Scooter-mise, hajléktalanszolgálat, békegulyás – Barátsággal fordulni a perifériák felé: beszélgetés Károlyi Nikolettával és Szűcs Adéllal, a Sant’Egidio közösség két fiatal tagjával – I. rész

Korábbi cikkünkben egy olyan különleges közösségről olvashattatok, amely hitéletének szerves része a tevékeny társadalmi szerepvállalás; alappilléreik a „három p” – preghiera, poveri, pace (prayer, poor, peace) –, az ima mellett a szegényekkel való barátság és a háborúk sújtotta országok helyzetének enyhítése és a folyamatos munkálkodás a békéért. Az 1968-ban alapított Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség világszerte, így hazánkban is jelen van, itthon több központtal is rendelkezik, és a mai napig aktívan dolgozik az alapító, Andrea Riccardi által megkezdett – vagyis valójában az evangélium és Assisi Szent Ferenc nyomán folytatott – szellemiségben a perifériákon élők szolgálatán. A Sant’Egidio célkitűzései a jelenben is egyértelműek és aktuálisak, munkájuk a jelenlegi háborús helyzetek és válságok árnyékában kiemelten fontos, történetük árnyaltabb képet festhet a hit és a kereszténység a XXI. századi ember életében betöltött szerepéről, a vallási közösségek pozícióiról és lehetőségeiről, valamint a békének egy olyan perspektíváját is megmutathatja, amellyel a közbeszédben ritkábban találkozni. Ezúttal a közösség két fiatal tagját, Károlyi Nikolettát és Szűcs Adélt kérdeztük személyes tapasztalataikról, a Sant’Egidio alapelveiről, feladatairól, magyarországi és nemzetközi működéséről, időtlen céljairól.

Adél idén végzett az ELTE angol–történelem osztatlan tanári képzésén, jelenleg az egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának hallgatója a Művelődéstörténeti Doktori Programban. Hobbija az olvasás és a néptánc, az ELTE Néptáncegyüttesbe is jár. Három évig volt tagja az Eötvös József Collegiumnak.

Niki Pécsről jött, de már hat éve Budapesten él. Itt szintén az ELTE tanárképzésén tanul, angol–kínai szakon. Az őszi egyetemi félévet kint tölti Kínában. Augusztusban megházasodott.

I. „Egy keresztény embernek az egyik kezében a bibliának kell lennie, a másikban pedig a napi újságnak” – Karl Barth

R. Zs.: Mi is pontosan a Sant’Egidio? Mekkora a közösség? Kik alkotják? Egyáltalán hogyan ért el Magyarországra? Mennyire erősek a nemzetközi kapcsolatok?

Adél: A Sant’Egidio Rómában alakult 1968-ban, a Trastevere negyedben, ahol Andrea Riccardi (akinek a könyveit el is hoztuk) néhány diáktársával még gimnazista korukban elkezdték tanulmányozni a Szentírást, és ennek nyomán jutottak el a Trasteverén a perifériákon élőkhöz. A menekültekhez, a szegényekhez, az Olaszországban akkoriban még nagyon jelentős méretű munkásosztályhoz. Maga a közösség a nyolcvanas években kapott egyházi jóváhagyást. Ide a rendszerváltás idején jutott el, azóta működünk Magyarországon is. Mikor a közösség nőtt, akkor kapott VI. Pál pápától templomot a Trasteverén, ez volt a Szent Egyed templom, és így lett a közösség neve is Sant’Egidio. A szimbólumai pedig megegyeznek a béke szimbólumaival: a szivárvány Noé történetéből és a galamb szintén a Bibliából.

Niki: Úgy kezdődött, hogy Olaszországban, a római anyaközösségből 1989 nyarán néhányan tartottak nálunk egy egyhetes imaalkalmat és beszélgetést egyetemistáknak. Akik akkor jelen voltak ezen az imahéten és később sem morzsolódtak le, ők lettek a hazai közösség alapítói, mai magjai.

R.Zs.: Tehát a vezetők nem a klérus tagjai, hanem „civilek”?

Adél: A II. vatikáni zsinat után több katolikus közösség tagjai és vezetői is egyre inkább lehettek világiak. A közösség tagjainak túlnyomó többsége esetünkben is világi. Ez számunkra nagyon fontos. A budapesti közösség vezetője egyébként jogász, és a tagjaink is nagyon sokféle élethelyzetekből érkeznek, különböző szakmákkal, hivatásokkal rendelkeznek. Azokban az országokban, ahol vannak papjaink, ott ők, ahol nincsenek, ott pap barátaink mutatják be a liturgiát, amely a közösség életének szíve az imádság mellett. Szerintem nagyon jó, hogy nincs sem felső, sem alsó életkori határunk, kisgyerekektől egészen a legidősebbekig tudunk benne lenni. Ez nem olyan, mint egy egyetemi közösség, hogy csak egy bizonyos korosztálynak szól, hanem kortól függetlenül mindenki megtalálhatja benne a helyét. Teljesen önkéntes alapon működünk, nincsen tagsági díj, tagsági kártya, semmi ilyesmi, ezért sosem tudjuk, hogy pontosan hányan vagyunk. Nyilván van némi fluktuáció az életállapotokból fakadóan is, a pécsi és a budapesti közösség együtt nagyjából 50-70 fő között van, de ha a szegényeket is hozzászámítjuk, akkor a létszám sokkal nagyobb.

R. Zs.: Titeket mi vonzott a Sant’Egidio közösségbe? Mikor és hol találkoztatok velük először?

Niki: Én Pécsett voltam gimnazista, és néha anyukámmal vittünk ételeket, gyakran muffint, a szegényeknek, aztán igazából összefüggött két dolog, mert volt egy hívásom, vagyis elindult bennem egy gondolatmenet, hogy tök jó lenne a szegényekkel, hajléktalanokkal úgy beszélgetni, hogy nem csak ételt adunk nekik. Vágytam arra, hogy egy ilyen élményben legyen részem. Majd egy bérmálkozó felkészítő alkalmon a pécsi közösség egyik tagja mesélt arról, hogy mit csinálnak a Sant’Egidióban, és mikor mondta, hogy hajléktalanokkal találkoznak, segítenek nekik és beszélgetnek is velük, akkor éreztem, hogy Istenem, tényleg ez az, amit akartál, ez lesz az, ami a fejemben volt. Utána odarohantam hozzá és elmondtam, hogy szeretnék csatlakozni. Legközelebb már mentem is velük imádságra és hajléktalanszolgálatra.

Adél: Én nem olyan régen, egy éve vagyok a Sant’Egidióban. Tavaly nyáron kerestem az utamat, hogy mihez lehetne kapcsolódni, mert nagyon szükségem volt egy keresztény közösségre, ahol meg tudom élni a hitemet. Viszont nem egy olyan közösséget akartam, ahol esetleg csak imádkozunk, együtt vagyunk és aztán vége, hanem arra is vágytam, hogy közösen, az evangélium alapján meg tudjuk élni a szegények szolgálatát. Egyszer egy angol szeminárium keretében Niki tartott előadást a Sant’Egidio közösségről, és akkor úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg, veszteni valóm nincs. Elmentem hozzájuk a Kálvin térre egy szabadtéri imára, és azután rögtön be is vontak a hajléktalanszolgálatba. Az az este szerelem volt első látásra a közösséggel kapcsolatban. Teljesen azt éreztem, hogy nekem itt a helyem, és ez az érzés azóta is elkísér. A legmeghatározóbb az a közös húsvét volt, amikor a pécsi és a pesti közösség együtt ünnepelt. Ez olyan élmény volt, amely során a felebaráti szeretet, együttlét megtapasztalása egy kicsit evangéliumi, ősegyházi érzetet adott ennek az egész három napnak, és ez nagyon megérintett.

R. Zs.: Jelenleg hogyan vesztek részt a tevékenységükben?

Niki: Én alapvetően hajléktalanszolgálatos vagyok már hét éve. De már sok más szerepben is részt vettem a közösség tevékenységében: voltam takarítónő, sofőr, fodrász és még szakács is. Erről eszembe jut, hogy egy indiai családnál, ahol magántanítottam, az apuka mesterszakács volt, és egyszer szóba került, hogy én itt mit csinálok, és ő is eljött négyszer-ötször, száz adag ételt lefőzött egy hatalmas bográcsban a rászorulóknak.

Adél: Én is a hajléktalanszolgálatban vagyok – ez egyébként a legnagyobb szolgálatunk –, de részt veszek a médiafelületeken való népszerűsítésben is.

R. Zs.: Ha jól értem, mindketten keresztény háttérrel, illetve konkrét, ehhez köthető célokkal jöttetek a közösségbe, vagy adott esetben kerestétek is, igaz?

Adél: Igen. De azt szeretnénk leszögezni, hogy ez nem feltétel. Mi valóban így jöttünk, de a közösségünkben vannak olyanok, akik például nem tartoztak a kereszténységhez, de a közösségben kezdték el hallgatni az Isten szavát és barátkozni a szegényekkel. Keresztények vagyunk, de egy nem keresztény is kapcsolódhat hozzánk, ha ezt a szellemiséget osztja és velünk szeretné szolgálni a szegényeket és a békét. Számos országban alapítottunk „béke népei” (Genti di Pace) elnevezésű mozgalmakat, amelyneknek muszlim, hindu stb., tehát nem keresztény is tagja lehet.

Niki: Igen. Mert egyébként, ha valaki teljes egészében akarja megtapasztalni a közösségünket, nem csak a szolgálatok alapján, akkor igazán az imádsággal együtt tudja ezt megtenni.

R. Zs.: Előzetesen azt olvastam, hogy külföldön is több csoportja van a közösségnek. Velük mennyire, hogyan tartjátok a kapcsolatot? Vannak esetleg olyan események, alkalmak, amelyek során nemzetközi szinten is találkoztok, összegyűltök, illetve olyan ügyek, amelyekért nemzetközileg is közösen kiálltok?

Adél: A világban mintegy nyolcvan országban vannak kisebb-nagyobb közösségeink: a legnagyobbak Olaszországban és néhány afrikai országban. A közösség része a Youth for Peace (Fiatalok a Békéért) mozgalom, ami a 15-25 éves korosztályt szólítja meg; a másik a Europeans for Peace (Európaiak a Békéért), ez pedig a 25-35 éves korcsoportnak szól. Mindkettőnek vannak külön találkozói, általában a közösség valamelyik saját helyszínén, minden évben. Én tavaly Padovában és Velencében voltam a rendezvénynek köszönhetően; idén a Youth for Peace találkozója Berlinben lesz, a Europeans for Peace-é Párizsban. Főként a „három p” kapcsán működünk együtt, különösen a béke építésért. Lehetőségünk van arra, hogy nagyobb, nemzetközi szinten kapcsolódjunk egy-egy közösséghez; például az európai és így a magyar közösségek tagjai nyaranta előbb Leszboszon, majd Cipruson segítettek menekülttáborokban. Mindenkit szeretettel várunk ezekbe a csoportokba!

Niki: Én a találkozók révén kétszer voltam Auschwitzban, 17 és 19 évesen. Mindkét alkalommal megnéztük Birkenaut, amit nagyon mély élményként éltem meg. A programok mindig sűrűek és jól strukturáltak, nagyon hasonló a tematikájuk, összegyűlünk és próbálunk ismerkedni, barátkozni is. A fókuszokat megtartjuk a „három p” kapcsán. Sokat éneklünk is.

Adél: Auschwitz kapcsán a közösségről kiemelendő, hogy minket nagyon foglalkoztat az, hogy a múlt század különböző genocídiumai és egyáltalán bármilyen népirtás ne történhessen meg újra. A közösségnek ezért is nagyon fontos a holokausztra való megemlékezés. Augusztus 3-án a pharraimosra való megemlékezésként volt egy közös imádságunk, ennek során nem csak a cigány holokausztról emlékeztünk meg, hanem a magyarországi sorozatgyilkosság áldozataira is: a kislétai gyilkosságokra is. Nagyon fontos, hogy ezekről ne feledkezzünk el. De akár az afrikai népirtásokra is gondolhatunk. Ezekkel mi folyamatosan foglalkozunk, folyamatosan észben tartjuk őket, hogy ne lehessen elfelejteni.

R. Zs.: Beszéljünk a közösség alappilléreiről! A bemutatkozásotokban azt írjátok, a „Sant’Egidio közösség a »három p« közössége: preghiera (ima), poveri (szegények) és pace (béke)”. A gyakorlatban mit jelentenek ezek? Hogyan függnek össze egymással?

Niki: Ez egy szolgálatalapú közösség, de a hívő első szolgálata az imádság. Budapesten a hajléktalanszolgálat a legnépesebb. A szolgálat előtt mindig vannak imák – minden szerdán és pénteken este fél hétkor. Minden harmadik szerdán a békéért imádkozunk; ilyenkor felsoroljuk az országokat, ahol háborúk dúlnak. Minden első szerdán a betegekért, esetleg a saját hozzátartozóinkért is, vagy a szegényekért. Nagyon fontos, hogy a szegényeknek mindig tudjunk adni akár meleg ételt, akár szendvicset, vagy valamilyen italt, de emellett az is, hogy próbáljuk az emberséget is táplálni bennük, próbáljunk baráti viszonyt kialakítani velük. Azt mindig jónak érezzük, mikor mondjuk nem találkozunk velük egy-két hétig, de közben mégis érdeklődünk, hogy mi van ezzel vagy azzal az emberrel. Jó ez a baráti, békés viszony. Az a része is nagyon érdekes, hogy sok embert valamilyen szinten foglalkoztat a vallás – ha beszélünk róla, ha nem, ha katolikusok vagyunk, ha ateisták vagy bármi más. Én nem igazán szoktam erőltetni, ha a szegényekkel beszélgetünk, hogy előhozzuk Istent, vagy a templomot, vagy bármit a vallással összefüggésben, de ezek a témák így is elő szoktak kerülni, mert ezek foglalkoztatják őket, és nagyon jó látni, hogy nekik is van egy Istenről alkotott képük. Ez nagy dolog szerintem, hogy mennyire bennük van ez a gondolat. Sokan úgy gondolnak Istenre mint az egyetlen forrásukra vagy menedékükre – főleg azok szoktak így beszélni róla, akiknek nagyon-nagyon rossz a helyzetük. De mindig meglep, hogy ez így foglalkoztatja őket, minket. Ferenc pápa azt írja, hogy a szegények evangelizálnak minket – vagyis nem fordítva. Azaz a szegények segítenek, hogy kilépjünk egocentrizmusunkból és megnyíljunk az Úr szavára, és ne csak önmagunkat hallgassuk vagy erőltessük rá másra.

Adél: Számunkra az ima mindennek az alapja, mert anélkül nem is lenne így ez a mi közösségünk, hanem csak filantrópok gyülekezete volna. Az ima a szolgálatunk középpontja. Közösségben imádkozunk, mert Jézus is azt mondta, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, akkor ő ott lesz közöttük, és mi azt gondoljuk, hogy az evangéliumon keresztül tudunk eljutni a szegényekhez és a békéhez is. Ez a „három p” tehát nagyon is összefügg egymással, mert hogyha imádkozol, akkor magadban találsz elsőként békét, de aztán rálelhetsz a békére az embertársaidban is, és így eljuthatsz ezen az ösvényen a szegényekhez is. Ami még nagyon fontos, az talán az, hogy nekünk mindenben és mindenkiben meg kell látni az Úr Jézust, és néha kihívás lehet, hogy a társadalomnak ennyire a peremén lévő emberekben is meglássuk a felebarátot, meglássuk Jézust. Sokan úgy jövünk a közösségbe, hogy majd mi fogunk adni, adni és segíteni, és aztán egy idő után rájövünk arra, hogy mi kapunk, hogy mi sokkal többet kapunk – barátságokat, élettapasztalatot –, mint ahogyan először gondoltunk volna. És szerintem ez fantasztikus.

Niki: Abszolúte egyetértek. Egy idő után elfáradhat az ember, ha nem imádkozik vagy nem kér segítséget a társaitól. Rájön, hogy ez is, mint az Istennel való kapcsolat, változó dinamika, hogy nem tud mindig ugyanannyira benne lenni, viszont csodás megélni. A covid idejében például nagyon nehéz volt jól helyt állni, valóságos személyben ott lenni és segíteni (vö. a 24.hu riportja a közösség a kijárási tilalom alatti őrjáratairól – a szerk.). Meg azért is volt nehéz, mert akkor nagyon sokan jöttek ételért, és nem az volt, hogy eszünk és beszélgetünk velük, mint általában, hanem mindenki csak jött és csak gyorsan osztani tudtad az ételeket. De ez, hála Istennek, azóta visszaállt.

R. Zs.: Valamiért nekem van egy olyan elképzelésem, vagy, ha tetszik, ideálképem, hogy minden egyházi közösségnek e köré a „három p” köré (is) kellene szerveződnie. Miért lehet, hogy a tiétek kifejezetten ezekre a társadalmi problémákra, illetve tevékenységekre fókuszál? Vannak hasonló keresztény közösségek, amelyek szintén ezeket emelték működésük középpontjába, olyanok, amelyek más súlyos világproblémák – mert mondjuk ki, mind a háború és béke, mind a szegénység kérdése az – enyhítésén dolgoznak? Szerintetek feladata-e a keresztény közösségeknek az aktív társadalmi szerepvállalás? Vagy máshogy fogalmazva: lehet-e egyáltalán keresztény az a közösség, amely nem tekinti ilyen konkrét, egyértelmű feladatának a társadalmi problémák enyhítését, a tényleges cselekvést?

Adél: Mindenféleképpen feladatunknak érezzük a társadalmi felelősségvállalást. Nagyon fontos – megint csak az evangéliumra alapozva –, hogy elmenjünk a perifériákra, illetve, hogy a perifériákon élőkkel találkozzunk. Hiszen Jézus maga is a perifériáról származott, ő maga a perifériákon élőknek tanított, közöttük gyógyított, velük étkezett. Azt gondoljuk, hogy más keresztény közösségeknek is van szerepük a mai társadalomban. Szükséges lenne, hogy a centrumtól egy kicsit eltávolodva próbáljunk meg a perifériák felé fordulni. Azt is valljuk, hogy az evangélium nyomán alapvetően mindenki eljuthat a szegények megsegítéséhez vagy a szegények szolgálatához, és a lényeg az szerintem, hogy egyszerűen muszáj megszólítani azokat az embereket, akik a perifériákra szorultak – legyenek akár nők, idősek, betegek, szegények. Hála Istennek, Ferenc pápa is pápasága kezdetétől fogva foglalkozik a perifériákkal. Emellett például Andrea Riccardi Perifériák című könyve is felelevenít néhány kísérletet. Ilyen volt pl. Franciaországban a II. világháború után a munkáspapok mozgalma. Ők a Párizsban és annak környékén élő munkásokhoz fordultak oda és kezdtek el velük dolgozni a gyárakban, megosztani velük életüket és így evangelizálni őket, úgy, hogy ők maguk is szinte eggyé váltak velük. Levetették a reverendát és velük együtt dolgoztak. Előtte a munkások képviselői azt nyilatkozták a korabeli sajtóban, hogy az egyház elhagyta őket. Ez nagyon megérintette Párizs akkori érsekét, Suhard bíborost, akinek nagy szerepe volt a munkáspapi mozgalom elindításában. Ez a tapasztalat azután 1954-ben véget ért. De ezekhez a perifériákra irányuló missziókhoz hasonlóan, bár tőlük függetlenül fejlődött ki aztán a Sant’Egidio is. A közösség alapítója, Andrea Riccardi is ráébredt arra, hogy az evangélium továbbadása nem csak a papok feladata lehet, hanem minden keresztény küldetése.

R. Zs.: Tehát egyfajta cselekvő hit a perifériák felé való odafordulás, ha jól értem.

Adél: Igen, pontosan.

R. Zs.: Mindhárom „p” kapcsán lenne néhány kérdésem, amelyek kifejezetten foglalkoztatnak. Kezdjük az imával! Az imának sokféle funkciója lehet: a hitünk megélése; elmélyülés magunkban és az életünkkel kapcsolatos kérdésekben; a problémáink, bizonytalanságaink, kérdéseink vagy éppen a hálánk megfogalmazása, nyelvivé tétele, kifejezése; egyfajta meditációs jelleg; a közösségünk/eink megteremtése, megerősítése; emlékezés; etc. Számotokra melyek a legfontosabbak? A Sant’Egidio közösség számára mit jelent az ima? Miben más közösségben imádkozni, mint egyedül? Az ima hogyan járulhat hozzá a szegények segítéséhez és a béke eléréséhez? Van-e valamilyen „plusz” jelentése, ereje az imának, ami mondjuk egy „világi” civil szervezetnél másban vagy máshogy lehet jelen?

Adél: Keresztényként nagyon fontos az ima. Igazából kapcsolattartás, a szeretetkapcsolat fenntartása, kiépítése az Istennel, amit én egyébként ugyanúgy tudok hasonlítani bármilyen szeretett személlyel való kapcsolathoz. De nagyon lényeges, és ezt a közösség is vallja, meg személy szerint én is, hogy nem szabad, hogy az ima egyfajta egyéni cselekedet legyen. Tehát ne csak a saját magam istenkapcsolatáról, vagy a saját magam helyzetéről legyen szó benne, hanem ki tudjunk tekinteni az imában is másokra, illetve mások problémáira. Tudjunk erről egymással is, meg az Úristennel is kommunikálni az imán keresztül. Ezért vannak az imának különböző fókuszai, amiket már pedzegettünk, hogy például a betegekért, a szegényekért, a békéért, vagy másért szól. Mi alapvetően az evangéliumra helyezzük a hangsúlyt, tehát nincs jogszabályi vagy akár jogi megfogalmazása a céljainknak, de azt valljuk – amit egy protestáns teológus, azt hiszem, Karl Barth mondott –, hogy egy keresztény embernek az egyik kezében a Bibliának kell lennie, a másikban pedig a napi újságnak. Tehát mi sem távolíthatjuk el magunkat a mindennapi társadalmi problémáktól, a mindennapi élet nehézségeitől, ezekre nekünk is mindenféleképpen reflektálnunk kell, és ennek talán az első módja az, hogy ezt imában megfogalmazzuk, vagy például megemlékezünk egy-egy problémáról vagy egy-egy esetről.

Niki: Abszolút egyetértek veled, Adél, és hét év távlatából én még azt hozzáadnám, hogy nálunk az ima fókusza a magunkról való lemondáson van. A mi imáinkban a közösségért, a barátainkért, a szegényekért, a békéért és nem feltétlenül magunkért szólunk. Ez tényleg nagyon fontos és egyébként ebből okul is az ember. Mert hogyha mondjuk csak ebbe a közösségbe járok és abból táplálkozom, hogy belőlem táplálkoznak, én is táplálkozom a szeretetből, csakhogy ez számomra nem mindig elég. Mert így pont ez a magamra fókuszálás hiányzik, mert ha például azt érzem, hogy éppen nem tudok adni, vagy éppen nem olyan az én istenkapcsolódásom, akkor ez így már egy picit döcögős tud lenni. Ezt nagyon érdekes megtapasztalni. Nekem például szükségem volt arra, hogy keressem a meditatív imát, imamódszert is.

Az interjú folytatását ide kattintva tudjátok elolvasni.

Az ELTE Online fényképeit Baló Tímea készítette.