Zelena Balázs Az „animációs dokumentumfilm” első hallásra paradox műfaj: a dokumentumfilmek fő célja a valóság ábrázolása, az animáció pedig önmagukban élettelen tárgyak mozgásra bírásával alkotott képvarázslat. A problémán elmorfondírozva viszont rájöhetünk, hogy a kettő ötvözése számos lehetőséget kínál, hiszen sok ismeretterjesztő film és sorozat „teremt újra” már megtörtént eseményeket, ez pedig olykor könnyebben megvalósítható a rajz síkján. Sőt, ilyen úton megjeleníthetőek többek között olyan érzések is, amelyeket pusztán kamerával nem lehetséges. Ennek a hibrid irányzatnak a talán legismertebb képviselője Ari Folman 2008-as Libanoni keringő című háborús trauma-feldolgozó műve (melyet tárgyalt filmünk készítői is előképként említettek). A pár éve kritikai sikert arató Menekülés (Jonas Poher Rasmussen rendezésében, szintén közel-keleti háborús témában) is ilyen formában készült el, sőt, Magyarországon sem teljesen ismeretlen az ilyesmi: Kovásznai György 1980-as Habfürdő című animációs musicalét interjú-betétek színesítik. Most pedig megérkezett a Kék Pelikan, amely „valódi” és „eljátszott” elemekkel operálva mesél el egy hazai bűntörténetet. Amolyan kisstílűt.
A rendszerváltás utáni Magyarország – állítja a film – igazi vadnyugat volt, ahol mindenki úgy próbált érvényesülni, ahogy csak tudott, még ha módszereik az illegalitás határán kötéltáncoltak is. Erről a ingadozó szabályrendszerű világról szól a Kék Pelikan, egy „szál” segítségével képezve le mindezt: az utazással. A határnyitás után mindenki menni akart világot látni, az is, akinek nem tellett rá – e probléma pedig hamar megoldásra talált. Főszereplőink (Petya, Ákos és Laci) először csak saját utazási céljaikra használják házilag hamisított jegyeiket, de nem tudják sokáig titokban tartani, és ha már úgyis minden ismerősük tud róla, végül is miért ne adnának másoknak is…? Végül persze egész hálózat alakul ki az alapvetően ártalmatlan bűncselekmény köré.
A történetet a valódi résztvevői narrálják a jelenben felvett interjúkon keresztül, amelyek szintén animációsak – az ember elsőre könnyen belezavarodhat a két idősíkba, még ha ugyanazt a sztorit is meséli mindkettő. A narráció néha Martin Scorsese bűnfilmjeire emlékeztet, csak az interjúk spontaneitása miatt kevésbé egyértelműen követhető; a stílust azért megadja. A múlt újrateremtése során ügyes húzásként a „fiatal verziókat” játszó színészek hang-alakítása a legkevésbé sem teátrális: ugyanolyan szabadon beszédszerű, mint az interjúkban hallott eredetik: monoton, de természetes, távol a Wes Anderson-féle száraz stilizáltságtól. Ez sikeresen közel hozza hozzánk a történetet, elfeledtetve a film mű voltát. Nem mellesleg tökéletesen passzol a film remek hangzásvilágába: az effektek és a hangkeverés is csillagos ötöst érdemel – nem csak a magyar filmek viszonylatában.
A fent említett múlt-újrajátszás valószínűleg nem, vagy legalábbis inkább csak fapadosan működne élőszereplős, nem pedig rajzfilmes változatban. Egészen más feladat például a miliő átadása, ha az alkotónak valós kellékekkel kell dolgoznia, folyamatosan a kamera előtti térben megbújó esetleges anakronizmusokon aggódva. A hasonló képi bakik (no meg a beszerzési nehézségek) animáció esetében nagyrészt semmisek, továbbá a nézők is más elvárásokkal figyelnek egy megrajzolt világot, főleg, ha az a realitástól kellően elemelt ábrázolásmódban jelenik meg. A Kék Pelikan esetében ez a helyzet: a karakterek megjelenése stilizált, kicsit karikatúraszerű és egyedi; persze, lehet hasonlítgatni stílusirányokhoz vagy korábbi művekhez, de jelentős egyezést nemigen találunk; a cikk szerzőjének legalábbis nem sikerült. És igen, ilyen figurák mellett az általuk benépesített térrel szemben sem a valószerűség a fő elvárásunk. Ez nem jelenti azt, hogy a látványvilága ne ragadná magával a nézőt: a hazai kilencvenes évek miliője igazán stílusosan, retrósan lett megfestve, akár ilyen volt a valóságban, akár nem. A városi környezet, az öltözékek és a tárgyi világ is jóleső derűt keltenek, az utóbbi esetében például rámosolyoghatunk vagy rácsodálkozhatunk a címbeli indigóra (melynek egyébként kulcsszerep jut a jegyhamisításban), a menetrendkönyvre, vagy az újdonságnak számító Domestos-ra – ezeket főleg azok tudják értékelni, akik éltek is ebben a korszakban; a fiatalabb nézőknek nem árt a kornak legalább a felszínes ismerete a film humorának teljesebb élvezetéhez.
A film a korabeli valós elemek mellett párszor a szürrealitás animáció nyújtotta lehetőségét is kihasználja. Kapunk pár igen ötletes vizuális geget (pl. az egyik szereplőnek a tükörképe szív bele a szivarjába). Az első bekezdésben említett érzéskifejező képesség is megvalósul, akár észrevétlenül, a képek hangulatával, de egy jelenetben szó szerint is: az egyik mellékszereplő félelmét a „Bohócnak” nevezett hírhedt kalauztól egy horrorfilmekre emlékeztető szekvencia ábrázolja. Fokozva a különleges retro-hangulatot, a film tele van szórva pár másodperces, Super8-as élő felvételekkel, amelyek az adott jelenthez kapcsolódva, azokat kiegészítve erősítik az összélményt. Ezekre több értelemben is a játékosság a legmegfelelőbb szó: gyakran valóban játékokat látunk (pl. játékvonatot, amikor a szereplők vonaton utaznak), sokszor pedig trükkfelvételeket; ezektől a film csak még lazábbá és izgalmasabbá válik.
Valószínűleg ez a lazaság (és a sajátos animációs stílus) marad meg a nézőben leginkább a korábban csak rövidfilmeket jegyző Csáki László egészestés bemutatkozásáról, illetve hogy a résztvevők sztorijainak segítségével hogyan képezte le a közelmúlt történelmének ezt a furcsa időszakát. Maga a történet ugyanis tényleg csak a vezérvonalunk ebben a korrajzban: a cselekmény nem tartogat szokatlan fordulatokat, és néha követni sem könnyű feladat. A szereplők is leginkább ábrázolásuk miatt jövőben emlékezetesek, mintsem személyiségjegyeik miatt (ezekből viszonylag keveset ismerünk meg). A film célja viszont nem is ez, hiszen nem játékfilmről beszélünk (legfeljebb részben); fő célkitűzése emléket állítani egy korszaknak, a vizuális-stiláris élmény segítségével. Erre pedig az animációs dokumentumfilm-formánál keresve sem találhattak volna jobb módszert, amelynek galériája (és persze a magyar filmeké) igazán vagány új darabbal gazdagodott.
A képek forrásai:
http://www.csakilaszlo.com/blog
https://www.apollopecs.hu/kek-pelikan/
https://port.hu/adatlap/film/mozi/kek-pelikan-kek-pelikan/movie-227896
