Amiket elvesztettünk az evolúció során – I. rész: a látás

Vajon az általunk látott világ a legpontosabb leképezése a valóságnak? Milyen látásunk lenne, ha nem éppen emberként születünk? Új sorozatunk az evolúció során elvesztett képességeinket vizsgálja. Ebben a cikkben a látásunk evolúciós alakulására, visszafejlődésére fókuszálunk. Tarts velünk, és lásd UV-fényben a világot!

Az ultraibolya-látás lehetővé teszi egyes élőlényeknek, hogy érzékeljék a 10–400 nanométer közötti tartományba eső fényt, ám az embereknél ez a képesség több millió éve eltűnt az evolúció során. Az emberi szemben lévő szemlencse és szaruhártya kiszűri ezt a tartományt, így nem vagyunk képesek az UV-fény érzékelésére.

Nem csekély számban a mai napig léteznek olyan fajok, melyek fejlődése az emberével ellentétben megőrizte ezt a képességet. Sok madár, hüllő és rovar is érzékeli az UV-fényt, ezen fajok valószínűleg életmódjukból adódóan jobban rászorulnak erre, mint mi. Egyes virágok UV-mintázattal rendelkeznek, amit mi nem látunk, míg a rovaroknak ez nagy segítséget jelent, mivel így könnyebben megtalálják a virág számukra értékes részeit. Amíg pedig az emberek számos madarat szürkésnek, feketésnek látnak, a madarak egymást a szivárvány minden színében pompázónak érzékelik, erre pedig nem más a magyarázat, mint a tény, hogy a madarak látják az UV-tartományt.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy az emberi színérzékelés csak bizonyos állatokéhoz képest mutat fejlettséget, mivel sok madár még nálunk is több szín érzékelésére képes. Ezen madarak négyféle csapsejttel rendelkeznek, az emberek általában csak hárommal (amennyiben valamelyik hiányzik, az színvakságot okoz). Természetesen számunkra elképzelhetetlen a látás e fajtája. A madarak látása nemcsak a színek, hanem a fény percepciójában is kitűnő, mivel érzékelik a polarizált fényt, ami a tájékozódásban válik előnyükre. A polarizált fény hullámai egy meghatározott tartományban rezegnek; a természetes fényhullámok minden irányban vibrálnak, de bizonyos körülmények között ezek az irányok szűrődhetnek vagy rendeződhetnek, ekkor pedig polarizált fény keletkezik. Az emberek nagy része nem képes jól érzékelni a polarizált fényt, de ha adottak a feltételek, akkor néhányan észrevehetik a Haidinger-féle ecsetet, vagyis egy halvány, sárgás-kékes mintázatot, amit a polarizált fény bizonyos felületeken hoz létre.

Biztos sokan megfigyeltétek már, hogy bizonyos hüllők, akárcsak a sokak által kedvelt kaméleonok egymástól függetlenül is tudják mozgatni a szemüket. Ez a tulajdonság nagy segítségükre van abban, hogy egyszerre több irányba is képesek legyenek figyelni, érzékelni az esetleges veszélyt. Az emberi térlátás fejlődése miatt azonban meg kellett váljunk ettől a hasznos tulajdonságtól. Hasonlóképpen elvesztettük a „harmadik szemhéjunkat”, mellyel a hüllők, madarak, illetve néhány emlős is rendelkezik. A plusz szemhéj feladata elsősorban az, hogy megvédje a szemet, ám ezen felül nedvesíteni is képes anélkül, hogy elhomályosítaná azt. Ennek maradványát mai napig megfigyelhetjük a szemzugban található kis redő formájában.

A szélesebb látószögtől is búcsút kellett vennünk, velünk ellentétben a lovak ezzel manapság is rendelkeznek. Ennek szintén a térlátás fejlődése az oka, ami előnyünkre vált ragadozó életmódunkból adódóan. A sötétben való látás sem vált hosszútávú tulajdonságunkká, szemben az éjszakai állatokkal: az emberi szemben sokkal kevesebb a fényérzékeny sejt, így mi sokkal kevésbé látunk rossz fényviszonyok között.

Ezek alapján úgy tűnhet, az emberiség alulmaradt bizonyos állatfajokkal szemben, ám ha összetetten vizsgáljuk a helyzetet, hamar feltűnhet, hogy egyes tulajdonságokat nem véletlenül vesztettünk el, hiszen megalapozta egy másik, számunkra jóval hasznosabb képesség kialakulását vagy javulását, amely növelte a túlélésre való esélyt.

Felhasznált források: