Az európai Két távoli idegen – Nico

2022 őszén rendezték meg tizenegyedik alkalommal a Szemrevaló (Sehenswert) Filmfesztivált, ahol ismét német, svájci és osztrák alkotásokat mutattak be az érdeklődő közösségnek. Nekem idén sajnos a 2020-as német Nico-t sikerült kifognom ebből a koprodukcióból. 

Mit is jelent pontosan a rasszizmus? Nádasdy Ádám így fogalmaz Vastagbőrű mimóza című, 2015-ös kötetében: Amíg kisebbségek vannak, a többségnek mindig lesz baja velük. Ezen nem lehet segíteni, csak enyhíteni.

A rasszizmus eredeti meghatározása faji megkülönböztetést jelent. Lényegében ez egy gyűjtőfogalom, amely emberek külső vagy belső tulajdonságai alapján morális, politikai vagy társadalmi hierarchiát épít föl. A rasszizmus alá sorolják a xenofóbiát, antiszemitizmust és olykor a homofóbiát is. Ronald R. Sundstorm és David Haekwon Kim a Xenophobia and Racism című írásukban másképp közelítik meg ezt a témát.

Szerintük ugyanis, bár mind az idegengyűlölet, mind a rasszizmus a fekete-fehér kettősség értelmezésben gondolkodik (akár átvitt, akár szó szerinti értelemben), egyes xenofób mozgalmak igyekeznek leválasztani magukat a rasszizmus definíciójáról, illetve mára már a rasszizmus elméletei is nagyrészt nacionalizált narratívába ágyazódtak. Mi koncentráljunk most az előbbire. A xenofób mozgalmak „rasszizmustól való eltávolodására” igen jó példa a SIOE (Stop Islamisation of Europe). A mozgalom 2007-ben alapult az Egyesült Királyságban. Lehet, sokakat nem fogok meglepni, de a céljuk az volt, hogy megakadályozzák az iszlám domináns politikává válását az európai kontinensen. Ami azonban ennél érdekesebb, hogy mikor egy izgatott, csillogó szemű muszlimellenes fiatal az online platformjukra látogatott, a következő szöveg tárult a szeme elé: A rasszizmus az emberi butaság legalacsonyabb szintje, de az iszlamofóbia a józan ész csúcsa. Már ezzel is minden bizonnyal rengeteg, ideológiájukra fogékony ember szívét tudták elnyerni, azonban tovább emelte a tétet, ugyanis az általuk használt molinókon gyakori elem volt az egymásnak baráti jobbot nyújtó fehér és fekete kéz az áthúzott mecsetek mellett.

Alapvetően izgalmas téma lehetne, hogy egyes xenofób csoportok milyen kényszeresen igyekeznek levakarni magukról a rasszista jelzőt, ahogyan az is, hogy az ilyen jellegű ideológiára kapható társadalmi rétegek hogyan viszonyulnak ehhez. Azonban maga a Nico meg sem próbál ilyen jellegű mélységekbe lemenni.

Akkor miről is szól maga a történet? 
Nico egy perzsa származású fiatal ápolónő, aki idős emberek felügyeléséből keresi a kenyerét. Egy nap legjobb barátjával, Rosával egy fesztiválon vesznek részt, ami után Nicót súlyosan bántalmazza egy társaság. A támadás hatására Nico a benne rejlő feszültséget és szorongást küzdősport-edzésekkel igyekszik enyhíteni, azonban azt veszi észre magán, hogy megváltozik, és kezd egyre toxikusabb lenni az emberi kapcsolataiban. Ez a fajta átalakulás pedig azzal fenyeget, hogy a végére teljesen egyedül marad.

Azt előre megelőlegezném az olvasómnak, hogy a Nico sajnos nem lett jó film. A legalapvetőbb hibák magával a történetvezetéssel és a forgatókönyvvel vannak. Szinte semmit nem tudunk meg a szereplőkről a nyolcvan perc alatt. Nem derül ki, hogy Nico és az egyértelműen leszbikus Rosa milyen kapcsolatban is állnak egymással. Egy párt alkotnak? Vagy csak egyszerűen barátok lennének? Ezen kérdések megválaszolása nélkül nem tudtam együtt rezonálni a karakterek drámájával. Ez már önmagában is eltávolított Eline Gehring alkotásától, de ez sajnos csak a hibák egy részét képezte. A történetvezetés következetlen és csapongó. Az egyik pillanatban azt látjuk, hogy Nico felrak egy sótartót a polcra ingerült tekintettel, a következőben meg már a vidámparkban nevetünk együtt egy újonnan megismert fontos szereplővel. Őszintén szólva soha nem voltak nagy kedvenceim a rövid snittekre vágott filmművészeti alkotások, de ha érzékelhetőnek tartottam benne a tudatosságot, akkor nem volt velük különösebb problémám. A Nicónál viszont nem ezt érzem, hanem a csapongást. Mintha Eline Gehring maga sem tudta volna eldönteni, hogy egy-egy jelenettel milyen üzenetet akar átadni. 

A film következetlensége és érzékelhető önmagába vetett bizonytalansága már elegendő ahhoz, hogy kijelenthessem, a Nico nem egy jó film. Azonban ahhoz, hogy azt állítsam, Eline Gehring alkotása kifejezetten rossz lett, arra volt szükség, hogy utáljam Nicót.
Nicót, azaz magát a főszereplőt. Nem tudom, hogy ez egy forgatókönyvi hiba-e, vagy tudatos volt a stáb részéről, de Nico kifejezetten antipatikus volt a film első percétől az utolsóig. Sok esetben erőszakos és antiszociális személyiségjegyeket mutatott azokkal az emberekkel szemben is, akik segíteni, támogatni szerették volna őt. Ellöki magától és bántalmazza Rosát, erőszakosan és elutasítóan viselkedik az edzőjével, összeveszik az újonnan megismert barátjával, ezek mind-mind teljességgel indokolatlan lépések voltak a címszereplő részéről.

Tisztában vagyok vele, hogy egy súlyosabb trauma után az egyén sok esetben magába fordul, antiszociális lesz. Nicón azonban nem kifejezetten a traumafeldolgozás jelei látszódnak a cselekedetei során, hanem az önzés – és a filmre annyira jellemző következetlenség. Ezzel pedig a Nico elköveti azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy inflálja a karakter megrázkódtatását. Nem tudtam sajnálni Nicót, mert azt érzékeltem, hogy a közvetlen környezete az áldozata a toxikus pusztításának. Ez önmagában nem lenne gond, ha kijelenthetném, hogy ez volt Eline Gehring célja. Azonban a szomorú zuhanyzós jelenetek, a magányos futások és hosszú távolba meredések alapján egyértelműen az látszik, hogy nem. 

Beszélhetnék még az olyan jellegű technikai hibákról, mint hogy eltűnik a véraláfutásos smink Nicóról két vágás között, vagy hogy egyáltalán nem tudnám megmondani, volt-e bármilyen zene a film alatt, de ezek nem kardinális problémák a kritikám szempontjából.

A rasszizmust boncolgató filmekkel, mint Bogdán Árpád Genezisével, vagy a bicskanyitogató, vérlázító, ám valamiért mégis Oscar-díjas Két távoli idegennel az szokott lenni általában a probléma, hogy pontatlanok és egyoldalúak. Igazából ugyanabba a narratív hibába esnek, mint ami ellen küzdenek és egy fekete-fehér világképet tárnak a néző elé. Áldozatok és szörnyetegek szerepelnek a vásznon és többnyire lelkiismeretfurdalással kell kimennem egy-egy ilyen vetítésről a létezésem miatt. 

A Nicóval azonban nem ez volt a gond. Érzésem szerint a Nico igyekezett tanulni az elődei hibáiból és ki akarta kerülni, hogy megvádolják a posztmodern hullám meglovaglásával. A Nico legnagyobb problémája az volt, hogy borzalmasan volt megírva és felvéve. Egyszerűen nem mer semmiről sem szólni igazán. Karakterdráma is meg nem is, rasszizmusellenes is meg nem is, feminista is meg nem is. Ahelyett, hogy mindenből szeretett volna egy kicsit meríteni, beleállhatott volna egy témába, hogy legalább megértsem azt, amit most ennyire lehúzok. 

Ugyanis ha én is olyannyira végeztem volna el a munkámat, mint a Nico stábja, most téged is egy üres töltőképernyő fogadna a cikk helyett. 

A kiemelt kép forrása: MUBI.com

 

Ajánlott cikkek