Leposa-Hőgye Ádám Az HBO Max Harcos című sorozata 2019-ben indult, idáig három évadot élt meg. Bruce Lee alapötletéből származó, meglehetősen egyedi koncepciója és műfajokat izgalmasan ötvöző történetmesélése miatt kitüntetett szerepet kap harcművészeti filmekről szóló cikksorozatunkban.
A Harcos meglehetősen színes, látványos és sajátos víziókkal teletűzdelt műfaji kavalkád. Értékei közül talán elsőként kell kiemelnünk, hogy koncepciójában igen nagy múltú műfaji hagyományok gyökereznek, amik ráadásul egy-egy nemzethez, régióhoz köthetők, így a különleges, színvilágban különböző, egymástól egyébként távolinak tetsző kultúrák is összetalálkoznak. A felütés, hogy helyezzünk bele egy kungfu harcost a hagyományos western közegébe, sokáig lapult Bruce Lee ötletei között, és nem ez volt az első kísérlet a megvalósítására; igen kacifántos és az amerikai filmipart nem túl jó színben feltüntető történet húzódik Bruce Lee treatmentjének megvalósítása mögött.
Az ikonikus színész és harcművész élete során sosem találkozhatott történetének autentikus feldolgozásával. 1971-ben született az ötlet, hogy Lee egy Ah Sahm nevű harcművészt szeretne a 19. század második felének Amerikájába utaztatni, aki a helyi kínai bevándorló munkások elnyomása ellen fog küzdeni, és a gyengék, elesettek becsületét védi majd. Lee-nek nem sikerült eladnia koncepcióját a stúdióknak, de később a Warner Bros. azt állította, hogy már elkezdtek egy hasonló sorozaton dolgozni, és egy darabig úgy tűnt, ez lesz az első példája annak, hogy egy hollywoodi produkcióban Lee-t főszereplőként láthassuk; korábban az amerikai közönség a hatvanas években rövid ideig futó Zöld darázs sorozat mellékszereplőjeként ismerhette. Az Ed Spielman és Howard Friedlander írók tollából született Kung Fu (1972–1975) című sorozat nagy sikert aratott a hetvenes években, főszereplője végül egy Kwai Chang Caine nevű shaolin tanítvány lett, kínai anya és amerikai apa árva sorsra jutott gyermeke. Habár a Kuroszava-filmeken szocializálódott Spielman őszinte kötődést érzett az ázsiai kultúrához (harcművészetet és kínai nyelvet is tanult) és azonosult főhősével, mondván, eurázsiai származásúként sosem tudna igazán beilleszkedni egyik kultúrkörbe sem (ahogyan ezt Spielman is érezhette az ázsiai kultúra iránt lelkesedő amerikaiként), mégis elég rosszul sült el, hogy az eredetileg Lee-től származó, majd a Warner által később magukénak tulajdonított koncepciót milyen módon amerikanizálták. Többen talán okkal feltételezik, hogy miután elutasították Lee ötletét, mégis, nem bevallottan, de abból inspirálódtak a Kung Fu elkészítésekor. Spielman eredetileg egyébként végig Kínában játszódó történetet írt a sorozathoz, amit aztán a stúdiók változtattak kungfu-western egyveleggé. Lee azért nem kaphatta meg a főszerepet, mert „ túl autentikusnak” lett nyilvánítva. Ez finoman annyit tesz, hogy az amerikai stúdiók nem tartották működőképesnek a ténylegesen kínai főhőst, és Lee akcentusát is nehezményezték. A főszerepet végül David Carradine amerikai színésznek osztották, akit sminkkel változtattak „ázsiaibbá”. Carradine egyébként elég komoly drogproblémákkal küzdött ekkortájt, ami alakítására is rányomta bélyegét. A hetvenes években Frank Chin kínai származású drámaíró többször is erős kritikával illette az amerikai-ázsiaiak popkulturális reprezentációját. A New York Timesban megjelent – mára már elérhetetlenné váló – 1974-es esszéjében kiemelt hangsúlyt kapott a Kung Fu sorozat problematikussága; Chin állítása szerint semmilyen fejlődés nem történt az ázsiai réteg hiteles ábrázolásában, a drogtól transzba esett Carradine alakításáig sikerült csupán eljutni, és a fehér embernek szüksége van arra, hogy az ázsiai karakterek passzív, szelídíthető, misztikus idegenek maradjanak a vásznon, így a faji felsőbbrendűség érzetét semmi nem veszélyeztetheti.
Jó lenne látni Chin reakcióját a 2019-ben debütált Harcos sorozatra, ami látszólag minden általa említett problémát kiküszöböl. Egyesek máig a létező legjobb amerikai kungfu-sorozatként említik. Annyi biztos, hogy a készítők nem rémültek meg az autenticitás kérdésétől, valóban kínai hősöket kapunk, erős karaktereket a kulturális diverzitás mindenféle oldaláról, legyen szó származásbeli, nemi vagy osztályok közti különbségről. Az egyik producer pedig Shannon Lee, Bruce Lee lánya, így talán afelől sem lehet kétségünk, hogy az elhunyt ikon filmterve méltó bánásmódban részesült. Bár ha hihetünk az eredeti ötletről szóló forrásoknak, történt némi módosítás. Bruce Lee ugyanis elvileg egy olyan sztorit akart, amiben az Amerikában működő kínai bűnszövetkezetek, az úgynevezett tongok elnyomása alól igyekszik felszabadítani a főhős a kínai munkásokat. Ehelyett a Max sorozatában sokkal nagyobb hangsúlyt kap a bevándorlók és a helyi autoritások között feszülő ellentét, a rasszista rendőrök, a korrupt amerikai politika, és az a fehér munkásréteg, amely fajgyűlölő megnyilvánulásai ellenére végső soron mégis ugyanúgy a hatalom áldozata, ahogyan az általuk kipécézett kínai bevándorlók. Így a hangsúly inkább a történelmi-közéleti atmoszféra elszenvedői iránt érzett empátián lesz, a kínai tongok és a rasszistának mutatkozó ír munkások között nem érdemes oldalt választani, és egyiket sem lehet igazán gonosznak nevezni. Az már szociológiai, filozófiai kérdés, hogy a közélet alakulásáért ki hibáztatható; a sorozat inkább ábrázolja plasztikusan az állapotokat, mintsem hogy kiemelne egy felelős réteget. Hiába erkölcstelenek és antipatikusak a politikai szereplők, mégis ott feszül a kérdés: vajon arról ki és/vagy mi tehet, hogy ilyenné váltak? Mindenesetre ők lesznek a legkevésbé szerethetőek, és a legtöbb esetben nem is lesz árnyaltabb a morális dimenzió a szörnyű cselekedeteik mögött, úgyhogy ha „gonoszokat” keresnénk a történetben, leginkább rájuk tudnánk ujjal mutogatni.
A sorozat nem túl részletesen, de a történetnek jó alapot szolgáltatva tálalja a történelmi kontextust. Az 1870-es évek vége felé járunk, a Tong-háborúk idején (a tong szó jelentése csarnok vagy gyülekezőhely; a tongok egyébként máig működő szervezetek az Egyesült Államokban). Kína a Csing-dinasztia korát éli, mély gazdasági válságba jutott, többek közt ez vezetett az ópiumháborúkig és a mandzsu uralom elleni felkelésekig. A harcok és kilátástalanság miatt sokan Amerikába emigráltak egy jobb élet reményében, ahol a kínai negyedek kitaszítottjaivá váltak, és míg a politikusoknak az olcsó kínai munkaerő profitot jelent, az amerikai lakosokat csapásként éri az őket egyre inkább sújtó munkanélküliség.
Ez alapvetően a western történelmi közege, de ami igazán érdekes, hogy a western műfajának feladata a szórakoztatás mellett mindig is egyfajta amerikai történelmi mítoszteremtés volt, a 19. század végén, 20. század elején Amerikába bevándorló népek ugyanis sokáig nem érezhették, hogy bármi is közösséggé tudná kovácsolni őket. A törvénytisztelő sheriff archetípusa egy ilyen közösségbe, rendbe vetett hitet testesít meg, míg a magányos törvényen kívüli magát a gyökértelen bevándorlót. A kínai filmek műfaji hagyományában, a legmélyebben gyökerező úgynevezett vuhszia filmekben meglévő kóborló lovag főhősök és a fantasztikummal teletűzdelt kosztümös-kardozós vuhszia történetek a maguk módján szintén egyfajta mítoszteremtésként értelmezhetőek a kínai nép számára, ráadásul a Harcos főhőse, Ah Sahm (Bruce Lee eredeti koncepciójának címadó hőse) maga is bevándorló, mi több, törvényen kívüli bevándorló, klasszikus „outlaw” archetípus, csak ő nem lovon érkezik a városba, hanem több száz sorstársával együtt nyomorgott az őket szállító hajók egyikén. A vuhszia kardozós történetei többek közt Tarantino Kill Bill filmjeit is inspirálták, ahol amúgy az egyik legemblematikusabb példát látjuk a western és a harcművészeti film ötvözetére, csakúgy, mint a Harcos esetében is: már az jól jelzi ezt, hogy az intro zenéjében a kínai folk keveredik a Vadnyugattal asszociálható gitártaktusokkal. Több tisztelgést is látunk majd egyébként Tarantino munkássága felé, a nézővel szemben totál képben sétáló öltönyös kínai bűnözők például a Kutyaszorítóbant idézik, és a vérrel, brutalitással Tarantinóhoz (is) kapcsolható, olykor komikumba hajló túlzással bánik a sorozat. A kínai műfaji hagyományokról, a western mibenlétéről és a két nemzetspecifikus filmkultúra ötvözetéről ebben a cikkünkben részletesebben írtunk.
Ah Sahm érkezése után egyből leszámol a bullyként viselkedő San Francisco-i rendőrökkel, akik már pusztán származása miatt belekötnek. Itt rögtön megismerjük a főhős két legfőbb adottságát; sorstársaival ellentétben kiválóan beszéli az angolt, és emberfelettinek ható módon képes fegyverként használni testét. Az attitűd, hogy a szekálásra rögtön emelt fővel reagál, és az első szükséges alkalommal megvédi magát akár olyan helyzetben is, mikor győzelme elsőre lehetetlennek tűnik, a Bruce Lee által megformált karaktereket idézi. Ezt követően Ah Sahm csatlakozik a Hop Wei tonghoz, belefolyik a tongok közti harcokba, és elindul küldetésén, hogy megvédje azokat, akik nem tudják magukat megvédeni. Fokozatosan ismerkedünk meg a sorozat többi fontos szereplőjével és társadalmi rétegével; helyet kap az a bűnözőtípus, aki sosem választ oldalt, de szabadságában mégis mindenkivel jóban van, aki kedvez neki; megjelennek jól árnyalt, erős női karakterek, bordélyházat üzemeltető, a kiszolgáltatott fiatal lányokat megmenteni akaró harcosnő és szuverenitásáért küzdő politikusfeleség is, aki jól rávilágít, hogy a felső középosztály sem csak a kapzsi, immorális politikai elitből áll. Hasonlóan árnyalja a rendőrség agresszorait két kulcsszereplő, a tipikus amerikai rendőrsztorit, a „kapsz egy társat, működj együtt” formulát idéző páros történetszála is, ahol szereplőinket beosztják, hogy próbálják meg fenntartani a rendet a kínai negyedekben, és mikor rájönnek, hogy ez közel sem egyszerű, mindketten kiábrándulnak a helyi hatóságok korrumpálható, a törvényt igazán már rég nem tisztelő működéséből. Az ír munkásmozgalmat vezető főhős jellemrajza pedig szépen rámutat, hogy a kemény külső mögött nem feltétlen puha felszín rejlik, nem azért kell a barbarisztikus fehér munkásréteggel empatizálni, mert érzékenyítő módon ábrázolja őket a cselekmény, inkább azért, mert racionálisan teljesen érthetővé válik rasszizmussá fajult feszültségük, hiszen olyan kisemberekről van szó, akik a társadalom strukturális problémái miatt nem tudják etetni családjukat.
A Trónok Harcával összehasonlítható módon kapunk egy olyan történetvezetést, amiben különböző rétegek és karakterek szimultán működnek egymás mellett, nincs közöttük relációs jel, vita tárgyát képezheti, hogy ki kivel ért egyet, és összességében igen nagy a repertoár az azonosulási lehetőségekben, így elég széles skálán érezheti megszólítva magát a nagyközönség. Habár Ah Sahm a főszereplő, a cselekmény egésze túlmutat az ő karakterén, egy összetett, szövevényes történet rajzolódik ki, aminek jól áll a több évadon átívelő mesélés és az átlagosan ötven perces epizódok.
Alapvetően nem érdemes a tisztán szórakoztató, műfaji produktumokat azért becsmérelni, mert megváltoztatják a valóságot, hiszen sok esetben bizonyos mértékig ez is a feladatuk. A Harcosban viszont kissé elidegenítő, hogy a felütés történelmi kontextusa és kidolgozott karakterábrázolása egy komolyan vehető, realista dramaturgiát ígér, majd ezt az ígéretet hamar megszegi; tudatosan aggatja magára a b filmekre hajazó, túlzásokban tobzódó képregényes-videójátékos jelleget, így ha ezt a vállalását elfogadjuk, élvezetes kikapcsolódást nyújthat, de helyenként olyan komoly témákkal és feszültségkeltéssel dolgozik, hogy a sorozat rovására megy a billegés a „bűnös élvezet” és az átélhető, hihető dramaturgia közt. Bizonyos fokig ez is Tarantinót idézi; rengeteg a képi túlzás, a hihetetlen, természeti törvényeket felülíró látványorgia, csak míg Tarantinónál ez egységes stílussá lesz, itt inkább olyan, mintha a rendelkezésre álló nagy büdzséből próbálnának minél eladhatóbb formát adni az egyébként egyáltalán nem hiteltelen alapötletnek. Erre az is ráerősít, hogy olykor a helyszínek is mintha a rendelkezésre álló tőkét villogtatnák; gyakran túlságosan szembetűnő, hogy a háttérben elterülő vadnyugati határvidék nem valódi, hanem profi vizuális effekt. A műfaji ötvözetek mellett egy dramaturgiai kavalkád is megjelenik; hol a bűnügyi filmek nyomasztó realizmusa, hol a thrillerek átélhető feszültsége kap helyet, hol pedig a néző stimulálása a színtiszta akció valószerűségre egyáltalán nem törekvő, felfokozott tempójával. De míg a kortárs hollywoodi filmek zöméről elmondható, hogy a történetmesélést háttérbe szorítják a látványosabbnál látványosabb szekvenciák, addig a Harcos esetében inkább érezzük, hogy egy tisztán gyermeki, komolytalan igényünk elégül ki, mikor rájövünk, hogy konkrétan nem telhet el húsz perc anélkül, hogy ne történjen valami gyors, grandiózus, ultraerőszakos izgalom. Csak hát ez a nézőket is megoszthatja; hogy kissé sarkos, lebutított megfogalmazással éljek, a sorozat iránt érzett töretlen lelkesedéshez kell, hogy legyen a nézőben egy „kamaszfiú”, akinek időnként elég, ahogy a golyózápor közepében csattan a nuncsaku és folyik a vér. Az egyensúly a cselekmény jól működő építkezésével pedig főleg annak tudható be, hogy a Harcos szerencsére nem film lett, többévados formulájában pedig ki tud bontakozni egy olyan történet, amiben végül mégiscsak karakterekért izgulunk, és nem csak passzívan nasizunk.
A karakterek lesznek egyébként a kulcsai mindennek. Szó esett a videójáték-szerűségről; talán behozhatnánk az animét is, de az fogalmi zűrzavart hozna magával, mindenesetre, a sorozatban kiemelt szerepet kap a hősök látványos, jól elkülöníthető „menősége”: egyfelől mindenki, de tényleg mindenki tud valamilyen formában harcolni, a legmarkánsabb jegyek pedig a megjelenés mellett a választott fegyverek. Ez kicsit olyan lesz, hogy van a „nuncsakus”, a „késes”, a „kardos”, a „pisztolyos”, szóval choose your fighter, a concept artistok pedig minden bizonnyal kiemelt szerepet kaptak, a testalkatok, izomzatok, öltözetek, hajviseletek és arcszőrzetek is merőben hozzátesznek ahhoz, hogy kinek ki legyen a személyes kedvence.
Sokáig nem hangzik el, hogy a főhős milyen harcművészettel gyűri le az akár húsznál több főt számláló arcnélküli arzenált, de egy ponton megemlítik a kungfut, és egyébként a Bruce Lee által kitanult wing chun-t, majd az ebből általa kifejlesztett Jeet Kune Do elemeit is láthatjuk, az pedig, mikor Ah Sahm kézbe veszi a nuncsakut, szintén Lee munkásságát és hatását idézi, akinek a A sárkány útja (1972) bemutatása után szorosan összefonódott a neve a nuncsakus harcokkal. Az Ah Sahmot megtestesítő színész, Andrew Koji egyébként a húszas évei alatt tanult az amerikai Shaolin Templomban, a harcjelenetek mögött pedig, akármennyire is végletekig koreografáltak és sok esetben képileg is manipuláltak, valódi gyakorlat és hosszas készülés látszik.
Az ellenfél sokszor olyan, mint az ütemesen programozott AI, néha teljesen bambán ráfordulnak a tüzelő puskacsövekre, hullanak, mint a legyek, míg természetesen a főhősöket szinte sosem sikerül senkinek eltalálnia – ez sokszor megint csak olyan, mintha egy lövöldözős játék pályáján találnánk magunkat, de legalább a műfaji keveredésnek hála egy helyen sülhetnek el winchester típusú sörétesek és csattanhatnak halálos pofonok. A puszta kezes harcok pedig sokszor igen kifejezőre sikerültek, a showrunner, Jonathan Tropper nyilatkozta: mindenképp arra törekedett, hogy ne csak egymást gyepáló testeket mutasson, hanem a küzdelmeknek is meglegyen a maguk „története”, és ezekben is helyet kaphasson a karakterfejlődés. Ez hellyel-közzel sikerült is; és ez a fajta lelkes, a kevert műfajokhoz odaadással viszonyuló, valódi kreativitást mutató alkotói hozzáállás egy olyan sorozatot eredményezett, aminek mindenképp érdemes esélyt adni, ha érdekelnek minket az említett műfajok és nem ódzkodunk a helyenként komolytalan, akcióközpontú narratíváktól. Reméljük, hogy annak ellenére, hogy a harmadik évad lezárását követően a Max sajnos elállt a projekttől, lesz még módunk megnézni egy újabb évadot, én nem tántorítanék el senkit attól, hogy a még be nem jelentett folytatási szándék ellenére adjon egy esélyt a már megjelent évadoknak.
Kiemelt kép: Netflix
