Schütz Brúnó Péter Egyetemi hallgatóként nap mint nap találkozunk kutatókkal, akadémikusokkal, hiszen többnyire tőlük tanulunk, általuk is nevelődünk leendő pályánkat fontolgatva. A tudomány és a kutatói élet alakulásáról, modern kori kihívásairól különösen érdekes egy olyan, viszonylag fiatal és rendkívül dinamikusan fejlődő terület képviselőjével beszélgetni, mint amilyen a kognitív tudomány – és annak is egy különösen izgalmas területe, a babakutatás. Az emberi megismeréssel foglalkozó terület egyik igazán közvetlen és fiatal, mégis már jelentős tapasztalatokkal és sikerekkel rendelkező kutatójával és oktatójával, az ELTE Babalabor munkatársával, Forgács Bálint kísérleti pszichológussal és kognitív tudóssal beszélgettem.
S. B.: Milyen területen dolgozol, hol találkozhatunk veled az ELTE-n?
Forgács Bálint: Talán kicsit szokatlan módon két, viszonylag független kutatási területem is van egyszerre, ami tulajdonképpen véletlenek sorozatának köszönhető. Az egyik a metaforák idegtudományi hátterével kapcsolatos: többféle szempontból vizsgáljuk kollégáimmal és diákjaimmal közösen, hogy a hétköznapi metaforikus nyelvi kifejezések elvont, átvitt jelentését (pl. „összetörte a szívét”) hogyan dolgozza fel az agyunk. Egy ilyen kifejezést a szavak puszta kombinálásából és egyszerű értelmezéséből nem tudnánk kikövetkeztetni, tehát az a feltételezésünk, hogy szükség van valamilyen további kognitív feldolgozási mechanizmusra. Ezzel foglalkoztam a doktorim alatt, ami után csatlakoztam az akkori CEU Babalaborjához, ahol áttértem a kisgyermekkori nyelvfejlődés vizsgálatára, és különösen érdekel ezen belül is a nyelv társas használata.
Az utóbbi kutatási területem miatt jelenleg az ELTE Babalaborjában találkozhatunk a legtöbbet, ahol főként elektrofiziológiai (EEG-vel történő), illetve szemmozgás-követéses kutatásokat végzünk babákkal és felnőttekkel. Egyébként pedig a Kognitív Pszichológia Tanszék kurzusain (kognitív pszichológiát és idegtudományt) tanítok a pszichológia alapszakosok számára és az angol nyelvű kognitív idegtudományi mesterszakon, illetve van egy PhD-órám is. A kutatócsoporttal sok műhelymunkát is viszünk, aminek a segítségével a hallgatók be tudnak tekinteni a laborkutatásokba.
S. B.: Mindkét említett területen megjelenik a nyelv. Tudnál mesélni arról, hogy a nyelvtudomány milyen összefüggésben van a lélektannal, miért is foglalkozik a nyelvvel egy (kísérleti) pszichológus?
F. B.: Az emberi elme működését több különböző diszcíplina segítségével próbálja vizsgálni a kognitív tudomány, amelyek közé tartozhat például az antropológia, idegtudomány, filozófia vagy maga a lélektan. A pszichológia egyébként önmagában is egy egész tudományos spektrumot képez le, mert van humán, társadalom- és természettudományi oldala. Ennek kapcsán kerül a képbe a nyelv is: mint az emberi elme egyik legkomplexebb, legizgalmasabb terméke.
Persze, ki kell emelnem a „kísérleti” jelzőt, mert a természettudományos megközelítést követve nagyon fontos, hogy egy vizsgálat akár még 100 év múlva is megismételhető legyen, ezért minél objektívebb és jobban dokumentált adatgyűjtésre törekszünk. A kísérletezés során megpróbáljuk „kikerülni” a résztvevők szubjektív véleményét. Ezért nem megkérdezzük őket, mint egy klinikai interjú vagy kérdőív esetében, hanem olyan feladatokat próbálunk adni, amelyekben nem a személyes vélemény számít, hanem a reakció, amiből a háttérben lévő agyi mechanizmusokra próbálunk következtetni. Ehhez mérhetjük például a teljesítményt vagy a reakcióidőt – vagy valamilyen összefüggést egy-egy idegrendszeri jelenséggel.
Korábban a behaviorista pszichológiában, ahol csak magát a cselekvéseket, viselkedést figyelték meg különböző helyzetekben, tudománytalannak tűnt a belső világot („pszichét”) vizsgálni, mert túl szubjektívnek, anyag nélkülinek tartották. Ezt a nézőpontot jó ideje felváltotta egy új paradigma – ezt szokás kognitív fordulatnak nevezni –, ahol kiemelt szerepet játszik a nyelv. Azt, hogy feltételezzünk valamilyen belső, absztrakt, anyagtalan világot, a gyermeki nyelvelsajátítás rejtélye inspirálta: példák utánzása alapján lehetetlennek tűnik megtanulni az anyanyelvet, olyan sok kéne belőle.
Innen a gondolat, hogy valamilyen belső nyelvi előképpel kellene rendelkeznünk. Ezt a belső világot különféle modellekkel igyekszünk leírni, amihez viszont továbbra is objektív(nek gondolt) adatgyűjtésből származó adatokra van szükség. Tehát ahelyett, hogy egyszerűen leírni próbálnánk valamilyen nyelvi viselkedést, inkább azt keressük, hogy bizonyos nyelvi megnyilvánulások magyarázatához milyen mechanizmusokat feltételezhetünk – de például magának a nyelvtannak mint képességnek, rendszernek az előképe is ilyen kérdés.
S. B.: A beszélgetés elején bizonyos véletleneket említettél. Mi volt az, ami voltaképp felkeltette az érdeklődésedet ezen kérdések iránt, és ami rávezetett, hogy ezt a pályát válaszd?
F. B.: Én eredetileg nem voltam igazán eltökélt, hogy kísérleti pszichológiával foglalkozzam. Először egy műhelymunka során láttam, hogy létezik olyan, hogy babalabor – Gergely Györgynél az MTA pszichológiai kutatóintézetében. Azt gondoltam magamban, milyen vicces, hogy felnőttek azt nézik, hogy egy tévés vetélkedőbe illő felvillanós gombot egy baba kézzel vagy fejjel nyomkod-e, és szuper, hogy kutatók ezzel is foglalkoznak, de én azért valami komolyabbat szeretnék csinálni; végül aztán mégis egy Babalaborban kötöttem ki, de közvetett úton.
Úgy indult, hogy valamikor harmadéves koromban írtam egy meglehetősen felháborodott esszét, és ebben azon dühöngtem, hogy a különböző pszichológiai megközelítések összevissza használják a pszichológiai fogalmakat (pl. „érzelem”, „gondolat”), és miért nem lehet kialakítani egy egységes nyelvet? Egyáltalán mire gondolnak a pszichológusok, amikor olyanokat írnak, hogy „tág tudat”, szóval mi ez a humbug? Hol vannak itt a megfogható dolgok? Ez az írás akkor nem aratott nagy sikert az egyetemen, de elküldtem Pléh Csabának, a kognitív tudomány egyik legkiemelkedőbb magyar képviselőjének, aki fantasztikusan inspiráló módon kiemelt belőle körülbelül 2-3 értelmes gondolatmagot. És ami a legfontosabb, ajánlott egy könyvet (Kövecses Zoltán: A metafora), amely elindított a nyelvi kifejezések átvitt értelmén és a metaforákon való gondolkodáson, és ebből is szakdolgoztam.
A diploma után fölvett diákjának, így ezek a beszélgetések és az együttműködés volt a nagy löket ahhoz, hogy elkezdjek kutatással foglalkozni. Pléh Csabában a közvetlensége és nyitottsága mellett rendkívül inspiráló számomra, hogy elképesztő tájékozottsága révén mindenféle érdeklődésű diáknak tud valamilyen könyvet, cikket vagy témát ajánlani. Nagyon sok könyvet kaptam tőle én is.
S. B.: Mit gondolsz, milyen kihívásokkal kell ma egy tudományos életben mozgó szakembernek, kutatónak szembenéznie?
F. B.: Tudod, ez egy meglehetősen kényes kérdés. Bár sokat beszélnek az oktatási intézményekben és a tudomány fellegváraiban a kritikus gondolkodásról, én úgy látom, ismét olyan korszakban élünk, ahol a megkérdőjelezés elől valójában igen magas falak védik a megszerzett vagy már megszerzettnek gondolt tudást.
Ugyanakkor tudományos alapvetés, hogy csak akkor tekinthetők az elméleteink tudományosnak, ha megcáfolhatók – tehát remélhetőleg egyszer majd meg is lesznek cáfolva. A mai tudományfelfogás szerint hibából hibába és tévedésből tévedésbe tudunk csak esni.
Azonban a pályázati pénzeket elosztó bizottságokban gyakran más fénytörésbe kerülnek a dolgok. Erős intézményesülés korszakát is éljük, ahol a tudományos intézmények a „hatékonytalanság” vádjára adott válaszként üzleti modelleket vesznek át, amelyek aztán másként válnak hatástalanná, hiszen nem lehet mérőszámok alapján megmondani, mi a jó tudomány, azt meg végképp nem, honnan jön majd egy nagy felfedezés. Ez rányomhatja a bélyegét a tudomány fejlődésére. E miatt a becsontosodás miatt egyre nehezebb igazán húsbavágó tudományos vitákat hallani: sokszor a „biztos középre” céloznak a finanszírozók, és ennek következében a tudományos közösség is. Szerintem emiatt sokszor visszafelé sül el a tudománymetria is, amikor mérőszámokkal próbálják egy adott tudományos folyóirat és cikk eredményességét vagy értékét meghatározni.
Úgy látom, manapság sokszor a tudósok munkájának valódi tartalmi értékelését (ti. elolvasását) igyekszünk megúszni azzal, hogy a hangsúly azon van, milyen neves és hány impaktfaktoros lapban publikál az illető. Még az idézettség is csak közvetett mutató, ami sokszor a téma vagy elmélet divatosságát tükrözi, nem feltétlen annak tartalmi hozzájárulását a tudományterülethez. Ezek a mutatók valójában nem tűnnek igazán hatékonynak és nem mérik megfelelően a teljesítményt, ha egyáltalán ilyen módon – az üzleti gondolkodás következtében kialakult látszólagos verseny miatt – mérni kellene a tudományt mint „teljesítményt”.
Szóval, nagy szükség lenne a tudományban is fiatalok új generációjára, akik eléggé vadak ahhoz, hogy nem alkalmazkodnak és nincsenek a szakmai előrehaladás miatt intézményekhez kényszerítve, és elég kritikusan merik látni az elméleteket és álláspontokat – attól függetlenül, hogy egy neves lapban publikált cikkről vagy sokat idézett kutatóról van-e szó vagy sem.
S. B.: Szerintem ez nagyon motiváló és értékes meglátás, köszönöm, hogy megosztottad velünk. Volna olyan tanácsod, amit a pályaválasztás előtt álló hallgatóknak tudnál megfogalmazni?
F. B.: Biztosan egy csomó tanácsom lenne, de – az előbbiekre visszautalva – csak azt tudom mondani, hogy ne fogadjátok meg őket! Persze, azért a kérdésedre válaszolva szívesen elmondom, hogy magamnak mit tanácsolnék, így visszatekintve.
Az egyik, hogy ne kímélje magát az ember, és ha tehetitek, „pakoljátok” tele az agyatokat, mert rengeteg minden belefér. Sokat hallhatunk manapság a készségalapú oktatásról és elvárásokról, de szerintem nem érdemes kizárólag erre alapozni. Vannak olyan készségek, amelyeket csak akkor lehet igazán elsajátítani, ha mérhető és szabad szemmel is jól látható mennyiségű tudást sajátítunk el hozzá. Ráadásul az, hogy valaki megtanul egy készséget, nemcsak arról szól, hogy egyszer megcsinál valamit, hanem hogy automatizálja is azt. Például a nyelvtudás is egy ilyen készség, vagy az, hogy hogyan tanuljon meg 3000 oldalt az ember és vizsgázzon le belőle. Ez fontos lehet a későbbiekben. A húszas évek elejéig még tart ez az elképesztő szuperereje az agynak, hogy a dolgok észrevétlenül, nagyon rövid idő alatt beépülnek, ami aztán később már hónapokat vagy éveket vehet igénybe.
A másik pedig, hogy nem kell annyira forrón enni a – pályaválasztási – kását. Ha most azonnal véglegesen „pályát választ” az ember, akkor is nagyon sokféleképpen alakulhat később az élete. Szerintem először is fontos megtanulni elmélyedni a dolgokban, és ha valaki képessé válik erre, akkor egy idő után biztos, hogy nagyon izgalmas dolgokat fog tudni csinálni más területeken is. Ha az embernek van arról tapasztalata, hogyan lehet elmélyülni egy-egy (új) területen, és mindvégig nyitott tud maradni, akkor könnyen fog tudni alkalmazkodni az új kihívásokhoz is, és nem lesz fájdalmas, ha esetleg váltani kell.
Az interjút két részben közöljük, a 2. szakaszban a Babalaborban zajló munkáról és a babakutatásról lesz majd szó.
Kiemelt kép forrása: ELTE
