallgatói magazinja
A miskolci Cinefest nagydíjáért folyó versenyben 17 nagyjátékfilm vesz részt: van köztük Cannes-ban, Sundance-en, Berlinben bemutatott, sőt, Velencében párhuzamosan futó alkotás; az egyetlen magyar film a szekcióban nem más, mint Tóth Barnabás Mesterjátszmája.
A horror reneszánszáról tanúskodó tendenciák arra engednek következtetni, hogy a posztmodern egyén szorongása régen látott magaslatokban jár, és talán ez a kollektív, konjunktúrában fogant közérzet eredményezte azt az irányvonalat, amelynek neves képviselője maga Ari Aster is.
Végre megjelent a Neon-Budapest, ELTE-s hallgatók kíméletlen fricskája a forradalomról, amit a valóságban szavakkal, a regény lapjain viszont vérre menően vívnak, hogy túlzó, kíméletlen, és nagyon vicces háborús narratívába ágyazódjon a komikus identitáspolitikai viaskodás, ami mindennap körülvesz minket. A Neon Genesis Kunság 3 memeoldal regényén olyan fiatalok dolgoztak, akik belülről élik meg a pózerkedésről, mintsem valódi értékítéletről szóló szócsatákat; a szélsőséges szekértáborok ütközetében létező jelenség pontos szatíráját látjuk, kérdés, hogyan reagálunk az abszurdumra, hol helyezkedik el benne az olvasó. Készen állsz szembesülni, Partizán?
Szerintem kezdjük azzal, hogy egy barokk színházteremben ülünk. Nem, nem színháztörténeti visszatekintést akarok kezdeményezni, hanem képzeljük el, hogy 2023-ban, a Gödöllői Kastély színháztermében ülünk, ami valóban úgy néz ki napjainkban is, ahogyan egy-kétszáz évvel ezelőtt tündökölt királyoknak, királynőknek és nemeseknek. A darabok és azok előadásmódja már kicsit megváltozott, de a színház, funkcióját tekintve, megmaradt.
Nemrég jelent meg egy sajtótermék bejegyzése Twitteren, amely – később törölt posztjában – közösségét inti óva az olyan dehumanizáló jelzők használatától, mint például „szegény”, „mentális beteg”, vagy „francia”. Minden bizonnyal egy szerencsétlenül megfogalmazott példát kívántak állítani a nemzetiségi alapú sértések megelőzésére, de a posztot publikálók közel sem ástak olyan mélyen a probléma gyökeréhez, mint azt Rodrigo Sorogoyen tette, akinek alkotásában a „francia” szintúgy szitokszó. A becsmérlő kijelentés mögé pedig emberi drámák, erkölcsi kérdések, feszült helyzetek és szociálpszichológiai dilemmák sorakoznak, amelyek közül talán a leghangsúlyosabb: ki a szörnyeteg és ki az ember?
Tavaly év végén megnyitotta kapuit Budapest szívében a Travelling Galaxy, hogy generációkat átívelve, grandiózus kollekcióval nyűgözze le a Star Wars univerzum rajongóit. Mintha egy megszállott gyűjtő rejtett kincsestárát fedeznénk fel a Galaxisban, filmek, sorozatok, játékok ikonikus karakterei és tárgyi világa fogad minket. A gyűjtemény lenyűgöző; de ez vajon elég?
Jennifer Haley, amerikai drámaíró műveinek egyik legtöbbet tematizált kérdése a technika fejlődése, és az ezzel járó, jövőt érintő tárgykörök, etikára, emberi kapcsolatokra, identitásokra és vágyakra vonatkoztatott témák, általában a virtuális valóság környezetében. Nem is olyan távoli jövőképek, emellett pedig egyszerre építkeznek az ember alkotta “második” valóságból és a legelemibb tulajdonságokból, ösztönökből, az emberi jellemből. Ettől lesznek egyszerre izgalmas sci-fik és heves érzelmi reakciókat kiváltó, köznapi szereplőket és problémákat felsorakoztató történetek.
„Az, hogy egyedül a fiú és csakis ő beszél, mindkettejük számára fájdalmas: az apát megfosztja a lehetőségtől, hogy elmesélje a saját életét, a fiú pedig egy válaszra vár, amit soha nem kap meg.”
Viszonylag szokványos beszélgetésen vehetett részt az, aki ellátogatott február 14-én a Késelés Villával irodalmi beszélgetéssorozat állandó színhelyére, a Nyitott Műhelybe. Aki az elmúlt években vagy – bár erről értelemszerűen nem tudok saját tapasztalatból nyilatkozni – évtizedben vett már részt irodalmi rendezvényen, annak a jól ismert kulcsszavak köszönhettek vissza a magyar irodalmi élet aktuális állapotárol: fásultság, apátia és önzőség. A beszélgetést Csete Soma és ezúttal – kivételesen – Kőszeghy Ferenc vezették.
Már a magyar mozikban is megtekinthető Damien Chazelle legújabb filmje, a
Babyilon. A rendező korábbi művei között szerepelnek olyan klasszikussá vált modern alkotások, mint
a Whiplash (2014), és a La la land (2016), így nem kis elvárásokkal léphetünk be a moziterembe.