Török Sára A prágai Josefov már a X. századtól kezdve az ország legjelentősebb zsidó központja volt, és mind a mai napig az is maradt. A nagyjából 82.000 zsidóból 18-20.000 élt itt, a német megszállást követően azonban mindössze kétezren maradtak. A tíz önálló csehországi hitközösségük közül így is ez a legnagyobb; kevés megmaradt épületük ma az Állami Zsidó Múzeum gondozása alatt áll. A hat zsinagóga és a régi zsidó temető mellett Kafka szülőháza és az Iparművészeti Múzeum is Josefovban található.
A cikksorozat utolsó részében bemutatásra kerül a Pinkas-zsinagóga két jelentős látnivalója, ezek háttere, valamint a régi zsidó temető jellegzetességei és a temetkezési szokások is.
A Josefov területén fekvő utolsó zsinagóga a Pinkas-zsinagóga. A gótikus stílusú épülethez egy reneszánsz jegyeket tükröző karzatot és üléstermet csatoltak hozzá. Különlegessége, hogy a falain található a világ egyik legnagyobb sírfelirata: 77.000 holokauszt-áldozat neve, születési és halálozási dátuma szerepel az egész belső teret befedő feliraton.
Az ülésteremben lévő kiállításon a terezíni koncentrációs táborból származó gyerekrajzok tekinthetők meg. A körülbelül 4.500 rajz mindegyike alatt szerepel alkotójának neve, születési dátuma, illetve az, hogy mikor vesztette életét, vagy pedig az, hogy hazatért.
A táborban raboskodó mintegy tízezer gyermekből mindössze nyolcszáz szabadult ki élve.
Terezínben a német megszállás alatt egy munkatábort alakítottak ki. Ennek nem a megsemmisítés volt a célja, hanem egy Mintaváros létrehozása. Egész Terezínt egy gettóvá rendezték át, ahova nagyjából 80.000 cseh zsidót terveztek összegyűjteni. Ez végül egy köztes megálló, tranzittábor lett – valaki pár napot, valaki éveket töltött ott, egyeseket továbbvittek, mások ott haltak meg, vagy kiszabadultak.
A városban alig 7.000 embernek jutott volna hely, azonban néha akár 50-60.000 zsidó is összegyűlt a barakkokban. Nagy részük gyermek, idős és munkaképtelen volt, hogy bizonyíthassák: a híresztelések ellenére nem mindegyiküket deportálták megsemmisítésre, kényszermunkára.
Eleinte engedték virágozni a kultúrájukat, oktatásukat, köztük maradhattak a művészek, tudósok, tanárok és vezetők. Egyfajta múzeum, turistalátványosság alakult ki Terezínben, ahol látszólag jól bántak a zsidókkal, a valóságban azonban kegyetlenkedések, éheztetés, kizsákmányolás uralta a mindennapjaikat. A város erődjének kiterjedt kazamatarendszerében működött például a Harmadik Birodalom egyik legjelentősebb hadiüzeme, ami a föld alatt titokban maradt, és a Mintaváros látszata miatt a hely a légitámadásoktól is megmenekült.
A rabokat így viszont bárminemű felelősségre vonás nélkül, szó szerint halálra dolgoztathatták.
1944-ben filmet forgattak arról, milyen jól élnek a zsidók a gettókban, és emiatt még a Vöröskereszt is meglátogatta Terezínt. A jó kép kialakítása érdekében a betegeket, a meggyötört, sovány rabokat továbbküldték Auschwitzba, új ruhákat, bőséges ételadagokat osztottak a városban maradottaknak, orvosi rendelőket, sportpályákat, boltokat és kávéházakat rendeztek be.
Így csökkent a zsúfoltság, szebbnek tűntek a lakosok és az utcák, a szemlélők ideális körülményeket feltételezhettek. A Vöröskereszt képviselői álhírnek minősítették a kényszermunkáról és népírtásról szóló rebesgetéseket. Távozásuk után azonban minden ideiglenesen létrehozott ideális körülmény eltűnt a zsidók életéből.
Nem sokkal később jelentős hanyatlásba kezdett a kialakult kultúra, ugyanis a legtöbb kulturális vezetőt elvitték, vagy odavesztek. 1941 és 1945 között nagyjából 144.000 zsidó áramlott át Terezínen, hosszabb-rövidebb időt töltve a Mintavárosban. Több mint 33.000 ember halt meg ott – majdnem a harmaduk gyermek –, és közel 86.000 máshol, ahová továbbvitték őket.
A tábort végül 1945. május 11-én szabadították fel a szovjet csapatok, ekkor derült fény a rettenetes körülményekre, és alig párezer zsidót találtak életben.
A Pinkas-zsinagóga mellett terül el a régi zsidó temető. Ez a világ legrégebbi fennmaradt zsidó temetkezési helye, a XV. században hozták létre. Az egyhektárnyi területen nagyjából 12.000 sírkő áll, de mivel a hely szűke miatt több rétegben temetkeztek, több mint százezer test nyugszik a föld alatt.
A legelső sírkő 1429-ben került elhelyezésre, az utolsó pedig 1787-ben. A faragványok többnyire olyan szimbólumokat ábrázolnak, amelyek családra, nevekre, foglalkozásokra utalnak. Ilyen például a szarvas, ami a Cebi-családot jelzi, a medve a Dob keresztnevet takarja, a hegedű pedig zenészre enged következtetni. Sok sírkövön felbukkannak emberalakok, ami különlegesnek számít, ugyanis zsidó temetőkben ez nagyon ritka.
Több híres zsidó ember – művészek, tudósok, vallási vezetők – nyugszik itt, például Maharal rabbi is, a Gólem megteremtője.
Ők nagyrészt nem pusztán sírkövet kaptak, hanem úgynevezett tumba őrzi az emléküket. Ez egy lábakon álló szarkofágot mintázó, faragott kőből készült síremlék, amely viszont egyiptomi rokonaival ellentétben nem rejti a holttestet. A tumba kifejezés egyébként sírt jelent, és a latin tumbas szóból származik. A katakomba pedig a szintén latin cata tumbas szószerkezetből származik, jelentése: sírok között.
Josefov utolsó, ma is megtekinthető zsidó épülete a Ceremóniaterem. Ez a temető végén található, a Klausz-zsinagógával szemben – itt a halotti szertartásokkal, esküvőkkel, egyéb vallási szokásokkal kapcsolatos kiállítás tekinthető meg.
A zsidó temetkezési szokások szigorúan követnek egy igen összetett folyamat lépéseit. Először is, a haldoklót sosem hagyják teljesen egyedül, a halál beálltáig végig imádkoznak, hogy felkészítsék lelkét a távozásra. Ezután legalább tíz percig tilos az elhunythoz érni, tovább imádkoznak, majd a legközelebbi jelen lévő hozzátartozó lezárja a halott szemét és felköti az állát.
A többiek szalmát szórnak a padlóra, ami azt jelképezi, hogy a halálban egyenlővé válik gazdag és szegény, majd erre fektetik a holttestet lábbal az ajtó felé, fejéhez pedig égő mécses kerül. A szoba tükreit letakarják, hogy a gyászolók ne lássák saját fájdalmukat, és végül a ház edényeiben lévő összes vizet kiöntik az udvarra. Ezt a szomszédok láncszerűen folytatják, a hagyomány szerint így terjed a hír, hogy ne kelljen azt szóban közölni.
Ha a halál szombaton következik be, akkor a szemlezárás és állfelkötés kivételével minden előkészületet csak alkonyat után kezdenek el.
Régebben a házaktól vitték a halottat a temetőbe, ott zajlottak az előkészületek is, ma már viszont minden a szertartási épületben történik. Először egy ferde felületre fektetik a testet, és az ingen kívül minden ruhát, ékszert levesznek róla. Leterítik egy lepellel, és csak ezután vágják le róla az inget is, az illem miatt. Fejtől a lábak felé langyos vizet öntenek rá, a lepellel és rongyokkal mossák le, majd megtisztítják a körmeit és kifésülik a haját.
Ezután öltöztetik fel: az úgynevezett takhrikhin egy egyszerű, díszek és zsebek nélküli, tiszta fehér vászonból készült ruha, mely szintén a halállal bekövetkező egyenlőséget szimbolizálja. Ebben helyezik a testet a koporsóba – semmilyen ékszer nem lehet rajta, sőt, a mellé tett imasálról is lefejtik a nyakrészi díszt, valamint levágják róla az egyik szemlélőrojtot.
A zsidó hagyományok tiltják a boncolást, balzsamozást és hamvasztást is. Amikor a törvény előírja a halál okának megállapítását, akkor a rabbik kötelesek átadni a testet egy halottkémnek, illetve egyes esetekben, életmentés céljából szervátültetést is szoktak engedélyezni. Egyéb esetekben a halottat minden szervével és testrészével együtt temetik el, ha valamilyen okból tartósítani kellene, akkor azt hűtéssel oldják meg. Amikor pedig egy család hamvasztást kér, az urna a legtöbb esetben nem kerülhet a zsidó temetőbe, és a rabbi sem tart temetési szertartást.
A hagyomány tiltja a temetés előtti részvétnyilvánítást, ugyanis az ekkor fennálló mély gyászban túl nagy a fájdalom a vigasztaláshoz.
Ezt a gyötrelmet az úgynevezett keria fejezi ki, a ruhának a beszakítása vagy bevágása. A végső szertartásnak általában három napon belül igyekeznek időpontot találni. Régen a házaktól, ma a ceremóniateremtől indul a menet, ahol a fekete lepellel letakart koporsót kézi hordozón vagy halottaskocsin viszik, ezt a családtagok, majd a résztvevők követik, férfiak és nők külön. A menet többször megáll, ezzel jelképezve a nehéz elszakadást. Szokás szerint azok is elkísérik a halottat az utolsó útjára, akik haragban voltak vele, hiszen a halál mindent kiegyenlít.
A temetési egylet engedélyével bárki tarthat gyászbeszédet, de ezt általában a közösség rabbijára bízzák. Ennek végeztével előbb a rokonok, majd az ismerősök járulnak a koporsóhoz bocsánatot kérni, hogy a hagyomány szerint mindenfajta sérelem nélkül engedhessék el a halott lelkét. Folyamatos imádkozás közben a rokonok és a többi jelenlévő is néhány lapát földet vet a koporsóra, az elföldelés után pedig köveket helyeznek a sírra, ugyanis a koszorúk és virágok tiltottak a temetésen.
A közös imádság után a gyászoló férfiak úgynevezett kaddis-imát mondanak. Ez az ősi ima egyfajta belenyugvás Isten akaratába, és a temetés után a hozzátartozók még tizenegy hónapon keresztül ismétlik. A szöveg Ezékiel- és Talmud-idézeteket is tartalmaz, főleg Isten nagyságát, mindenhatóságát és könyörületességét dicséri. Miután ez elhangzott, a temetés résztvevői kettős sorfalat állnak, a közvetlenül érintettek, családtagok átvonulnak köztük, miközben a sorfal tagjai vigasztaló imát mondanak.
A temető elhagyásakor szokás egy kevés füvet letépni, télen rögöt felvenni, és hátrahajítani a váll fölött.
Egy értelmezés szerint ez azt szimbolizálja, hogy a halottak életre kelnek, ahogy a fű is újra kinő, a másik hagyomány pedig úgy tartja, hogy a halál angyala elől tüntetik el a nyomokat.
A szertartásmenetben különleges esetben előfordulhatnak bizonyos változtatások. A szülésben elhunyt nőket és a gyilkosságok áldozatait nem mosdatják meg és öltöztetik át, hanem a halál állapotában, véres ruhában helyezik őket a koporsóba, és a temetőben is elkülönített helyre kerülnek. Az öngyilkosokat régebben két csoportba osztották: akik tudatában voltak tettüknek, azok bibliai elvet szegtek meg, és a temetőn kívül helyezték el őket, míg a pillanatnyi elmeelborulás vagy zavarodottság miatt öngyilkosságot elkövetők rendes, változtatások nélküli temetést kaptak. Mostanában minden esetet ebbe a kategóriába szokás sorolni.
Vallási szokásokkal kapcsolatos, hogy a kohaniták is különleges szertartásban részesültek. Ők a léviták törzsének egyik ága, hagyományosan vallási és politikai feladataik vannak. Emiatt a férfiak nem vehetnek részt a temetésen, illetve nem tartózkodhatnak a halott mellett, ugyanis a hétköznapokra eső főbb ünnepeken nekik kell áldást osztani, és ehhez tiszta, vidám lélek kell. Ez alól kivételt képez a szülők, házastárs, gyermek, fivér vagy hajadon lánytestvér halála, ez esetekben jelen lehetnek az előkészületeknél és a szertartáson.
A cikkben szereplő fotók Prágában készültek. A kiemelt képen az úgynevezett hanukia látható.
