Leposa-Hőgye Ádám David Cronenberg filmrendezőt leginkább a horror, azon belül is a testhorror műfajával szokás összekapcsolni. Kevesen tudják, hogy méltán népszerű, földtől elrugaszkodottabb munkái közé a ‘70-es években beékelődött egy autóversenyzésről szóló, könnyed kikapcsolódásnak szánt darab is. Vajon miért felejtettük el Cronenberg autós filmjét, és lenne-e okunk emlékezni rá?
Az 1979-es Fast Company magyarul Fékevesztett erő címen jutott el hozzánk. Ez sajnos ékes példája a félrevezető címfordításoknak, úgyhogy mellőzném a magyar változat használatát, és másokat is óva intenék attól, hogy bármiféle következetéseket vonjon le belőle. Persze, elmondhatjuk, hogy a filmben szereplő autók „fékevesztett erővel” bírnak, a történetben ábrázolt sportág a gyorsulási verseny, a lényeg tehát a nyílegyenes szakaszon, lehető legnagyobb erővel és lendülettel való célbaérés. Erre a versenyre többféleképpen lehet felkészíteni a járgányokat ‒ egy biztos, ezek az autók a hagyományos személygépjárművektől eltérő kivitelűek, számos módosítással igyekeznek lehetővé tenni, hogy egy kilőtt lövedékre emlékeztessenek. Így a gyorsulási versenyek szembeállíthatók az úgynevezett „stock car” versenyekkel, ahol olyan gépek kerülnek a pályára, amiknek gyári alapjain igyekeznek a lehető legkevesebbet változtatni. Ezekhez képest a gyorsulási autók, a „dragsterek”, illetve a Cronenberg filmjében is látott „funny car” szerkezetek végletekig modifikált, irányíthatatlan monstrumokká válnak. ‘79-ben viszont már bőven virágzott a Forma-1; lehet, hogy a gyorsulási autók rövidtávon „fékevesztett erővel” bírnak, de hosszútávon meg sem közelítenék azokat a nem-stock car konstrukciókat, amik a Forma-1 versenyek kanyargós körülményei közepette szántják fel a betont. Nyilvánvalóan nem összehasonlítható sportágak ezek, de érdemes kiemelni, hogy ez az „erő” nagyon is limitált.
Sokkal fontosabb viszont a tartalmi ellentmondás a film magyar címe és cselekménye között, a Fast Company ugyanis nem kimondottan az autókra fókuszál. Történetében a motorsport mögött meghúzódó kapitalista gépezet kerül célkeresztbe, hősei olyan versenyzők, akik mindenekelőtt nem egymással, hanem az iparral szállnak szembe. A cselekmény egyik kulcsfigurája egy veterán, de már kiöregedőben lévő versenyző, Lonnie „Lucky Man” Johnson (William Smith), és zöldfülű versenytársa, Billy „The Kid” Booker (Nicholas Campbell), aki amellett, hogy felnéz rangidős partnerére, úgy tűnik, hamarosan átveszi a helyét mint ígéretes újonc. Mindketten a Fast Company márkanév alatt versenyeznek, ez a cég elsősorban üzemanyaggyártással foglalkozik ‒ és mi sem lehetne kedvezőbb, mint gyorsulási versenyekkel reklámozni a terméket? Lonnie és Billy hamar szemben találják magukat a mecénással, Phil Adamsonnal (John Saxon), aki a minél nagyobb profit reményében eldobható bábokként bánik versenyzőivel. Főszereplőink együttes erővel szegülnek ellen főnöküknek, az őszinte, önazonos sportszeretet összecsap a számító, gyarló iparral. Közhelyes, de működő történet, füstszagú és olajgőzös szabadságvágy hangulatában.
A Fast Company Cronenberg független kanadai korszakának egyik kifejezetten korai munkája. Ezt megelőzi két némafilmje, a Stereo (1969), a Crimes of the Future (1970) és a két első kereskedelmi forgalomba került hangos nagyjátékfilmje, a Paraziták (1975) és a Veszett (1979). Már a filmek címéből is látszik, hogy az autós sztorit megelőző és követő darabok sokkal inkább a rendező science-fiction- és horrorelemekből összetevődő stílusjegyeit idézik fel. Mindkét korábbi nagyjátékfilm a szexualitást, a testképet és a fogyasztói társadalom képmutató mivoltát veszi górcső alá, gyomorforgatóan naturalista képsorokkal és bizarr, elidegenítő cselekménnyel. Hogy fért ide egy film a gyorsulási versenyről?
Ha jobban megnézzük az eddig elhangzottakat, a fogyasztói képmutatás nem is képez akkora disszonanciát a Fast Company rövid ismertetőjével. Véleményem szerint Cronenberg filmjeinek egyik legfőbb értéke, hogy mindig túlmutatnak a látottakon, még úgy is, hogy már puszta felszínükkel elérik a kívánt hatást. Ha mögéjük nézünk, sokkal összetettebb értelmezési lehetőségek nyílnak meg a provokatív, polgárpukkasztó horroron túl. Ilyen értelemben a Fast Company-ből csak a polgárpukkasztás hiányzik. Sokan szoktak úgy hivatkozni a filmre, mint „szürke folt”, minthogy a legkevésbé sem undorító, és látszatra semmilyen emberiséget érintő mélyebb kérdést nem feszeget. Pusztán látszatra egyébként Cronenberg korai B horrorjai sem filozofálnak túl sokat. Furcsák, rémisztőek, de ennyi. Ez viszont nem a teljes kép. A rendező korai független filmjei mögött is rejlenek mélyenszántó emberiségkritikák, és olyan megoldások, amik többé teszik a bizarr metamorfózisokat és szörnyszülötteket egyszerű horrorkliséknél.
Cronenberg útja a kanadai korszakból Hollywoodba vezetett, a nagyközönség számára az itt született amerikai produkciók váltak ismertté, olyanok, mint A légy (1986), a Meztelen ebéd (1991), a Karambol (1996), vagy legfrissebb filmje, a 2022-es A jövő bűnei. Markáns stílusú szerzőről beszélünk, aki (önmaga és a világról alkotott képe egyaránt) valamelyest minden filmjében jelen van. Nem túlzás feltételezni, hogy egy kanadai függetlenfilmest, aki csak pár lépésnyire volt Hollywoodtól, foglalkoztatott a szuverenitás, a szakmai szabadság kérdése, és hogy árgus szemmel vizsgálta a mindent maga alá gyűrő piac gépezetét.
A motorsport témája sosem állt távol ettől a kérdéskörtől. Lehet, hogy sokan szeretjük a versenyeket, de bizonyára lankadna a lelkesedésünk, ha nagyobb betekintést kapnánk a konstruktőri színfalak mögé. Ezt az embertelenséget, ha kicsiben és szórakoztató köntösben is, de illusztrálja a Fast Company. Az pedig, hogy a cronenbergi poszthumán gondolatiság és stílusjegyek kivesztek a gyorsulási verseny felszínesnek ható világából, szintén vitatható. Ugyan Cronenberg maga is nyilatkozta, hogy főleg az autóversenyzés iránt érzett lelkesedése motiválta a film elkészítésében, de egyfelől a művész szava vajmi keveset számít, ha a néző mégis felfedez valamilyen töblettartalmat és igazolni is tudja azt, másfelől pedig Cronenberg későbbi filmjeiben látni, hogy nem áll távol tőle az autók metaforikus használata; Karambol (1996) című filmjében a szereplők szexuális izgalmat élnek át az egymásnak ütköző gépektől, a film eroticizálja a halálközeli veszélyt és a géppel egyesülő emberi test törékenységét.
A Fast Company egyszerűségéből adódóan nyilvánvalóan sokkal indirektebb módon kezeli ezeket a témákat, de nem mondanám, hogy például abban ne lenne semmi emberen túli, mikor Billy gépolajjal locsolgat meztelen női testeket, ráadásul a Fast Company termékével, melynek reklámozására leszerződött. Egyébként maga a név is beszédes, már-már parodisztikus; egy cég, melynek egyetlen magára aggatott jelzője a „gyors” ‒ kicsit olyan ez, mintha egy energiaitalt gyártó vállalat „Addiction Factory” névre keresztelné magát. A gyorsaság az autókon kívül jelezheti a kíméletlen tempóban daráló ipart, vagy a „felgyorsult világ” közhelyét is: a filmnézők szívesebben ülnek be egy szórakoztató autós mozira, mint egy gondolatébresztő alkotásra. Ember és gép kapcsolata ez, ami a rendező későbbi munkáiban is rendre előkerül. Üzemanyagban ázó női mellek, száguldó fémszörnyetegek, fajunk egyszerre embertelen, mégis lenyűgőző technológiai vívmányai, amik, még egy ilyen látszólag légüres történetben is, metaforikus erővel bírnak. Semmiképp nem állítanám, hogy Cronenberg ezzel a filmmel meghazudtolta volna rendezői kézjegyét. Egy biztos, és a sport kedvelőinek talán ez a legfontosabb; számos olyan példa van a filmművészetben, ami rámutathat egy-egy sportág összetettségére a puszta szórakoztatáson túl, és tisztán látszik, hogy a motorsport sem csak egyszerű látványelemként szolgálhat művészi alkotásokban. (Ezt egyébként jól igazolhatja a nemrég mozikba került Ferrari-film is, melyről kultúra rovatunkban olvasható kritika).
Azért hozzátenném a föntiekhez, hogy a Fast Company kifejezetten B film, annak minden várható botladozásával együtt. Aki könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak inkább bűnös élvezetként szolgálhat; a karakterek faék egyszerűek, kiszámíthatóak a párbeszédek, néhány jelenet pedig a történetvezetés szempontjából egész egyszerűen fölöslegesnek érződik. Kis költségvetéséből adódóan az autós részektől se várjunk sokat, az viszont kétségtelen, hogy Cronenberg eszköztárából a maximumot hozta ki, korhű, autentikus gépekkel, és időnként egészen ötletesen megoldott versenyzős jelenetekkel. A kamerát például gyakran a volán mögé helyezték, hogy a pilóták szemszögéből figyelhessük a száguldozást. Akiket Cronenberg munkássága érdekel, azoknak inkább az amerikai korszak gyöngyszemeit ajánlanám, különösen A légy című filmjét kedvcsinálónak. Akit a motorsport foglalkoztat, annak pedig csak akkor javaslom megnézésre, ha hajlandó alább adni azokból az igényekből, amiket egy önmagát izgalmasnak és látványosnak mutató sportfilmmel szemben támasztanánk. A filozofálásra nyitottaknak pedig ott lehet mindaz, amit idáig boncolgattam.
Kiemelt kép: Street Muscle
