Locker Dávid Mi történik, ha egy bölcsészhallgató hirtelen szembetalálkozik a témájával – na nem tanulmánykötetek lapjain, hanem hús-vér valóságként? Jelent-e bármi bármit is – akár a világ összes könyvét tartalmazó könyvtár –, ha az örökkévalóság távlata nehezedik rá? És hosszú távon megszerethető-e még maga az Ördög is? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Prudencia Hart különös kivetkezése (eredeti címén David Greigtől: The Strange Undoing of Prudencia Hart), mely Závada Péter nagyszerű fordításában ezúttal magyarul is megtekinthetővé vált a Stúdió K színpadán.
Kivételes alkalmak egyike: nem utolsó pillanatban esek be a ruhatár elé (és nem csak a ruhatár hiánya miatt). Nagyjából huszonöt percem marad a kezdésig. Még viszonylag kevesen lézengünk a Stúdió K-ban (ahol most vagyok először, de remélem, nem utoljára). El is telik nagyjából öt perc, mire ránézek a pénztárnál kapott A/4-es papírlapra. Először azt hittem, a színházakban jellemző műsorlap az, ahol újra elolvashatom az interneten egyszer már átfutott előadásajánlót és a művészek neveit. Kellemesen csalódom: „túlélési útmutató” áll a papíron, amelyről sikerül megtudnom az egyértelműt, tudniillik, hogy egy kocsmaszínházban vagyok, ahol – bár nem kötelező – de szabad az alkoholfogyasztás. Több biztatás nem is kell. „Határozottan tetszik nekem ez a kocsmaszínház-ötlet” – gondolom, már egy pohár vörösborral a kezemben. Közben gyűlni kezdenek az emberek is, erősödik a háttérzaj és a darálós techno, amit, ha intenzív bohóckodásából jól ítélem meg, Samudovszky Adrian nyomat. Fokozódik a kocsmahangulat. Ez nem csak azért bizonyul jónak, mert egy újabb pohár vörösbor kikérésére ösztönöz, hanem azért is, mert, mint az hamarosan kiderül, a kocsmai helyszín a darab cselekményében is nagy szerepet fog játszani.
Kezdetét is veszi az „előadás” – az idézőjelet az indokolja, hogy, bár nyilván scriptelt darabbal van dolgunk, és a nézői interaktivitás sincs akkora mértékben igénybe véve, mint mondjuk egy részvételi színházban, a szó által sugallt merevség és elemeltség egyáltalán nincs jelen: a színészek közöttünk járnak, a velünk egy szinten elhelyezkedő pultnál isznak, és a talán leginkább színpadra emlékeztető pódiumra is csak akkor állnak fel, ha azt a cselekmény indokolja, hiszen egy izgalmakban bővelkedő folklorisztikai konferencia pódiumbeszélgetését elevenítik meg.
Ez az a konferencia, amelyre Prudencia Hart (Pallagi Melitta) posztgraduális hallgató igyekszik, a skót határvidék kisvárosába, Kelsóba. A határvidék már csak azért is komoly szerepet játszik Prudencia életében, mert az előadása is a határmenti balladákról szól, melyekről még az is feltehető, hogy se nem határmentiek, se nem balladák.
Útközben összefut az általa nem kifejezetten kedvelt macsó posztstrukturalistával, Colinnal (Lovas Dániel), aki pusztán „érdekesnek” találja Prudencia frissen megjelent tanulmányát. A lányban fellobban a tudós sértettsége – a heves antipátia miatt már sejthető, hogy itt bizony fel fognak merülni a későbbiekben úgynevezett romantikus bonyodalmak.
A rendezvény után (melyen Prudencia, mi tagadás, súlyosan leszerepel), mint az a tudományos konferenciáknál bevett, a város egyetlen nyitva tartó pubjában folytatódik a néprajzos dzsembori, „informális keretek között”. Itt kap igazi funkciót a kocsmaszínházi helyszín (bár a közönség talán az itthon még szokatlan formátum miatt nem tűnik oldottabbnak, mint egy hagyományos kőszínházi előadás esetében). Az éjszaka sem egy akármilyen éjszaka: a helyi néphiedelem szerint ezen éjszakán az arra kiválasztott szerencsétleneknek – persze, általában hajadonoknak – megjelenik az Ördög, hogy magával vigye őket.
Nos, soros hajadonnak ezúttal természetesen Prudencia bizonyul – legalábbis tetemes mennyiségű alkohol (és könnyen meglehet, tudatmódosító szer) elfogyasztása után. Itt el is érkezünk a darab egyik legfontosabb jelentésszintjéhez: a hallucináció, a fikció és a valóság kérdéséhez. Az első mellett szólnak a fent említett szerek – akár azt is gondolhatjuk, hogy szerencsétlen „Pru” csak behaluzta az egész pokoljárást –, ugyanakkor a darab olyan tárgyi bizonyítékokat is felvillant, amelyek a dantei kaland valós voltát valószínűsítik. Fontos szerepet kap ugyanakkor a középső elem is: a fikcionalitás. Hisz’ Prudencia szabadságának egyik kulcsát is az jelenti majd, hogy felismeri: egy balladába került. A ballada márpedig fikció. (…Ugye?) A darab önmaga fikcionalitását nyelvileg is jelzi, magas fokú reflektáltságról téve tanúbizonyságot: a párbeszédek zöme ugyanis derék, tenyeres-talpas párrímekbe rendezett balladaformában hangzik el, amelyeket Závada Péter nem csak virtuóz és biztos technikával ültetett át magyarra, hanem a szó szoros értelmében magyarított is. Így a szöveg rengeteg nyelvi fordulatokon túli kulturális referenciát is tartalmaz, amelyek, úgy hiszem, a magyar kontextusba való hézagmentesebb illeszkedés miatt kerültek bele. Ez számomra rokonszenves és progresszív fordítói ethoszt sejtet: annak belátását, tudniillik, hogy nem csak nyelvek között, hanem egész kultúrák között fordítunk.
Visszatérve a balladák kérdéséhez: Prudencia inkább abban szeretne hinni, hogy nem fiktívek. Vagy nem csak azok. És nem is csak „diskurzusok”, azaz puszta nyelvi konstrukciók, ahogy az egyébként mainstream módon cinikus bölcsész szerepét hozó Colin gondolja. Prudencia számára a balladák – ezek az avíttas hülyeségek, már amiknek a kortárs focidrukkerek rigmusait kutató Colin tartja őket – valami esszenciálisat fejeznek ki, valami misztikumot. Olyan dolgokat, amelyekről a naiv bölcsészeket legkésőbb a gólyaévben lenevelik. „Van bennük valami megfoghatatlan…” – vallja meg Pru a korszerűtlen romantikus bölcsészek gyakori frázisát a Gonosznak. És talán ez is a bűne, ami örök kárhozatra ítéli.
Persze, ez a kárhozat sem olyan, mondjuk úgy, mozgalmas, mint ahogy azt Bosch-festményeken láthatjuk. Prudencia számára ez pusztán a végtelen könyvtár. Nem a borgesi értelemben: nem labirintus. Csak katalogizálásra váró korpuszok beláthatatlan halmaza – amit persze pont lenne idő belátni; hiszen csak egy örökkévalóság áll rendelkezésre rá. Csakhogy – és azt hiszem, ez a darab egyik fő állítása – a végtelenség távlatával a háta mögött minden, egykor fontos dolog is jelentőségét veszti. Még egy PhD-téma is. Hiszen mit ér egy beigazolódott tudományos tézis a Pokolban?
A végtelenségnek van még egy irtózatos velejárója: a magány. Amely magány, nem meglepően, ezúttal tényleg végtelen. Talán ez is közrejátszik abban, hogy Prudenciának megesik a szíve az Ördögön. Mi lenne magányosabb, mint egy szellem az Öröklét unalmába zárva, amely még a test örömeit sem volt képes soha megtapasztalni? Hiszen ahogy céljainknak, úgy kapcsolatainknak is csak legnagyobb barátunk és ellenségünk képes jelentőséget adni: az idő.
Hasonló gondolatokon merenghet, aki úgy dönt, hogy jegyet vált a Stúdió K előadására. És teheti ezt egy remek színészi alakításokkal – a két főszereplő (Nagypál Gábor és Pallagi Melitta) dinamikája kifejezetten jól működik –, formabontó színpadképi megoldásokkal (a második „felvonás” „ködös”, sötétben tapogatózós megoldásai lenyűgöző atmoszférát teremtenek) és ellenállhatatlan humorral operáló darab által inspirálva.
A darab kiváló, a kocsmai hangulatba remekül illeszkedő zenei betétekkel van ellátva, köztük rengeteg élőben játszott népdallal is. Ez megint csak a fordítási koncepció kulturális irányultságát bizonyítja, és szintén jól működik: az ismerős dallamok valószínűleg könnyebben ébresztik fel bennünk a népi környezet érzetét, mint egy csak kevesek által ismert skót sirató. Ha marketinges lennék, úgy fogalmaznék, hogy egy jegy áráért egyből két terméket is kapunk: egy remek darabot és egy folk-koncertet is.
De marketinges nem vagyok, úgyhogy csak annyit mondhatok: a Prudencia Hart különös kivetkezése igazi intellektuális szórakozást nyújt – kocsma előtt és kocsma helyett egyaránt.
