Gömörpéterfala, avagy Gömörpéterfalva – még a helyiek is váltakozva használják – egy nagyjából kétszáz lakost számláló község Szlovákiában, a Rimaszombati járásban. Az itt élők túlnyomó része magyar, alig egypár szlovák és átutazóban letelepedő roma lelhető fel a faluban. Az itteniek a palóc nyelvjárási magyart beszélik, amitől semmilyen szituációban nem térnek el, nem rejtegetik mások előtt a „szavajárásukat”. A következő cikkben az itt lezajlott nyelvjárásgyűjtés tanulságait vesszük sorra, és a tapasztalatokat összevetjük az előző, Kürtön történt gyűjtésen szerzett ismeretekkel.
Úti célunk felé tartva megálltunk Zsip községben, amely szintén a Rimaszombati járásban fekszik. Alig kétszáz fős falu, a magyarok túlnyomó többséget alkotnak. Eredetileg ide terveztük a gyűjtést, azonban a polgármester sajnos mindössze két adatközlőt tudott beszervezni: az egyik ő maga volt, a másik pedig az édesanyja. Utóbbi őrizte a falu Árpád-kori templomának kulcsát, ahova végül bevitte kis csapatunkat. A freskók, a karzat és a különálló harangtorony megtekintése után mindenki az idős asszony köré gyűlt, és hallgattuk, ahogy a teljesen informális szituációban felszabadultan mesél a faluról, az oktatásról, a szokásokról és a magyar nyelv helyzetéről.
![](http://elteonlinenew.elte.hu/wp-content/uploads/2023/10/Peterfala-Zsipi-Arpad-kori-templom-min-1024x768.jpg)
Végül a hivatalos és dokumentált nyelvjárásgyűjtés Gömörpéterfal(v)án zajlott. Először is említésre méltó a zárójel jelentősége: akkor most Gömörpéterfala, vagy Gömörpéterfalva? A Google Maps és hivatalos iratok szerint Fala. A Kultúrházra Falva van írva. Az adatközlők mindkettőt használták, de akár ugyanazon személynél is elhangzott mindkettő. A ragozással úgyszintén problémák voltak, mind az élőbeszédben, mind a falon logó okleveleken: volt gömörpéterfalvi, gömörpéterfalvai, gömörpéterfali, gömörpéterfalai, gömörpéterfalusi, gömörpéterfalui… Érdekes jelenség ez a változatosság, helyi és hivatalos szinten, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban maradjunk a Gömörpéterfala, gömörpéterfalai változatnál.
A helyiek attitűdje a saját beszédükkel kapcsolatban szöges ellentéte a kürtiekének. Büszkék a magyarságukra, ahogyan arra is, hogy más szavaik, hangjaik vannak, mint a köznyelvi változattal kommunikálóknak. A palócsággal, mint életformával azonosulnak, mind beszédben, mind kultúrában, és ennek a „kegyelmi állapotnak” a falusi kocsma falán is hangot adnak.
![](http://elteonlinenew.elte.hu/wp-content/uploads/2023/10/Peterfala-Kocsma-min-1024x768.jpg)
Itt már több tájszóval találkoztunk, amelyeket gondolkodás és helyesbítés nélkül, teljes természetességgel használt az adatközlőnk. Ezek munkával, ételekkel, hagyományokkal kapcsolatos szavak voltak, egyesek kifejezetten szakszóként kerültek elő. Ilyen volt a sublót ’háromfiókos komód’, vágni a rendet ’férfiak egyenes vonalban kaszával vágták a gabonát’, szedni a markot ’a nők a levágott gabonát marokra szedték’, mocsolya ’kenderáztató’, bitó ’kendertörő’, tiló ’pozdorjaverő’, gerebeny ’szálazó gereblye’, csörlőzés ’fonaltekerés’, cimet ’fahéj’. Hangváltozatokra példa a kinyér ’kenyér’, ennyi ’enni’, lānkå ’lányka’, mink ’mi’, tik ’ti’, mijenkērű ’miénkről’, gulās ’gulyás’, begyön ’bejön’, utåznyi ’utazni’.
Sokat megtudhattunk falusiak életéről, az oktatásról, a ma is élő hagyományokról, szokásokról és ezek ápolásáról. Téma volt az elöregedés, a kenderfeldolgozás, a disznóvágás, az udvarlás, a gazdálkodás régen és ma, a szlovákokkal és nyelvükkel való kapcsolat, az ügyintézés lehetőségei, valamint az úgynevezett Magyarház és ennek tevékenységei.
Adatközlőnk elmondta, hogy a szlovákokkal szinte sose volt probléma a faluban. Kevesen vannak, főleg házasság révén kerülnek a közösségbe, és nagy többségük megtanulja a magyar nyelvet. Habár érezhető, kinek az anyanyelve, és kinek csak tanult. A romákkal sincsen problémájuk, képesek beilleszkedni, és leginkább átutazóban telepednek le egy-két hónapra, évre. Mivel sok ház áll üresen az elköltöző fiatalok és elhunyt idősek után visszamaradva, erre bőven van lehetőségük.
A szlovák nyelvet alig beszélik. Megértik, és megértetik magukat, de az ő korosztályuknak még az orosz volt a kötelező. A nagyobb bevásárlások, ügyintézés során Rimaszombatba mennek, ahol mindig találnak lehetőséget a magyar nyelvű kommunikációra. Gyakran járnak Salgótarjánban is, hiszen a falu közel fekszik a határhoz. Iskolába a gyerekeket már a szomszédos településekre vitték, bár Gömörpéterfalán is van négyosztályos elemi iskola, összevont osztályokkal. Magyarul folyik az oktatás, a hitoktatást is beleértve, azonban a szlovák kötelező itt is – mégis kevesen jártak és járnak oda.
Gömörpéterfala elszigetelt település, olyannyira, hogy még a mobil- és internethálózat sincs bevezetve. Látszólag magukra vannak utalva, de megtudtuk, hogy a gazdálkodás már nem a régi. A falu szélén lévő telkeket már benőtte az erdő, bejárnak a vadak a faluba, lelegelik-tapossák azt a kevéske terményt, ami még van, így ez teljesen visszaszorult a faluban maradt idősek körében. Ugyanígy az állattartás is. Alig néhány háznál van már csak kacsa vagy csirke, az egész községben mindössze 10-15 disznó maradt.
Hallhattuk, hogyan zajlott régen egy disznótor. Ha egy háznál disznót akartak vágni, a szomszédság és a család is segédkezett. A napindító pálinka után leszúrta a gazda a disznót, majd ismét koccintottak. Szalmával pörkölték le a szőrt róla, ettől jobb íze lett később. Majd bedörzsölték vizes hamuval, lemosták, és utána bontották: a hasra fordított állatot a szájától kezdve végig a hátán nyitották szét. Belezés után az asszonyok feladata a belsőségek tisztítása, a hurkamosás volt, a férfiaké pedig a húsporciózás. Ekkor határozták meg, mi megy a füstre, besózva – a szebb húsok –, és mi kerül a hurkába. Ezek a vese, máj, tüdő, kisebb húsdarabok voltak, amelyeket megfőztek, és egy részét úgy frissen, fűszerezve ették meg. Jellemző volt a hagymás sült vér fogyasztása, illetve a vese sóval, paprikával, borssal és fokhagymával való elkészítése. Mára azonban a faluból eltűnt ez a hagyomány.
Az udvarlás és lakodalmas szokások is kifejtésre kerültek. A fiú hosszú ideig udvarolt a lánynak, sétálni és bálba jártak, és csak hónapok után vihette haza a lány bemutatni a szüleinek. A lakodalmakat a fiús házaknál tartották, a tyúkhúsleves, borjú, túrós lepény és morvány (egyfajta szabály szerint fonott, cukros kalács) volt a jellemző étel. Helyi mondás volt:
„Amelyik házbúl a füst kigyött, onnan mindenki elgyött.”, azaz minden lány férjhez ment.
Ezek a hagyományok mára kivesztek. Gömörpéterfalán azonban alapítottak egy Magyarházat, a magyarországi kormány támogatásával. Rendezvényeket tartanak, a régi szokások felidézésének céljával: bálok, falunap, pajtaszínház, tájfőzések, fonó, parasztolimpia. Ez utóbbi csapatjátékok, egyéni versengések színtere – feleségcipelés, vízhordás, futás, famászás –, amelyeknek a végén megválasztják a falu bikáját és a falu tehenét.
![](http://elteonlinenew.elte.hu/wp-content/uploads/2023/10/Peterfala-Gyujtes-min-1024x768.jpeg)
A gömörpéterfalai adatközlők kevésbé voltak zárkózottak, mint a kürtiek, bár nem voltak elszigetelve egymástól. Szabadon beszéltek bármiről, egy-két asztalnál még a politika, vagy családi tragédiák is felmerültek. Nem szégyellték a nyelvjárási beszédüket, sem a magyarságukat, nem érezték úgy, hogy ki kellene állniuk ezekért a szlovákokkal szemben. Nagyon kellemes élmény volt, és emellett igen tanulságos is, főleg a két helyszínünk tapasztalatait összevetve.
A cikkben szereplő fotók a nyelvjárásgyűjtésen készültek. A kiemelt képen a zsipi templom informális gyűjtési szituációja látható.