Török Sára A rovásírás kifejezés alatt a közbeszédben általában a székely-magyar rovásírást értjük. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy többféle rovásírás létezik, melyek együttesen rovásírás-családot alkotnak. Ezeknek az emlékei mind Eurázsia és a Kárpát-medence területén kerültek elő, és egy rekonstruált protorovásírás leszármazottai. Cikkünkben ezt az íráscsaládot és tagjait mutatjuk be.
A protorovásírás létezése még nem bizonyított tudományos szinten, bár rekonstruálása igen pontosan megtörtént.
Feltehetően a korai steppei és a kis-ázsiai írások keveredéséből jött létre a Kr. e. I. század közepén, és nagyjából hatszáz évig használhatták. Ezután elágazott, és a VII. század végéig létező steppei elődjével keveredve létrejött belőle a steppei rovásírás, melynek egyik legközelebbi rokona a türk írás, amely a VIII-X. század között létezett. Kialakult továbbá a kárpát-medencei rovásírás, majd ebből és a proto-rovásírásból átvett karakterekkel a székely-magyar rovásírás is. A steppei és a kárpát-medencei rovásírás a XI-XIII. század között tűnt el, míg a székely rovásírás a mai napig létező és használt rendszer.
A három ág világosan elválasztható,
mert bár vannak azonos írásjeleik, a többség eltér, és csak egy-egy változatban fordul elő.
Azonban a rovásgrafémákban egyes esetekben az ágakon belüli írásbeliségek is eltérnek, például a steppei ágban az onogurok és az alánok változata is mutat kisebb különbségeket, vagy éppen a székely-magyar esetén területi és korszakonkénti változások is megfigyelhetőek.
A steppei rovást más néven kazáriai rovásnak vagy Volga-Don írásnak is hívják. Az íráshoz több olyan nép is köthető, amelyek nem tartoztak a Kazár Kaganátushoz, például a volgai Bolgárország vagy Közép-Ázsia egyes csoportjai, emiatt a leginkább helytálló megnevezésnek a steppei rovást tartják. Ezt Zelliger Erzsébet magyar dialektológus és Sándor Klára turkológus is helyesli, sőt, az 1945 után elterjedt „sztyeppei” alakot elvetik
– ugyanis a steppe szó az eurázsiai füves puszták elnevezése volt, míg a sztyeppe később, az oroszból került át nyelvünkbe.
A steppei rovásírás a Kárpát-medencétől keletre használt rovás-ábécéket foglalja magába, melyek jobbról balra haladtak, nem tartalmaztak számokat, egyes esetekben ligatúraképzést (összevonást) is megfigyeltek az ismert feliratokon.
Első megfejtője Vékony Gábor régészprofesszor volt, erről 2004-ben publikált is A székely írás emlékei, kapcsolatai, története címmel.
Egyik legismertebb példája a steppei rovásra a Kijevi levél,
amit véleménye szerint a kazár fővárosban írtak, valamint az Alsószentmihályfalvai rovásfelirat, ami a Kárpát-medence X. századi rovásemléke.
Az Alsószentmihályfalvai rovásfelirat, forrás: Wikipedia
A Kárpát-medencei rovás Vékony szerint a székely-magyar rovás közvetlen elődje lehet. A Kárpát-medencében a VII-XI. század közötti időben ezzel az írással készültek feljegyzések, így a történettudomány, a nyelvtörténet és a művelődéstörténet szempontjából is nagy jelentőséggel bír.
Különlegessége, hogy mássalhangzós rövidítéseket alkalmaz,
– részben emiatt, részben az ezer éve kihalt írás megismertetésének céljával 2009-ben revitalizálták a Kárpát-medencei rovásrendszert.
A Nagyszentmiklósi kincsen fellelhető karakterek megfejtése hosszas viták eredménye lett. Egy német tudós rúnáknak gondolta őket, melyeket Szentkatolnai Bálint Gábor lefordított, de eredményeit elutasították. De volt óindiai és török elmélet is, végül Bakay Kornél régészprofesszor kutatásai bizonyultak helytállónak:
szerinte görög betűs görög nyelvű, görög betűs török nyelvű és rovásírásos felirat is van a tárgyakon.
A 8. számú tál feliratát Vékony és Zelliger dekódolták, az eredmény pedig a ’Wosudu erjedvény felhevülésére az övé!’ jelentésű mondat volt. Nyelvtörténeti szempontból is lényeges – a wosudu a -d kicsinyítőképzőt viseli, és a w valójában a bilabiális zöngés spiráns lefordítása, ami egy ’v’ és ’b’ között álló hang az ősmagyarban. A szó a boza legkorábbi nyelvemléke, ami erjesztett, savanykás kölesitalt jelent.
A Nagyszentmiklósi kincs 8-as táljának felirata és fordítása, forrás: Wikipedia
Sok tévhittel ellentétben nem a székely-magyar rovás van a Nagyszentmiklósi kincsen, a rovásíráscsalád három tagja mára élesen elválasztható a kutatási eredmények alapján. A nemzeti szabvány azonban ez a rendszer lett, 2015 óta Old Hungarian néven számítógépen is elérhető.
A székely-magyar rovásírás, amely a köznyelvben maga a rovásírás, alfabetikus rendszer, bár egyes elképzelések szerint betűjelei mellett szótag-, szó-, sőt, mondatjelölései is vannak. Minden hangra külön rovást használ,
és napjainkban is használt írás, bár a XVII-XVIII. században közel állt a kihaláshoz.
A székelyek tartották meg, és vannak olyan erdélyi magyar falvak, ahol a közismert székelykapukra kizárólag rovásírásos faragás kerülhet.
Székelykapu Csíkszeredán, forrás: rovasirasforrai.hu
A legkorábbi ismert lejegyzés a rovásírás jelkészletéről a Nikolsburgi ábécé. Ez egy 1483-as könyv hátsó lapján őrződött meg a cseh város hercegi könyvtárában, ma pedig az Országos Széchényi Könyvtárban található meg, miután 1933-ban a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolta.
A Nikolsburgi ábécé, forrás: Wikipedia
Az írással kapcsolatos egyik legnagyobb felfedezés pedig Orbán Balázs nevéhez fűződik,
aki 1864-ben fedezte fel az énlakai szövegemléket, mely akkor az egyetlen épségben megmaradt és ismert székely-magyar rovásfeliratunk volt.
Ez a falu templomában a mai napig megtekinthető. Ezt követően több tudós is az írás kutatásába kezdett, és a türk, avar, szkíta alternatív rokonságelméleteket megcáfolva végül eljutottak a rovásíráscsalád feltérképezéséig, amely mára egy bizonyított és széles körben elfogadott eredmény.
Szakirodalmi források:
Jakubovich Emil 1935. A székely rovásírás legrégibb ábécéi. Magyar Nyelv 31. 1-2.
Róna-Tas András 2017. A székelyek ősi kincse: a rovásírás. Keletkutatás, 2017. tavasz.
Szőnyi-Sándor Klára 1989. A székely rovásírás. Néprajz és nyelvtudomány XXXIII. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae, Szeged.
Kép forrása: magyarnemzeti11.hu
