Tömő Ákos A budai Fonódó. Suhanó Duna-part, csendbe burkolódzó Hűvösvölgy, az egyenesen is kanyargó Váralja, vagy a buborékba fúló Budafok. Megannyi sárga csík tekereg inda módjára a főváros B betűs oldalán, s mi nap mint nap láthatjuk ablakaikból az ismert csodákat: a Várat, a Gellért-hegy hatalmas szikláját, a Városmajor patinás villáit. De mi a helyzet a rejtett varázzsal? Egy-egy balkonnal, a fátyolként összeboruló ágak játékával, a kávé- és péksütemény-illatú kis közökkel? A megélt pillanat varázsával? Mert minden egyes megálló megannyi történetet rejt, emberi sorsokat, a Múlt és a Jelen összefonódását.
Az ehhez hasonló nagybetűs pillanatok megélésében segédkeznek a kávézók. Otthonos zugok, elmélyülésre vagy épp a zsivajban való elveszésre alkalmas helyek, amelyek nagyszerű kiindulópontjai az érzéki és vállalkozó szellem intellektuális kalandozásainak. Hajdanában Budapest Közép-Európa egyik kávéfővárosa volt. A békebeli idők azóta korrá nemesedtek, ám az ízek és a történetek megmaradtak. Sőt mi több, gazdagodtak. Ezt a gazdagságot segít feltárni és megélni a 19-es járat, amely úgy is ismeretes, mint a Cukorvillamos.
A cikksorozat a 19-es Cukorvillamos projekt részeként valósul meg.
Reggel kilenc óra. Ott, ahol kitárják ölelő karjaikat a villamossínek, nyílnak a spaletták. A tizenhetes még utoljára int egyet a tizenkilences járatnak, majd viszi magával a Cukorvillamos ízét egy darabig a Margit körúton. Kilenc óra egy perc. A délutáni tülekedésnek e pillanatban nyoma sincs, és a fagylaltpult előtt sem kígyóznak sorok. Finoman percegnek az üvegpohárhoz hozzáérő kanalak. A legjobb időpont ez arra, hogy az ember beüljön a Frankel Leó út és Üstökös utca sarkán álló Dolcissima cukrászdába, s átadja magát az ízek élvezetének. A két éve teljes felújításon átesett talján vendéglátóhelyen a letisztult olasz elegancia uralkodik, s a halványzöld falak és az aranyozott, apró levélmotívumokból álló mennyezeti lámpák valóságos divatszalonná varázsolják a belső tereket. Ám a csillogás ezúttal nem holmi ruháknak, hanem a süteményeknek szól. A tálcákra kihelyezett desszertek jóvoltából az egész itáliai félsziget elvonul a szemünk előtt, legyen szó a trevisói Le Beccherie étteremből alig hét évtizede világhódító útjára indult tiramisuról, a toszkán dombok hullámzását a látványával is megidéző biscottiról, vagy a Szicíliát magába sűrítő ropogós tésztaroládról, a cannoliról. Az utóbbi pisztáciás változatát választva – mely a Dolcissima specialitása – fél tízkor beülök a megszokott helyemre a sarokba, s elkezdem kitárni szívemet a világ felé.
Csengettyű szól, s halk kattanással nyílik az ajtó. Hófehér és sárga lepelruhában asszonyok lépnek be, lábukon ívesen hajlított saru, illetve papucs. A közeli fürdő vendégei lehetnek ők, akik épp átugrottak egy napindító kávéra a szomszédos Szent Lukács termáiból. S míg jómagam is kavarok egyet a lattémon a tompa réz fénye ihlette szívószálammal – szerzői tipp: az adag nagysága mellett a dizájnos üvegpoharak miatt is megéri ezt kipróbálni – eszembe jutnak a századfordulón élt Salamon Ödön bohókás fürdőszabályai. „Az első reggeli idejében soha ne ülj szép asszony ismerősödhöz. Tudd meg, hogy ilyenkor szép asszony toilettje még nincs egészen rendben és hogy ilyenkor nem az udvarló, hanem a jó forró kávé kedvéért jön, melyért néha rajongani is szokott.” (Budapesti Negyed; IV. évf. I. szám, 269.o.) A Millennium évében (1896) a Fővárosi Lapok jóvoltából jelentek meg e sorok több más hasznos – és néhol furfangos – tipp társaságában, melyek a boldog békeidők Budapestjén vendégeskedő fürdővendégek felüdülésére szolgáltak.
„Soha ne kérdezd a fürdőorvostól, hogy mikor utazhatsz már el.” (Budapesti Negyed; IV. évf. I. szám, 268.o.) Bizony-bizony, manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy voltaképpen egy nemzetközi szinten elismert fürdővárosban élünk. Budapest a földrajzi elhelyezkedése és a Cukorvillamos vonalát körülölelő karszthegységek révén már az ókor óta rendelkezik gyógyító erővel bíró forrásokkal. S ezek közül is az egyik legelső volt a kávézótól alig száz méterre található Szent Lukács Gyógyfürdő. S valóban: a fürdőépület valódi szépségét csak a Frankel Leó út felől érkezők pillanthatják meg, míg az egykor csodált Duna-parton most az Elvis Presley tér fái takarják el a fonnyadt barna vakolatot. Kilencszáz éve már, hogy ember erre gyógyulni jár, s maga a városrész sem véletlen kapta a Felhévíz nevet. A mai Lukács-fürdő helyén vélhetően már a római korban is gyógyvíz bugyogott, ám nem tudni, vajon a népvándorlás viharában megálltak e nomád őseink itt egy csobbanásra. Az biztos, hogy a középkori Magyar Királyság a 12. században a Szent János Lovagrendnek juttatta a területet, akik a kolostor mellett gyógyvizes ispotályt nyitottak. Tőlük a rodoszi, majd a máltai lovagok vették át az üzemeltetést, mígnem a török kor (majdnem) mindent elsöpört.
A gyógyvízben rejlő lehetőségekre és a mélyből feltörő forrásokra ugyanis a félhold katonái is felfigyeltek. A víz erejére építő Lőpormalom ugyan katonai célokat szolgált a száznegyvenöt éves török uralom alatt, ám a mellette lévő fürdő megtartotta „civil-polgári” jellegét. (A legendák szerint Szokollu Musztafa pasa személyesen felügyelte fejlesztését a 16. század második felében.) A törökök kiűzése után, 1687-től Therma Maiores Regiae néven császári tulajdonba került, azonban a köznyelvben „Lyukas-fürdőnek” hívott területre majd’ egy évszázadon át a teljes feledés homálya borult. Drasztikus változás csak 1884-ben állt be, amikor a Palotay-család vásárolta meg az elhagyatott telket. Egy év sem telt belé, s 1885-ben megnyitotta kapuit az úri és női gyógyvízuszoda, amely – hangzásában megőrizve a népnyelvi szokásokat – a Szent Lukács nevet vette fel. Alig egy évtized múltán már a főváros legnagyobb és legpatinásabb fürdőjének számított, amely a kor minden kényelmével fel volt szerelve. Akadt itt rádiumos iszapfürdő, szénsavas fürdő, gőzfürdő és ásványvízuszoda, míg a szállóvendégek részére a Nagy Gyógyszálloda és a Thermal Gyógyszálloda kényelmes szobái álltak rendelkezésre. Hol voltak már azok az idők, mikor „felette csekély számú kádjai leginkább a vidékről érkező földmívelők által szokott gyógyúl használtatni”? (Forrás helye: Meskó Csaba: Gyógyfürdők. Városháza. Budapest, 1998.)
Az egészség helyreállásáért és a medencében, valamint annak partján eltöltött kellemes napok emlékének adózva a 19. század végén megjelentek a díszes hálatáblák a Ray Rezső tervezte kupolás épület falán. Noha ezek nagy része a második világháború bombatalálataiban megsemmisült, azért még napjainkban is szép számmal jelen vannak a bejárat melletti falszakaszon, felelevenítve egy letűnt kor fürdőkultúráját. A Gellért Fürdő és Gyógyszálló, valamint a Széchenyi-fürdő felépülésével ugyan a Lukács elveszítette elsőbbségét a fővárosban, ám ennek ellenére továbbra is komoly tekintélynek örvendett. A világégés utáni újjáépítést követően összevonták a szomszédos Császárfürdővel; az ötvenes-hatvanas években itt úszkált rendszeresen a zeneszerző Kodály Zoltán vagy a költő Jékely Zoltán.
Míg végigpörgettem fejemben az elmúlt századok terebélyes árját, a két asszony felállt és diszkréten távozott. Helyüket a túlsó oldalon egy hosszú hajú fiatalember vette át, kinek lábánál nedves búvárfelszerelés pihegett. Az imént jöhetett fel a Molnár János-barlang aknájából, mely föld alatti varázsvilág szinte háborítatlan magányban terpeszkedik a Frankel Leó út és a Cukorvillamos sínjei alatt. A mára parányira zsugorodott Malomtó sarkában – mely a fentebb is említett Lőpormalom számára biztosította egykoron a vízhozamot – még 1856-ban fedezte fel Molnár János törvényszéki vegyész a mélybe vivő lejáratot. Megfigyelései jó háromnegyed évszázadra a fiók mélyére kerültek, ám 1937-ben, a Lukács-fürdő ivócsarnokának építésekor a környéken ismételt barlangtani vizsgálatok indultak, s ezt követően vette fel Papp Ferenc kezdeményezése nyomán a szakmában addig Langyos-forrásbarlangként ismert hely az első leírójának nevét. Az 1982 óta természetvédelmi felügyelet alatt lévő barlang jelenleg a Duna-Ipoly Nemzeti Park fennhatósága alá tartozik, s napjainkban a tudományos munka mellett a búvároktatás számára is helyszínként szolgál. Nem mellesleg pedig több más fővárosi barlanggal együtt az UNESCO Világörökség cím várományosa.
A nagy melegben kedvem támadt nekem is fejest ugrani a hűsítő habokba. Elfogyasztva az utolsó morzsákat, elindultam az ajtó felé, ám jól tudtam: a búcsú korántsem keserédes. Hisz a cukrászdával szemközt új kalanddal kecsegtetett Budapest egyik legmeredekebb, egyben legromantikusabb utcája, a neves török gyógyítóról, Gül Babáról elnevezett átjáró, amelynek macskakövei évszázados időutazásra invitáltak – a Föld mélye helyett az Ember múltbéli szövedékébe. De ennek valóját már csak új ízek jóvoltából lehet teljes mértékben megismerni.
Folytatjuk.
A cukrászda weboldala: https://dolcissima.hu/
A cukrászda elérhetősége a Facebook-on: https://www.facebook.com/DolcissimaBudapest/?locale=hu_HU
A cukrászda elérhetősége Instagramon:
https://www.instagram.com/dolcissimabudapest/
