Megjelenítve: 1 -10 / 32 eredményből

A rajzfilm valóság, az iratok hamisak: Kék Pelikan – kritika

Az „animációs dokumentumfilm” első hallásra paradox műfaj: a dokumentumfilmek fő célja a valóság ábrázolása, az animáció pedig önmagukban élettelen tárgyak mozgásra bírásával alkotott képvarázslat. A problémán elmorfondírozva viszont rájöhetünk, hogy a kettő ötvözése számos lehetőséget kínál, hiszen sok ismeretterjesztő film és sorozat „teremt újra” már megtörtént eseményeket, ez pedig olykor könnyebben megvalósítható a rajz síkján.

Petőfi Blinders: Most vagy soha! – Kritika

A Lóth Balázs (Pesti balhé) által rendezett, Szente Vajk és Rákay Philip kreatív produceri munkájával készülő Most vagy soha! a magyar filmtörténet legdrágább alkotásaként került a köztudatba, de nem csak a 6 milliárd ráköltött forint, hanem a történelmünk műfaji filmbe ágyazásának sikertelensége miatt is kirívó mű. “Ahogy történt és ahogy történhetett volna.” – A film ezzel a felirattal indul, az előzetes promóció alapján pedig egyáltalán nem újdonság, hogy a március 15-ei események bemutatása ismét zsánerfilmes keretek között történik. A vérmentes forradalom akciónarratívával való összekapcsolása okán felmerülhet a kérdés: mennyire kérhető számon az alkotáson a történelmi hitelesség, és mennyire szerencsés döntés annak módszeres elkerülése?

Tökéletlen tökélyre törekvés: Szegény párák – kritika

A társadalom aktuális kérdései csakugyan foglalkoztatják Lanthimost, és a Szegény párák esetében is egy klasszikus irodalmi alap – egy Frankenstein-ihletésű Alastair Gray-regény – groteszk, mágikus átdolgozása az alaphelyzet. Ebből kezdi kibontani a testünkkel való kapcsolatunk tematikáját, konkrétabban pedig egy XX. századi feminista mozgalom életútjával párhuzamba állítható, szellemesen vicces Barbie-történetet, annak abszurditásával és egy erőteljes művészi elképzeléshez méltó tartalmassággal. Emiatt is nehéz megfejteni: kinek készült, és mit közöl a Szegény párák?

Átgázolni önmagunkon – Michael Mann: Ferrari kritika

Michael Mann Ferrarijában hamarabb sül el pisztoly, mint hogy felmordulna az első versenyautó. Ezután pisztollyal már csak versenyautót indítanak el, nem lesz a fegyver mögötti bűnt, a bűnöző létet árnyaló tartalom, a megszokott értelemben talán bűn sem, nem úgy, mint az Az erőszak utcái és a Szemtől szemben esetében. Ez a lövés mégis önreflexíven emeli be a rendező korábbi munkáit és teszi fel a kérdést: lehet-e filmet csinálni a (tipikusan) maszkulin énről úgy, hogy az egyetlen „férfias” pisztolyjelenetet az első pár percben megkapjuk a férjére rálövő feleségtől? Onnantól fogva recept szerint csak önéletrajzi keretekbe ágyazott, egyszerű sportfilm következhet, helyette viszont jön egy összetett, lassú film a gyorsaságról. Lehet-e bűn a legális szenvedély, ha emberéletekbe kerül, lehet-e szép egy autós film és lélektani tér a versenypálya?