Fábián Luca Helyszín: 2B Galéria, 1092 Budapest, Ráday u. 47.
Kiállítás kurátorai: Borgos Anna, Rédai Dorottya, Szűcs Réka, Takács Mária, és a Labrisz Herstory munkacsoportjának tagjai
Megtekinthető: 2024. november 9 –24.
„S ez itt a macska, ahogy a két lány mellén kapaszkodik. Mintha négy polc tartaná. És ez itt Vera, aki a macskát simogatja, odahajol hozzá, hogy portugálul becézgesse. És ez itt a macska, ami egyre összébb és összébb nyomódik.” (Iréne Solá: Gátak)
Huszonöt éves a Labrisz Leszbikus Egyesület, az évforduló alkalmából archívumi gyűjteményüknek kiállítást rendeztek a LIFT Fesztivál keretei között. Az aktivisták személyes fotói és tárgyi emlékei, a Budapesti Leszbikus Filmbizottság filmjei, valamint a bemutatott kortárs műalkotások mind annak a térteremtő munkának a bizonyítékai, amelyet a Labrisz és elődjei végeztek az utóbbi évtizedekben. Itt a „tér” nem csak a fizikai, hanem a történelmi, a földrajzi és a művészeti térre is vonatkozik, mert a Labrisz a leszbikus diszciplínák olyan széles skáláját építette fel, amely nem csak stabil kapaszkodót tud nyújtani az azt keresőknek, de minden olyan nő láthatóságát is felerősíti, aki történetesen a nőket szereti. A következőkben e három diszciplína leírására törekszem a kiállítás kontextusai között.
Herstory
A feminista történetírás a hatvanas-hetvenes években kibontakozó ismeretelméleti fordulatra épül, amely a karteziánus világszemlélet megkérdőjelezésével, a szubjektív és a partikuláris, valamint az ezek együtteséből a marginális fogalma felé terelte a tudományos diskurzust.[1] A történelem revíziójának vágya talán a közoktatásból kinővő történelemképünkön fogható meg igazán, hiszen ez elsősorban a politika- és hadtörténetre fókuszál, így nem bővelkedik a nőiség tapasztalataihoz köthető tényekben. Részben ezeknek a háttérbe szorított perspektíváknak a felkutatására törekszik a Labrisz archívum, amely célzottan a magyar leszbikus herstory, azaz a leszbikus kultúra és történelem megismertetését tűzte ki céljául.
Az az általános tény, amely szerint a nőkhöz kapcsolódó történeti kutatások azért nehezítettek, mert a róluk szóló források szórványosak és hiányosak, a leszbikus nők esetében fokozottan igaz.[2] Borgos Anna pszichológus és író, a Labrisz egyik alapítója kiemeli, hogy míg például a meleg férfiak esetében tanulmányozhatóak bírósági jegyzőkönyvek, addig a leszbikusokhoz – akiknek kapcsolata nem volt kriminalizálva – szinte csak személyes dokumentumokon, levelezéseken keresztül juthatunk közelebb.[3] Kivételt képez ez alól az ellentmondásos Tormay Cécile esete, aki a Horthy-korszak egyik befolyásos fasiszta és antiszemita írója volt. A nő és szeretője – Zichy Rafaelné Pallavicini Eduardina grófné – rágalmazási pert indítottak Cécile férje ellen, aki válást kezdeményezett azután, hogy felesége szenvedélyes viszonyairól tudomást szerzett. A botrányt mind a rendszer, mind a közbeszéd oldaláról csend követte, a bíróság pedig Cécilnek kedvezett azáltal, hogy a két nő kapcsolatát aszexuálisnak bélyegezte.
Cécile esete egyedi, de nem kizárólagos, ugyanis Vay Sándor története is rekonstruálható egy bírósági jegyzőkönyv és egy pszichopatológiai tanulmány alapján. Vay Sándor (Sarolta) a 19. század második felében nőként született, de fiúként nevelték/nevelkedett,[4] majd korabeli dzsentri férfi életmódját folytatta és íróként dolgozott. Házasságot is kötött egy tanítónővel. Biológiai nemére akkor derült fény, mikor egy bírósági letartóztatás során esettanulmány készült Sándorról. Történetéről Richard von Krafft-Ebing pszichiáter írt részletes elemzést a Psychopathia Sexualis (1886) című munkájának Veleszületett rendellenes nemi érzés a nőnél című fejezetében.[5]
A két botrányos történetben megfigyelhető az, amiről Griselda Pollock, feminista művészettörténész is ír, miszerint a kanonizált[6] női történetek mindig szenzáció-értékűek, szereplőik inkább hírhedtek, mintsem híresek.[7] Státuszuk alapos vizsgálatával megállapítható, hogy ők a szabályt erősítő kivételekként jelennek meg a kánon egészénék viszonylatában.[8] Pollock többek között a hagyomány teljes, kritikus újraolvasását javasolja; olyan revíziót, amelynek eredményeként egy polilóg, azaz többszólamú beszédmód jöhet létre.[9] A polilóg felépítése viszont akadályokba ütközik, mikor hiteles források hiányában csak a botrányos az, ami beépíthetőnek bizonyul. Ahogy a Labrisz 25 kiállításon is észrevehetjük, az ötvenes évektől kezdve több olyan nő története és életműve is kanonizálódott, akiknek nem kellett a bíróságra vagy kórházba kerülnie ahhoz, hogy munkásságát megőrzésre érdemesnek találják. Így Galgóczi Erzsébet,[10] az első vállaltan magyar leszbikus író, és szerelme, Gobbi Hilda, majd Temessy Hédi, de Czóbel Minka, vagy Török Sophie is, akit eddig csak Babits Mihály feleségeként tartottunk számon. Ezek a nők kulturális-történelmi jelentőségük folytán a leszbikus herstory-t bele tudják kötni a kanonikus history-ba, majd következő lépésként azt egy belső, szisztematikus helyreállításnak tudják alávetni.
Földrajz
A Labrisz kutatómunkájának segítségével 2011-ben mutatták be Takács Mária Eltitkolt évek című dokumentumfilmjét, amelyben a Kádár-kori leszbikus életről vall tizenegy nő. A filmet egy könyv is kísérte, amelyben öt további visszaemlékezést olvashatunk,[11] és ezek a kiegészítések most a kiállítótérben is megjelennek mozgóképes formában. Az Eltitkolt évek megnézése után teljes képtelenség úgy végigmenni az Oktogonon, hogy ne látnánk magunk előtt Annát, aki valaha ide ragasztotta ki társkereső hirdetéseit; nem tudunk úgy bemenni az Írók Boltjába, hogy ne gondolnánk Agáta és Cilin első találkozására; és nem lehet úgy átkelni a Hegedűs Gyula utcán sem, hogy ne jutna eszünkbe az egykori Ipoly mozi, ahol Juhász Ildi, a mozi vezetője a szocializmus idején elképzelhető legnagyobb leszbikus bulikat tartotta – valamelyest titokban.
Hogy megértsük ezeknek a helyeknek a szimbolikus jelentőségét, Pierre Nora emlékezethely fogalmához érdemes fordulnunk, amely az emlékezettel foglalkozó szakirodalom megkerülhetetlen pontja. Nora szerint bármi lehet emlékezethely: egy konkrét hely, egy tárgy, egy személy vagy egy eszme is, a lényeg, hogy benne meg tudjuk ragadni a kikristályosodó időt. Az emlékezethelyek azoknak az emlékeknek a megőrzésére hivatottak, amelyeket már nem élünk meg, így kiszakadnak a törtélemből, de egyből vissza is kerülnek belé jelentéssekkel telített, szimbolikus formában.[12] Az Eltitkolt évek emlékezethelyek építésén keresztül történelmi igazságszolgáltatást hajt végre: visszaszolgáltatja azokat a tereket a nőknek, amelyeket ugyan használtak, tulajdonukat mégsem képezhette a saját idejükben.
A film egy másik ikonikus helyszíne Szatina, egy baranyai falu, ahol Gordon Agáta, népi leszbikus író[13] megírta a Kecskerúzs (1997)[14] című regényét. Agáta leköltözését több nő is követte, mígnem a magyar „leszbikus falu” néven került be a hely a köztudatba. Később az ottmaradottakról készítette Bódis Kriszta Falusi románc (2006) című dokumentumfilmjét. Biztosan nem Szatina az egyetlen vidéki település, ahol valaha meleg nők éltek, de forrásanyag híján jelenlegi tudásunk szerint a legtöbb Budapestre koncentrálódik. A Labrisz weboldalán elérhető Leszbikus Topográfia ezeket a helyeket igyekszik bemutatni; a térképet 2017-ben hozták létre, ugyanúgy, mint a teljes Földre kiterjedő Queering the Map nevet viselő kollaboratív online ellentérképet. Az ellentérképek célja, hogy megbolygassák a térképek leegyszerűsítő ábrázolásmódját, hogy kikezdjék a kontrollt, amelyet azok a területi igazgatáson keresztül fejtenek ki, és végül megtörjék a kartográfiai konvenciókat azáltal, hogy tudományos adatok helyett emberi érzéseket kötnek a földrajzi koordinátákhoz. A Leszbikus Topográfián fellelhető helyek átalakultak, mára funkcióvesztetté váltak, de ez a térkép még tudja, hogy voltak lányok, akiknek valaha ezek a pontok jelentették a város és képzeletük középpontjait.
Művészet és művészeti aktivizmus
Szűcs Réka koreográfus és Ladjánszki Márta kortárs táncművész Egyedül (2024) című videó-performanszukban pontosan ezeket az egykor jelentős helyszíneket keresik fel. Ilyenek az Ipoly mozi, a Café Eklektika, az Egyetem presszó és a Capella, amelyek ma már üres, szürke épületek, helyiségek. A videóban Ladjánszki tánca viszont – akár egy szellemidézés – felvillantja a terek múltbéli, lendületes pillanatait. Az Egyedül mellett a galéria falain megjelennek a Pink Csikk együttes csinos papírgitárjai, de tovább haladva a Budapesti Leszbikus Filmbizottság archív anyagai, válogatott filmjei is.
A bizottság 2000-ben kezdte meg működését azzal a céllal, hogy egy szabad, minden kísérletre nyitott közeget kovácsoljon a leszbikus és feminista videóművészeknek, filmeseknek, legyenek profik vagy amatőrök. Köztük volt Katrin Kremmler, akinek a Mihez kezdjen egy fiatal leszbikus a nagyvárosban? (2002) és A Rózsaszín görény (2003) filmjei jelentek meg az egyesület gondozásában. De természetesen ott volt Takács Mária is az Eltitkolt évek-kel,[15] és itt készült legújabb websorozata A második aranykor (2021) címen, melyből tavaly játékfilm is született. Velük dolgozott még számos további alkotó, mint például Tímár Magdi Cilin, akinek Kegyetlen nő harci kutyával című kisfilmje 2004-ben került bemutatásra,
A kiállítótér közepén álló asztal az egyesület működését megelőző Labrisz újságokkal van borítva. A tagok 1996 és 1998 között az alábbi mottóval ellátva adták ki ezeket: „Legyen egy új lap. Szóljon nőknek és nőkről. Olyan nőknek és olyan nőkről, akik a nőket szeretik – vagy akik szeretik a nőket. Szóljon végre rólunk és nekünk. Legyen a neve Labrisz – annak a kétélű bárdnak a neve, amely a leszbikusok szimbóluma lett. Legyen fegyver és védelem és munka meg szórakozás, legyünk benne mi magunk. […]”A Labrisz újságok az aktuális hírek mellett kortárs költők új szerzeményeit, novellákat, esszéket és műfordításokat is közöltek, köztük Anna Daučíková szlovák képzőművész és aktivista A leszbikus lét mint kulturális alternatíva című szövegét, amely a kelet-közép-európai, egészen pontosan a poszt-totalitárius leszbikusság előtt álló akadályokra hívta fel a figyelmet. Daučíková itt azt állítja, hogy a totalitárius rezsimek rányomták bélyegüket a leszbikusok gondolkodására is, és emiatt ezek a közösségek nem tudják magukat politikailag kifejezni, nem tudják saját helyzetüket társadalmi-politikai viszonyrendszerben elképzelni és a feminizmus törekvéseit sem tudják saját céljaikkal összekötni – bár ez utóbbit az angol nyelvtudás hiánya is megnehezíti.[16] A Labrisz újságok tehát nem csak szórakoztatták és tájékoztatták olvasóikat, hanem a kurrens identitáspolitikai értekezésekről is látleletet adtak. Az egyesület 1999 óta jelentet meg könyveket, köztük szerepel a Leszbikus tér/erő (2000), az Előhívott önarcképek (2003), és a Meseország mindenkié (2020) is.
Ami a Labrisz 25 – Herstory kiállításból kirajzolódni látszik, az egy értékes, tanulmányozható, több diszciplínán is végigvonuló irányzat, amely a Labrisz és a hozzájuk közel álló nők munkájának eredménye, de az, hogy mindez beépül-e igazán a kanonikus rendszerek mély hajszálrepedéseibe, már csak a felhasználók döntésein múlik. A kiállított archív anyagok döntő része olyan magándokumentum, fotó, levél vagy képeslap, amely kilöki a női szexualitásról folyó diskurzust a nyilvános térbe, megvalósítva a második hullámos feminizmus szlogenét, mely szerint a személyes egyben politikai.
Felhasznált szakirodalom és internetes oldalak
- Borgos, Anna: Nemek között. Nőtörténet, szexualitástörténet (2013), Noran Libro, Budapest.
- Daučíková, Anna: A leszbikus lét mint kulturális alternatíva (részletek), Labrisz újság 4. sz. (1998) 3. oldal, fordította: Kalocsai Csilla.
- Eltitkolt évek. Tizenhat leszbikus életút (2011), Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest.
- Gordon, Agáta: Kecskerúzs (1997), Magvető, Budapest.
- Nora, Pierre: A helyek problematikája (1984). In: Pierre Nora: Emlékezete és történelem között. Válogatott tanulmányok (2010), szerk. K. Horváth Zsolt, 142–157. oldal.
- Pollock, Griselda: Kánon és kultúrharc (1999). In: A gyakorlattól a diskurzusig. Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény, szerk. Kékesi Zoltán, Szoboszlai János, Varga Tünde, Lázár Eszter, fordította: Orbán Katalin, 199–216. oldal.
- Tokai, Zsófia: „A személyes egyben politikai”, a feminista nézőpont episztemológiája és a feminista autoetnográfia közös metszési pontja, antro-pólus 1–4. sz. (2022), 104–124. oldal.
- Időtálló Leszbikusok interjú (2024) 2. rész, Borgos Anna: https://fb.watch/vYib9d9s5Y/
- Labrisz Leszbikus Egyesület weboldala: https://labrisz.hu/
[1] Tokai 104-105.
[2] Időtálló Leszbikusok interjú, 00:15
[3] Időtálló leszbikusok interjú, 2:00
[4] „Apja, Vay László, József főherceg koronaőre, anyja Beniczky Sarolta. Egyes források apjának tulajdonítják a szándékot, hogy elsőszülött lányát fiúnak nevelje. (Öccsét, Vay Pétert pedig állítólag szoknyában járatta; belőle később apát, neves misszionárius és útikönyvszerző lett.)” Borgos 161.
[5] Borgos 168.
[6] Pollock szövegében kifejezetten a művészettörténeti kánonnal foglalkozik, de elméletét kiterjeszthetőnek vélem a történelem területeire is.
[7] Pollock 206.
[8] Pollock 206.
[9] Pollock 203.
[10] Galgóczi Erzsébet Törvényen kívül és belül (1980) című regénye alapján készítette el Makk Károly Egymásra nézve (1982) című filmjét, amely Cannes-ban Arany Pálma jelölést kapott, majd Jadwiga Jankowska-Cieslak a Legjobb női alakítás díját hozta el.
[11] Eltitkolt évek. Tizenhat leszbikus életút (2011) Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest
[12] Nora 147.
[13] Eltitkolt évek 283
[14] Gordon Agáta: Kecskerúzs (1997) Magvető, Budapest
[15] Melynek tulajdonképpeni párja a Meleg férfiak, hideg diktatúrák (2015) című alkotás, szintén Takács Mária rendezésében.
[16] Daučíková 3.
