Tömő Ákos A Puskás Ferenc Stadion sok nevezetes sportpillanat szemtanúja volt már, a magyar nemzeti arénának számító intézmény története azonban egy új fejezettel gazdagodik 2026. május 30-án. A magyar főváros ugyanis első ízben ad otthont a legrangosabb európai kupasorozat fináléjának, amelynek alkalmával a címvédő Paris Saint-Germain és az első Bajnokok Ligája győzelmére áhítozó Arsenal FC mérkőzik meg egymással. Jelen írás azonban nem a látványos támadójátékkal bíró franciák vagy a fegyelmezett védekezésről híres angolok esélyeit kívánja latolgatni, sokkal inkább az elmúlt hetvenegy esztendő legemlékezetesebb döntőinek felelevenítésével szeretne egyfajta kedvcsináló gyanánt szolgálni.
A rekordok éve (1960)
Az 1960-as Bajnokcsapatok Európa-kupájának (BEK) döntője minden szempontból a „legek” csatájának számít. Arról, hogy pontosan 135 000 vagy „csak” 127 000 szurkoló tekintette-e meg a Real Madrid és az Eintracht Frankfurt összecsapását, máig megoszlanak a források, az azonban biztos, hogy sem ezelőtt, sem ezután nem zajlott ennyi néző előtt európai kupadöntő. S ha már ennyi futballszurkoló összeverődött a glasgowi Hampden Park stadionban, hát illendő volt, hogy a zöld gyepen történtek is bevonuljanak a történelemkönyvekbe. A spanyol és német futballisták pedig derekasan teljesítették kötelességüket, aminek eredménye minden idők leggólgazdagabb európai fináléja lett. A Real Madrid 7:3 arányban verte meg német metropolisz csapatát, a gólszerzők tekintetében pedig két további rekord is megdőlt. De ne szaladjunk ennyire előre!
Az 1903-ban épített Hampden Park stadion kialakítása lehetővé tette, hogy rangadók idején akár 150 000 szurkoló is jelen lehessen a lelátókon.
Forrás: Scottishsporthistory.com
Ebben az évben rendkívül felfokozott hangulatban várták a döntőt Skóciában, lévén a város egyik emblematikus csapata, a Glasgow Rangers elődöntős szereplése sok bizakodásra adott okot. Csakhogy az 1959-ben története első és mindmáig egyetlen bajnoki címét begyűjtő Eintracht Frankfurt valósággal lemosta a sötétkék-fehér mezeseket a pályáról. Ha az előző BL-szezonban látott 7:6-os összesítéssel záródó FC Internazionale Milano és FC Barcelona közötti párharcot minden idők egyik legjobb Bajnokok Ligája–elődöntőjének titulálták, akkor mivel jellemezhetnénk a skót–német összecsapást? A Rajna-partiak ugyanis kettős győzelemmel és 12:4-es összesítéssel ejtették ki a skót rekordbajnokot, akik a gólgazdag glasgow-i visszavágót (3:6) követően a levonuláskor díszsorfalat álltak a finalista eintrachtosok tiszteletére. Akik alig pár hét elteltével repülhettek is vissza a skót tájra, hogy megmérkőzzenek az akkori Európa talán legjobb csapatával.
Az Eintracht Frankfurt 1959-ben szerezte meg mindmáig egyetlen német bajnoki címét.
Forrás: Eintracht-archiv.de
Az ellenfél ugyanis nem volt más, mint a zsinórban ötödik BEK-döntőjére készülő Real Madrid. A korábban játékosként, majd klubelnökként tevékenykedő Santiago Bernabéu – a mai Real Madrid-stadion névadója – ugyanis zseniális érzékkel ismerte fel az 1955-ben kiírt összeurópai kupasorozat jelentőségét, így mind a csapatösszeállításban, mind a játékosok igazoláspolitikájában is visszaköszönt a kontinentális dominanciára való törekvés. Így került a spanyol fővárosba az elsőként Barcelonába tartó Alfredo di Stefano, az 1958-ban világbajnoki bronzérmes francia válogatott karmestere, Raymond Kopa vagy az 1956-os disszidálását követően hontalanná váló Puskás Ferenc. S velük együtt a kupasorozat első négy kiírása is a madridi csapat trófeatermébe került 1956 és 1959 között, az elődöntők fényében azonban korántsem ígérkezett biztosnak az ötödik siker.
Az európai kupasorozatok történetének legfényesebb lapjaira tartozik a Real Madrid zsinórban ötször elnyert BEK-trófeája. A képen az 1956-ban győztes csapat látható.
Forrás: Herman Peeters, Pinterest
A mérkőzést a németek kezdték jobban, akik a Rangers elleni sikerben kulcsszerepet vállaló Alfred Pfaff személyében már a 18. percben megszerezték a vezetést. Pfaff generációjának egyik legkiválóbb középpályása volt Németországban, és aki tagja volt az 1954-ben a magyar Aranycsapat ellen világbajnoki címet szerző nyugatnémet válogatottnak is. Pechjére azonban a válogatottbeli posztján játszott az a Fritz Walter is, akit nem csak az 1950-es évek, de az egyetemes labdarúgás egyik legkiválóbb középpályásának tartottak, így a Nationalelf mezében mindössze hét alkalommal bizonyíthatott. De visszatérve a zöld gyepre, a vezetés tehát megvolt a frankfurtiaknak, a félelmetes madridi csatársor azonban hamar működésbe lépett. Az egyre gyakrabban helyet változtató Puskás és di Stefano lendületes játéka összezavarta az addig fegyelmezett német védelmet, ennek eredményeképpen pedig az argentin zseni alig négy perc leforgása alatt megfordította az állást, így a 30. perc környékén már a madridiak voltak előnyben. Az 1957-ben és 1959-ben is Aranylabdával díjazott di Stefano ezzel beállított egy – jószerével máig megdönthetetlen – rekordot: ő lett a történelem első labdarúgója, aki zsinórban öt döntőben is szerzett legalább egy gólt.
A Real Madrid valódi örömfocival rukkolt elő a glasgow-i fináléban: a képen épp Puskás Ferenc bombáz az üresen maradt német kapu közepébe.
Forrás: Nick, Pinterest
A félidőben Puskás góljának köszönhetően megnyugtató két gólos előnyben volt a Madrid, holott a játék csak a fordítást követően kezdett el igazán felpörögni. Az ellenállhatatlanul futballozó magyar klasszis először egy tizenegyest értékesített az 56. percben, majd a 60. és a 71. percben megszerezte a harmadik és negyedik találatát, beállítva ezzel a harmadik – ugyancsak máig fennálló – rekordot: ő lett ugyanis az európai kupadöntők első és egyetlen játékosa, aki mesternégyes szerzett egy finálé során. A valódi jutalomjátékkal aztán a 70. és a 80. perc között örvendeztették meg a pályán lévők a Hampden Park közönségét, ugyanis alig hét perc leforgása alatt négy gólt is láthatott a publikum. A németek becsülettel küzdöttek és csatár Erwin Stein révén kétszer is zörgették a spanyolok hálóját, akik részéről Alfredo di Stefano talált még be a 74. percben. Ezzel magyar barátja után di Stefano lett a történelem második játékosa, aki BEK/BL-döntőben mesterhármast tudott elérni.
Alfredo di Stefano (bal oldalon) és Puskás Ferenc (jobb oldalon) a pályán és azon kívül is barátok voltak.
Forrás: Toghia Ted, Pinterest
A lefújást követően igazi fieszta kezdődött a borongós Skót-felföldön. A madridiakat irányító Miguel Munoz 1956-ban még játékosként vállalt részt az első sikerből, míg 1960-ban már trénerként vezette fel Európa csúcsára a Realt, míg Puskás Ferenc a sorozat gólkirályi címét hódította el. Az Eintracht Frankfurt legközelebb 1980-ban játszhatott európai kupadöntőt, míg az ötvenes években egyeduralkodó Real Madrid számára 1960. május 18-a bizonyult e napjainkig páratlan sikersorozat megkoronázásának.
Egy félidőnyi Madrid, egy félidőnyi Lisszabon (1962)
Az 1962-es Bajnokcsapatok Európa-kupája fináléját úgy is lehetne jellemezni, mint a régi egyeduralkodó és az új trónkövetelő heroikus összecsapását. A Real Madrid alig hét év leforgása alatt a hatodik BEK-döntőjére készülhetett az 1928-as nyári olimpia helyszínéül szolgáló amszterdami Olimpiai Stadionban, míg a rivális az 1961-es sorozat győztese, a fiatalokból álló portugál SL Benfica volt. A vörös-fehér gárda az előző kiírás fináléjában a Kocsis Sándorral és Czibor Zoltánnal felálló FC Barcelonát verte meg 3:2-re, így az egész kontinens lélegzetvisszafojtva várta, mit hoz az 1962. május 2-ára kiírt döntő.
Az 1960-as évek egyik leginnovatívabb futballjával előrukkoló csapata a portugál SL Benfica volt. A képen a Real Madrid ellen pályára lépő kezdő tizenegy látható.
Forrás: Joao Gonçalves, Pinterest
Az amszterdami éjszaka három főszereplője közül elsőként a veterán magyar csatár, Puskás Ferenc jutott szóhoz. A második hazájában csak Panchónak becézett támadó az első félidőben mesterhármasa révén kétszer is előnyhöz juttatta a királyi gárdát. A 38. percben szerzett harmadik gólját követően Puskás vált az első – és mindmáig egyetlen – olyan labdarúgóvá, aki legalább két döntő alkalmával is képes volt három gólig jutni a rendes játékidőben. A BEK/BL-sorozatot tekintve mesterhármasok terén azóta is csak az AC Milant 1969-ben az Ajax Amsterdam ellen sikerre vezető (4:1) Pierino Prati csatlakozott Alfredo di Stefano és Puskás neve mellé.
Ám a Tajo-partiak korántsem roppantak össze. A Benfica színeiben 377 mérkőzés alatt 379 gólig jutó, a csapattársak által csak Cabeça de Ourónak – vagyis Aranyfejnek – nevezett José Aguas és a pálya jobbszélén gyakorlatilag bárhol bevethető Domiciano Cavém góljai életben tartották a lisszaboni reményeket, ám a második játékrész így is heroikus erőfeszítéseket kívánt meg a luzitánoktól.
A fiatal Eusébio mellett az ötszörös gólkirály José Aguas számított a kapusok rémének az 1960-as évek elején.
Forrás: Em-defesa-do-Benfica.blogspot.com
S ekkor lépett színre a döntő második hőse, Mário Coluna. A kiváló játékintelligenciával megáldott, a pályán és azon kívül is emberi tartásáról ismert középpályás 1954 óta erősítette a portugál főváros csapatát, s már a tavalyi döntőben is kulcsfigurának bizonyult. A mozambiki származású játékos ráadásul még egy nagyon fontos teendőt látott el a csapaton belül: személyesen ő felügyelte a fiatal honfitárs, Eusébio fejlődését a Benficánál, s ez olyan mértéket öltött, hogy a hatvanas évek elején ő kezelte a későbbi aranylabdás pénzügyeit is. Coluna az 51. percben másodjára is kiegyenlítette az állást, és úgy volt, hogy a 63. percben megítélt büntetőt is ő végzi el, csakhogy ekkor odaballagott hozzá Eusébio…
Mário Coluna minden idők egyik legkiválóbb portugál középpályása volt. A Mozambikból származó játékos 1963 és 1970 között viselte az SL Benfica csapatkapitányi karszalagját.
Forrás: H. Michael, Pinterest
A hollandiai döntő idején épphogy húszéves csatárban minden szerénység ellenére volt annyi kurázsi, hogy meg merje kérdezni mentorától, rúghatná-e ő a tizenegyest. Noha az ilyen húzásokat általában sem a játékosok, sem az edzők nem szokták kedvelni, Coluna mégis megérezte a történelmi pillanatot, és nagyvonalúan átengedte csapattársának a rúgást. Eusébio pedig nem volt hálátlan, és a góljával már a Benfica volt előnyben. Alig telt el újabb öt perc, amikor egy pontrúgást követően ismételten Eusébio állhatott a labda mögé. A távolság időközben huszonöt méterre nőtt, ez azonban nem zavarta meg a leendő világbajnoki bronzérmes, VB-gólkirály játékost, aki kíméletlenül bebombázta a szabadrúgást a madridiak kapujába. A mérkőzés hajrájára a mindinkább elfáradó Real Madrid lendülete megtörni látszott, így a lefújás után sorozatban másodszor az SL Benfica ülhetett fel Európa trónjára.
A siker mindkét oldalon egy-egy kiemelkedő magyar teljesítménnyel járt. Amíg Puskás Ferenc a pályán brillírozott, addig a portugál kispadon ülő Guttmann Béla második alkalommal vezette diadalra tanítványait. Az 1920-as években az MTK-ban, majd az Egyesült Államokban futballozó, a holokauszt borzalmait túlélő Guttmann a futballtörténelem első magyar edzője lett, aki magasba emelhette a BEK-trófeát. Ezt azóta is csak az Ajax Amsterdammal 1972-ben és 1973-ban csúcsra érő Kovács István, valamint a Steaua Bucuresti-vel 1986-ban diadalt arató Jenei Imre ismételte meg.
Az amszterdami finálé önfeledt hősei a lefújás után. Balról jobbra a duplázó Eusébio, a csapatot vezetőedzőként irányító Guttmann Béla és a gólszerzők közé szintén feliratkozó, a fiatal csapattárs útját egyengető Mário Coluna látható.
Forrás: Nostalgia Futbolera, Twitter
A lefújást követően azonban akadt még egy bájos történet, amelynek főszereplői ezúttal is Mário Coluna és Eusébio voltak. A mérkőzés végkimenetelét tulajdonképpen eldöntő, az utókor által csak Fekete Párduc névvel illetett Eusébio állítólag annyira félénk volt, hogy két gólja ellenére sem merte elkérni a Realban focizó bálványától, Alfredo di Stefanótól a mezét, így ismételten Coluna beavatkozását kérte. A mezcsere végül sikerrel megköttetett, a fiatal sztár pedig élete végéig egyik legféltettebb ereklyéjeként őrizte az amszterdami éjszakán kapott hófehér Real-mezt.
A nagy visszatérés (1968)
Ha meghalljuk egymás mellett a „Manchester United” és az „európai kupadöntő” szókapcsolatokat, bizonyára tízből kilenc ember azonnal az 1999-es Bajnokok Ligája-fináléra asszociál. Ebben az esztendőben az Alex Ferguson által gardírozott együttes egy máig emlékezetes hajrával, a rendes játékidő hosszabbításában fordította meg az állást a Bayern München ellenében. A Vörös Ördögök azonban 1968-ban is elhódították az európai klubfutball csúcsát jelentő trófeát, s e győzelem mögött egy sokkal nagyobb visszatérés története húzódik meg.
Az események megértéséhez még legalább tíz évet kell visszamenni az időben. A Manchester United csapata 1958. február 6-án épp hazafelé tartott az FK Crvena Zvezda ellen vívott belgrádi találkozóról, amikor bekövetkezett a katasztrófa. A közbeeső állomást jelentő müncheni reptéren elvégzett tankolást követő felszállási kísérletek során a repülőgép lesodródott a kifutópályáról, és a kerítést átszakítva a környező épületeknek csapódott. Az utókor által csak müncheni katasztrófának elnevezett szerencsétlenségben 23 fő – köztük a Manchester United nyolc labdarúgója – vesztette életét. Az angol labdarúgás legnagyobb reménységei közül elhunyt Duncan Edwards és a vörös-fekete mezben 166 tétmérkőzés alatt 112 gólig jutó Tommy Taylor, míg Jackie Blanchflower olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy 1959-ben alig huszonnégy évesen kénytelen volt felhagyni az élsporttal.
Az 1958-as müncheni repülőgép-szerencsétlenségben áldozatul esett manchesteri csapatot –közismertebb nevükön a „Busby Bébiket” – a korabeli szaksajtó is Európa egyik legígéretesebb gárdájának tartotta.
Forrás: Dales Pete, Pinterest
A manchesterieket 1945 óta irányító, – a müncheni balesetben súlyos sérüléseket szenvedő – Matt Busby vezetőedzőnek gyakorlatilag a nulláról kellett újrakezdeni a csapatépítést. A kitartásáról ismert skót tréner szívós munkájának köszönhetően azonban szép fokozatosan elkezdtek visszaszállingózni az Old Traffordra a sikerek. Elsőként FA-kupa győzelmet ünnepelhetett csapatával 1963-ban, majd 1965-ben és 1967-ben két alkalommal is megnyerték az angol elsőosztályt, így új célként következhetett az „öreg kontinens” meghódítása.
Az 1967–1968-as BEK-szezon döntőjére a félig hazai pályának számító Wembley Stadionban került sor 1968. május 29-én. Az ellenfél azonban az évtized legnagyobb döntőspecialistájának számító SL Benfica volt. A portugálok nyolc éven belül ötödik alkalommal mérkőzhettek meg a BEK-serlegért, ám míg a spanyol csapatok legyőzése egyik esetben sem okozott gondot (1961, 1962), addig az olasz klubok, – s kiváltképp a milánóiak – mindkétszer kibabráltak velük (1963, 1965). Ráadásul Eusébiót és társait még motiválhatta is a legutóbbi döntő keserű tapasztalata, amikor a Benfica a sorozat történetének egyik legnagyobb kapushibája miatt szorult a második helyre.
Az energikus támadójáték az egész kilencven perc során jellemezte a Benficát, a vezetést ennek ellenére az angolok szerezték meg az 53. percben Bobby Charlton révén. A hazája válogatottját 1966-ban világbajnoki címig vezető – teljesítményéért az év végén Aranylabdával díjazott – irányító fejes gólja azonban nem zárta le a mérkőzést, és a Benfica kicsivel több, mint húsz percre rá egálra hozta a mérkőzést. A rendes játékidő utolsó tíz percében hatalmas nyomás alatt volt a United kapuja. Eusébio az 1962-es fináléhoz hasonlóan ismét eldönthette volna a trófea sorsát, ám próbálkozásait rendre hatalmas bravúrral hárította Alex Stepney kapus, akinek egyéni teljesítménye hosszabbítást eredményezett.
Ahogy Anglia világbajnoki sikerében, úgy a Manchester United BEK-győzelmében is elévülhetetlen érdemeket szerzett Bobby Charlton.
Forrás: H. Michael, Pinterest
Az extra játékidőt jelző hármas sípszó után azonban a Manchestert mintha kicserélték volna. Alig telt el két perc, amikor a 92. percben az északír zseni, George Best góljával máris előnybe kerültek. Újabb két perc elteltével Eusébio már harmadszorra járulhatott a kezdőrúgáshoz: a 94. percben a döntő napján épp a 19. születésnapját ünneplő fiatal tehetség, Brian Kidd jóvoltából zörgött Henrique kapus hálója. S hogy kétség se férjen a győzelemhez, a 99. percben Bobby Charlton váltotta gólra Kidd beadását, beállítva ezzel a 4:1-es végeredményt.
Az egész szezon során nyújtott játéka és a döntőbéli felejthetetlen alakítása miatt a France Football 1968-ban George Bestnek ítélte az Aranylabdát.
Forrás: Lauman Nestor, Pinterest
A legendák szerint a Real Madrid elődöntőbéli kiejtését követően Busby menedzser, Charlton és a veterán védő Bill Foulkes zokogtak az angol öltözőben. Ők mindhárman az 1958-as müncheni katasztrófa túlélői voltak, így számukra hatalmas elégtétel lehetett a BEK-győzelem. Noha az első szigetországbéli győztes dicsőségét a skót Celtic Glasgow 1967-ben már elorozta, a manchesterieknek az első angol csapatként sikerült győznie a legrangosabb európai kupasorozat fináléjában. A győztesek közül a szezon végén George Best lett az aranylabdás, míg Eusébio a szezonbeli legtöbb gól szerzőjének járó Aranycipővel vigasztalódhatott.
A rémálom, melyet négy AC Milan-gól váltott ki egy pillanattal a katalán ünneplés előtt (1994)
E cím ihletője, a szürrealista álmok nagymesterének számító Salvador Dalí a katalán fővárostól alig 138 kilométerre fekvő Figueres városában látta meg a napvilágot 1899-ben. Hogy a 20. század egyik legünnepeltebb festőművésze pontosan melyik focicsapatnak drukkolt, azt máig a homály fedi, az azonban tény, hogy a vásznain olykor sokkoló álomvilágot ábrázoló mester már nem élhette meg a barcelonai álomcsapat négyéves tündöklését. És kivégzését kilencven perc alatt.
Az 1990-es évek elején az FC Barcelonára mindenki csak „DreamTeam”-ként, vagyis álomcsapatként hivatkozott. A Johan Cruyff irányításával 1988 óta épülő gránátvörös-kék gárda röpke pár év leforgása alatt az európai klubfutball egyik legmeghatározóbb egyesületévé vált. Az első nagy siker 1989-ben jött, amikor az UC Sampdoriát legyőzve harmadik alkalommal is elhódították a Kupagyőztesek Európa-kupáját (KEK). Noha ugyanezt a bravúrt 1991-ben nem tudták megismételni a Manchester United ellen, a Camp Nou közönségét bőséggel kárpótolta a sorozatban megnyert négy spanyol bajnoki cím (1991, 1992 1993, 1994) és a végre-valahára elhódított BEK-serleg (1992). A kapuban Andoni Zubizarretával, a védelemben Ronald Koemannal, a középpályán Pep Guardiolával felálló sztárcsapat ráadásul csak tovább erősödött 1993-ban, amikor összeállt a Romário–Hriszto Sztoicskov csatárduó, akik 1994-ben egészen az athéni fináléig röpítették a Barçát.
Az „Álomcsapatként” emlegetett FC Barcelona 1992-ben ért fel Európa csúcsára.
Forrás: FCBarcelona.com
Noha Cruyff a mérkőzést megelőzően azt nyilatkozta, hogy „a Milan nem valami különleges”, a holland edzőnek korántsem lett volna szabad lebecsülnie ellenfelét. Még annak ellenére sem, hogy a túloldali kispadon ülő Fabio Capello eltiltás és sérülés miatt számos klasszisát volt kénytelen nélkülözni. Olyan legendás labdarúgók maradtak tehát távol a Szpirosz Luisz Stadiontól, mint Franco Baresi, Alessandro Costacurta, a súlyos autóbalesete után lábadozó Gianluigi Lentini vagy épp a háromszoros aranylabdás Marco van Basten. A Milan azonban 1992 és 1994 között ötvennyolc meccses veretlenségi sorozatot tudhatott magáénak, s nem mellesleg a megelőző hat évben háromszor is bejutott a BEK/BL-döntőjébe (1989, 1990, 1993), így rejtett tartalék igencsak akadt az olaszokban.
Az 1990-es évek elején az egész világ rettegéssel vegyes tisztelettel viseltetett Milánó vörös-fekete fele iránt. A képen az 1990-es világkupa-győzelmet ünneplő csapat látható.
Forrás: ACMilan.com
Nos, a Milan annyira nem volt különleges, hogy gyakorlatilag lemosta a pályáról a katalán riválisát. A négy gólos különbség még több is lehetett volna, ha nem érvénytelenítik (jogosan) Christian Panucci lesről szerzett találatát. Az Olaszországban csak „a zseninek” (Il Genio) becézett irányító, Dejan Savićević vezérletével a Milan egyszerűen fölébe tornyosult ellenfelének, s a Barcelonán ezúttal nem tudott segíteni rettegett támadószekciója sem. A mérkőzés hősének számító, a spanyolok kapuját kétszer is bevevő Daniele Massaro a lefújást követően nem volt annyira szégyenlős, mint harminckét esztendővel korábban Eusébio, és bátran oda mert állni példaképe, – Hriszto Sztoicskov – elé egy mezcserére. Capello mester pedig csak annyival nyugtázta ezt az estét, hogy „minden tökéletes volt.”
Milánóban jól tudták: 1994. május 18-ának éjszakája tényleg „tökéletes” volt.
Forrás: Chris, Pinterest
Felhasznált források
Bán Tibor–Harmos Zoltán: Puskás Ferenc, Budapest, Arena2000, 2005.
Coluna, Benfica’s midfield colosus, 2012. 03. 09. (FIFA.com)
Dévényi Zoltán – Harmos Zoltán: Real Madrid, Budapest, Arena2000, 2005.
Dévényi Zoltán – Harmos Zoltán: Manchester United, Budapest, Arena2000, 2006.
Dévényi Zoltán – Harmos Zoltán: FC Barcelona, Budapest, Arena2000, 2007.
Moncz Attila: A futballtörténelem 100 legendás pillanata, Budapest, Arena2000, 2011.
Sid Lowe, Barcelona v Milan revisited: The night in 1994 The Dream died, 2012. 03. 28. (The Guardian)
