A szovjet klubmodell

A második világháborút követően a világ kétpólusúvá vált. Míg nyugaton a demokrácia és a piacgazdaság határozta meg a mindennapokat, addig a vasfüggöny keleti oldalán, a Szovjetunió által vezetett „béketáborban” mindent a pártállam felügyelt. Nem volt ez másként a sportpolitikával sem.

A követendő példa

Az orosz sport gyökerei a cári időkig nyúlnak vissza. I. Péter orosz cár 1689-es Angliában tett látogatásának következtében reformokat hajtott végre a katonák kiképzésében. A hadsereg tagjainak az alapkiképzésen túl meg kellett tanulniuk úszni, vívni, evezni és vitorlázni is. Az orosz polgári sport, ahogyan Európa és Amerika nagyvárosaiban is, a XIX. század első felében jött létre. A birodalom fővárosában, Szentpéterváron lovaglóklub, korcsolya-egyesület és tornaegylet alakult. A legnagyobb városokban, Moszkvában és Kijevben úszó-, vívó-, tenisz- és jachtklubot létesítettek. Az Orosz Birodalom versenyzői reszt vettek a II. nyári olimpiai játékokon Párizsban, 1900-ban. További két alkalommal, 1908-ban és 1912-ben utaztak el a cár által vezetett ország képviselői az olimpiákra. Az „eredeti” Orosz Olimpia Bizottság 1911-ban alakult meg. Az első világháború ideje alatt végbement kommunista forradalom és hatalomátvétel örökre átírta Oroszország (Szovjetunió) sporthoz való viszonyát.

A Lenin, majd 1922-től Sztálin által vezetett Szovjetunióban mindent az állam szervezett meg és ellenőrzött. Az országot irányító Központi Bizottság mellett a hadsereg és az államvédelmi hatóság is kiemelt szerepet kapott, hogy a meglevő hatalmat és rendet biztosítani tudják. A szovjet ideológia szerint az élsport az imperialista országok kedvelt időtöltése, ezért a vezetők a munkások sportolását (tömegsport) tartották fontosnak, amelyet egy országos hatáskörű főhatóság irányított, helyenként változó jogállással, vagy önálló minisztériumként, vagy közvetlenül a minisztertanács felügyelete alatt.

A korábban magántulajdonban lévő sportlétesítmények is állami tulajdonba kerültek. Az addig polgári egyesületként működő sportklubokat úgy alakították át, hogy a nép mindennapos testedzését szolgálják. A legtöbb esetben leváltották, sőt, akár koncentrációs táborokba küldték a polgári vagy nemesi származású vezetőket. Helyükre nagyhatalmú politikusok, munkások és földművelők léptek. 

A stratégiai fontosságú szervek és intézmények a sport területén is kiemelt feladatot kaptak. A hadsereg sportklubja a CSZKA lett, a belügyminisztérium klubja a Dinamo, míg a munkás szakszervezetek egyesülete a Szpartak előtagot kapta. A gyárban, bányában és a vasúton dolgozók is sportolással tölthették szabadidejüket a nekik alapított és róluk elnevezett klubokban. Ilyen volt például a Lokomotív Moszkva, vagy az 1936-ban alapított Sahtar (Bányász) Doneck. A Szovjetunió a 1917-es hatalomátvételt követően, 1920 és 1940 között nem vett részt olimpián. A második világháborút követően, a szuperhatalommá válás során ismerték fel az ország vezetői a sport sikerességének hatásait a propaganda tekintetében. Így a háborút követő első, 1952-ben megrendezett Helsinki olimpián a Szovjetunió a második helyen zárt, az USA mögött. Később, 1980-ban és 1984-ben, a hidegháború ideje alatt bekövetkezett bojkott is komoly szerepet játszott a mozgalomban. A nem ellenséges országok között megrendezett barátságos játékok a korábbi szovjet olimpiai fesztiválokat idézték.

A minisztériumi csapatok

A II. világháborút követően a Szovjetunió jelentős befolyásra tett szert az általa „felszabadított” országokban. A kelet-közép-európai régióban Romániában, Jugoszláviában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Németország keleti felén (NDK) és Magyarországon is a szovjet mintájú berendezkedés lépett érvénybe. Az országot a kommunista párt irányította, ezáltal természetesen a sportszervezeteket és sportolókat is.

A hadsereg klubja a honvédelmi minisztériumhoz tartozott, Magyarországon a Honvéd, Jugoszláviában a Partizán, Lengyelországban a Legia, Romániában a Steaua, Csehszlovákiában a Dukla (neve egy a II. világháborúban sikeresen megvívott csata emlékét őrzi), az NDK-ban a Vorwärts (Előre). Bulgáriában a szláv nyelv hasonlósága miatt a honvédség által ellenőrzött klub ugyancsak a CSZKA előtagot kapta. A Kispest AC csapatát Budapest Honvédnek keresztelték, amely a Rákosi-korszak legeredményesebb csapata lett. Tagjai az Aranycsapat meghatározó játékosai is voltak.

A belügyi-titkosszolgálati egyesületek egy része a Dinamo nevet kapta, Magyarországon a D betű utalt arra, hogy a Dózsák a belügyminisztérium csapatai. Dózsa György az 1514-es jobbágyfelkelés magyar vezetője volt, kinek csapatai a nemesség (burzsoázia) ellen lázadtak fel: a pártállam szerint tehát példaképe a XX. századi magyar földműveseknek. A belügyi egyesületek másik része a vörös csillagot viselte nevében és címerében (Crvena Zvezda Jugoszláviában, Ruda Hvezdá és Cervena Hvezda Csehszlovákiában). Bulgáriában a szabadságharcos Vaszil Levszkiről nevezték el a belügyi klubot. Az 1885-ben alapított Újpesti Torna Egylet (UTE) először Budapesti Dózsa SE lett, később, az 1956-os forradalom után Újpesti Dózsa néven létezett a rendszerváltásig, amikor újra UTE néven indultak.

Az Államvédelmi Hatóságok sportcsapatai a Bástya nevet kapták. Az elnevezés nem élt túl sokáig, mert a második világháborút követő berendezkedés megvalósítása és Sztálin halála között alig telt el néhány év. 1953 után az ÁVH már a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott. Az 1888-as alapítású Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) először Budapesti Textiles néven található, később Budapesti Bástya néven létezik, majd Budapesti Vörös Lobogóként lesz a labdarúgó első osztály 1953-as bajnoka.

Szakszervezeti és munkás csapatok

Magyarországon a második világháborút követően a sport felügyeletét a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartozó Országos Sporthivatal látta el, vezetője az államtitkári pozíciót betöltő, a Vasas labdarúgó csapatának korábbi intézője, Hegyi Gyula volt. Sebes Gusztáv a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) sportosztályának vezetőjeként és az Aranycsapat edzőjeként nagy befolyással bírt a magyar sportolók életében.

1951-ben alakult meg az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB), amely közvetlenül a legfőbb döntési szervhez, a minisztertanácshoz tartozott. Az intézmény vezetője Hegyi Gyula lett, helyettese pedig Sebes Gusztáv. Az egyesületek vezetését 7 fő látta el. A szakmaközi sportfelelős, ifjúsági felelős, nőfelelős, technikaisport-felelős, MHK-felelős (Munkára, Harcra Kész), propagandista, gazdasági felelős.

Az átalakulás ugyan eredményt hozott a verseny és a tömegsport eredményességében is, azonban a pártvezetés szovjet tanácsadók segítségét kérte. A hosszas megfigyelés és előkészítő munka eredményeként 1951-ban az MDP Központi Vezetésének határozatban a következő sportegyesületek alakultak meg:

• A sok esetben már létező Vasas és Vasutas (Lokomotív) sportklubok mellett a, Bányász, a Vörös Lobogó (textilgyár), Építők, Előre (közlekedési dolgozók), Szikra, Traktor, elnevezések a gyárat vagy foglalkozást jelölik.
• A kereskedelmi és pénzügyi ágazat klubja a Vörös Meteor nevet vette fel.
• A közalkalmazotti egyesület a Petőfi SE elnevezést kapta.
• Az élelmiszeripari dolgozók az ÉDOSZ SE nevét Kinizsire változtatták. Az egyik legsikeresebb klub az 1899-ben alapított Ferencváros néven először ÉDOSZ SE, majd Budapesti Kinizsi néven szerepelt. Az ÉDOSZ névválasztás a városrészben található nagyszámú élelmiszeripari üzem (malom, vágóhíd) volt indokolt. A Kinizsi elnevezés a fekete sereg veretlen hadvezérére, Kinizsi Pál hadvezérre utal, aki a mondák szerint malomkövön hozott egy pohár vizet Mátyás királynak.
• A felsőoktatási tanulók a Haladás az ipari tanulók a Munkaerő-tartalékok Hivatala SE színeiben sportoltak.  
• Létrejött az Egészségügyi Dolgozók Sportegyesülete, a Postás SE, és a pedagógus Fáklya SE is.  

Az ’50-es években létrehozott rendszer és elnevezés felemás eredményeket hozott. A nagy hagyományú klubok az 1956-os forradalmat követően visszatértek alapítási nevükhöz, címerükhöz és színeikhez, voltak, akik a rendszerváltozást követően hagyták el neveiket. Egyes klubok a privatizáció következtében átalakultak, de vannak olyan egyesületek is, amelyek a mai napig a Rákosi-korban használt nevükkel működnek.

Borítókép: fortepan.hu/ Bauer Sándor

Források: Mitrovits Miklós: Az orosz foci múltja és jelene, Glatz Ferenc: Futball és történetírás