Leposa-Hőgye Ádám Végre megjelent a Neon Budapest, ELTE-s hallgatók egy kíméletlen fricskája a forradalomról, melyet a valóságban szavakkal, a regény lapjain viszont vérre menően vívnak, hogy túlzó, kíméletlen, és nagyon vicces háborús narratívába ágyazódjon az identitáspolitikai komikus viaskodás, amely mindennap körülvesz minket. A Neon Genesis Kunság 3 meme-oldal regényén olyan fiatalok dolgoztak, akik belülről élik meg a pózerkedésről, mintsem valódi értékítéletről szóló szócsatákat; a szélsőséges szekértáborok ütközetében létező jelenség pontos szatíráját látjuk, kérdés, hogyan reagálunk az abszurdumra, hol helyezkedik el benne az olvasó. Készen állsz szembesülni, Partizán?
A huszonéves fiatalok szerelemprojektjét jegyző egyetemisták közösen ötleteltek a történeten, de a végleges változat Marci tollából származik – így hivatkozik a szerzőre a Neon Genesis Kunság 3 adminja is, aki kreatív hozzájárulása mellett az elmúlt egy évben rövid részleteket publikált a készülő regényből közel 9000 követős meme-oldalán. Az oldalt alapvetően a közéleti jelenségekre reflektáló ironikus humor jellemzi, az aktuális szekértáborokat, felkapott tartalmakat fricskázó trash content, úgyhogy adta magát a Marcival való kollaboráció. A regény viszont meglehetősen érzékeny témához nyúl; habár az oldal követőitől nem áll távol, hogy ideológiai hovatartozásuktól függetlenül tudjanak nevetni bármin, a történetben egymásnak feszülő szélsőbal- és szélsőjobboldali közösségekre egyaránt jellemző, hogy elveik magasztalása kizárja azok bárminemű kifigurázásának lehetőségét. Lehet mondani, hogy ez csak irónia, de kicsit olyan, mint mikor egy arra nem fogékony woke társaságnak mesélünk politikailag inkorrekt vicceket, vagy mikor hungaristák kommentelnek Dé:Nash zenéi alá.
A regényre válaszként adható neoliberális érzékenység annyiban megalapozott, hogy a parodizált szélsőség álláspontja szerint céljaik szentesítik eszközeiket, tehát a Neon Budapest egy jó ügy szolgálóit figurázza ki. Arra pedig, hogy ez csak poén, mondhatják ugyanazt, amit egy szexista viccre: toxikus struktúrákat konzervál a társadalomban, visszaszorítja a woke gondolkodásmód végleges elterjedését. Kérdés, hogy a viccelődés elhallgattatására irányuló törekvések, a populáris média, a közbeszéd, a humor radikális átformálásának gondolata, a szentesített eszközként fellépő magas fokú érzékenység és érzékenyítés valóban közelebb visz-e az említett célhoz, vagy éppen felerősíti az ellenreakciókat? Ilyen aspektusból tekinthetünk a Neon Budapestre is annak jeleként, hogy a woke culture radikalizálódása inkább gyarapítja és hergeli elveinek elutasítóit, mintsem fokozná elérni kívánt hatását a társadalomban. Ezek mind csupán kérdésfelvetések; a regény írója sem teszi le a voksát ebben a vitás kérdésben, csupán ábrázol egy világot, amiről annyi egészen biztosan elmondható, hogy abszurd.
Az, hogy ezt az abszurdumot többen is elismerik, hogy megnevetteti az olvasót, beszédes az érzékenyítő törekvések eredményességét illetően. Persze, ezt nem csak a woke culture elvei mögött meghúzódó gondolatiság indokolja, sokkal inkább az a megkerülhetetlen jelenség, amit ideológiai hovatartozásunktól függetlenül kénytelenek vagyunk belátni: woke-nak lenni a mai világban nem csupán a jó ügy érdekében szokás, sokak számára egész egyszerűen menő. Ez a valódi tragikomédia: körülvesz bennünket a trendi felvilágosultság, a másság, a progresszió, a cancel culture divatból, nem pedig elvből való fenntartása. Huszonévesek póz-identitása ez, melynek láttán a valóban kirekesztett, alulreprezentált, tényleges sérüléseket elszenvedő rétegek nem feltétlenül fogják úgy érezni, hogy ettől számukra is jó irányba halad a világ. Elsősorban ennek karikatúrája a Neon Budapest; arra viszont, hogy létezhet-e valóban morális alap egy ilyen szatíra megírására, eltérő válaszok születhetnek. Ilyen értelemben a regény élvezetének előfeltétele a nyitottság vagy – és ennek eldöntése az olvasó hovatartozásától függ – a szűklátókörűség.
A kérdés nem az, hogy érdemes-e fikcióba ágyazni ezeket a jelenségeket, hanem hogy milyen reakciókat szülhet a kifigurázó megközelítés. Ezt mindenki eldönti magában, az viszont vitathatatlan, hogy akárhogy is, a szerző nagyon pontos képet ad a jelenlévő szélsőségekről. A neutrális, leíró jelleget erősíti, hogy a történet egyik szekértábort sem kíméli: a radikálisan liberális réteggel szemben látjuk a szélsőjobboldali, szíriuszi magyarokat és a barbershopban kozmetikázott BGE-s centristákat is. Nem az lesz igazán fontos, hogy a szerző hogyan tekint ezekre a rétegekre, hanem, hogy ők hogyan látják egymást. Bárhová tartozzunk is, el kell ismernünk a széthúzó gyűlölködést minden oldalon, mely ábrázolásának hatásos eszköze a humor. A pesti értelmiség a felvilágosodás fellegváraként tekint a fővárosra, és barbárok senkiföldjeként látja a vidéket, ahol szörnyülködve figyelik a hagyományos értékektől eltávolodó, nyápic, pride-szökevény bölcsészeket. Mindkét oldal féli és gyűlöli az úgynevezett középutat, ami kicsit mindenhová tartozik, de minden oldalt kritizál. Jó példája a humoros megközelítésnek, hogy a centristák olyan amorf szörnyszülöttként jelennek meg, melyek démoni módon ide-oda váltogatják arcukat. Eszméik pedig nem hovatartozáshoz csatolódnak, mint ahogy a vidék-Pest ellentétben látjuk, hanem mocskos, földalatti ragállyal fertőződnek, ami mindkét szélsőségre veszélyes. A valóság, hogy minden elkötelezett radikálisra leselkedik a „veszély”, hogy valamilyen módon átgondolja az általa gyűlölt ellenpólus nézeteit, és valahogy talál benne értéket; ez a centrizmus ragálya, nem a szerző szemében, hanem az ábrázolt szélsőségekében, akik bárminemű relativizálásra, önreflexióra undorral tekintenek. Ha pedig a szerző mégiscsak a centrizmussal való szimpátiáját akarta volna kifejezni, nem ábrázolja képviselőit olyan létformaként, ami csak másoktól hallott, publicisztikákból kiragadott részletek felgurgulázására képes. A centrista szörnyeteg ugyanis olyan borzalom, amely szektásodva szolgálja a kollektív tudatot, „Aput”, létezése pedig kimerül a relativizáló nagyotmondások zombikra emlékeztető, automatizált felböfögésében. Ismerős? Még annak is az, aki olykor-olykor egyetért Apuval.
Azért jó a Neon Budapest, mert úgy ábrázolja ezeket az ismerős tapasztalatokat, hogy közben élvezettel olvassuk, egyrészt a humor, másrészt a nagyobb szabású fiktív univerzumokra jellemző világépítés miatt, tehát olyan zsánerjegyek által, amik kifejezetten a befogadhatóságot, szórakoztató jelleget megcélzó irodalmi művekre jellemzők. Ezt fontos hangsúlyozni; a regény nem szociológiai értekezés, annak ellenére, hogy ilyesmit asszociáltatok bizonyos kérdésfelvetésekkel. Szórakoztató produktumról van szó, sőt, egy olyan viccnek indult, aminek eredetileg nem is volt célja többnek lenni meme-oldalon megjelenő bejegyzések sorozatánál. Egyfajta közvélemény-kutatás eredményeként született meg a regény, az oldal követői jelezték, hogy szívesen beruháznának egy komplett műre a megjelent szösszeneteken túl. A kollektív igénynek és két barát viccelődésének eredménye a Neon Budapest, az pedig már a regény érdeme, hogy mélyebb megközelítésben is tudunk beszélni egy viccnek szánt szerelemprojektről.
Ez egyaránt válasz a humor szerepére is. Gondolhatunk bármit annak hatásairól, hogy egy alapvetően jó szándékú kulturális jelenséget fricskázva látunk, minden kor művészetében fontos volt reprezentálni a jelent, erre pedig most egyedülálló megoldás született, humor nélkül pedig nem lett volna más, mint száraz tételezése a mai kor emberére jellemző identitáspolitikai túlkapásoknak. A paródia nem csupán és nem feltétlenül értékítélet, hanem szélesebb körben is befogadható képalkotás arról, amit amúgy se tudunk megkerülni. Ahogyan azt sem, hogy a regény főbb szereplői és nézőpontjai a liberális szélsőségekhez tartoznak, ebből joggal következtethetnénk, hogy a baloldal a szerző hovatartozása miatt lett célzottabban kifigurázva, szerintem viszont ennél árnyaltabb a kép. A fricskák, melyekkel találkozunk, túlnyomórészt a Keretben, Aurórában, Gólyában szocializálódó pesti fiatal humán-értelmiségi réteget célozzák. Azokat, akik hajszín, öltözet, gesztusok által általánosítható képviselői lettek egy jelengenerációs típusnak. Mára egyébként kialakult egyfajta hulláma a hasonló tartalmaknak, olyasmi ez, mint a Puhafiúk-Puhalányok tartalma, az ideológiai konnotációk pedig felerősödtek a Puhalények instagram oldalán; egyre többen érzik az igényét, hogy a soft-woke-pc-értelmiségi pózokról karikatúrát alkossanak. A Neon Budapest fikciós történetként csokrot készít minderről. A fiataloknak a „hazaszeretet” szótól hányingerük támad, a forradalmat matricák letépésében és kiragasztásában gyökereztetik, a legapróbb gesztusokból és megszólalásokból vezetik le a patriarchális elnyomás alapjait, egy sportos férfit már a nőgyűlölő, toxikus maszkulinitás megágyazójaként azonosítanak, szégyellik, hogy fehérnek születtek, cigarettaszűrővel dugják be a fülüket, ha valahol felcsendül a Nélküled, szurkolnak, hogy veszítsen a magyar válogatott, és elítélik, ha valaki monogám.
Hasonló módon lett bemutatva az ellenpólus is, viszont a fönt felsoroltak valóban hangsúlyosabbak. A másik oldal számtalan formában kapott már görbe tükröt. Ez nem azt jelenti, hogy fontosabb szembesíteni önmagával a szélsőbaloldalt, mint a szélsőjobbot, de ha hitelesek akarunk maradni, pontos képet akarunk alkotni a jelent meghatározó pólusokról, akkor igen, rá kell világítani az ultra-woke emberek komikus jellegére is, mert épp annyira meghatározzák a kulturális szférát, mint ellenlábasaik. Akik a regényben egyébként keménykezű betyárok, sámánok, lovagok, a magyart fajként dicsőítő nomád népek, pálinkán és hegyes erős paprikán élve, fiaikat verve, erőkultuszt éltetve sírják vissza a fasiszta időket, és eredeztetnek minden rosszt Trianonhoz. Ismerős? Még annak is az, aki bölcsészként is szeretné, hogy győzzön a magyar válogatott.
Mindenesetre a vidéki szekértábor inkább annak mentén kerül ábrázolásra, hogy a pesti baloldal milyen valótlan képet alkot róluk, ezáltal ezek a víziók ostorszerűen visszacsapódva megint csak a baloldaliakat figurázzák ki. Gondolok például arra, hogy a nomád harcosok úgy reagálnak az autók látványára, mintha rogyásig hajtanának furcsa fémlovakat. Ez egyébként nagyon vicces, de inkább szól arról, hogy mit lát a pesti, mintsem egy létező vidéki jelenség kifigurázásáról, ezáltal pedig megint inkább a woke oldalt támadja. Az új-balosok karikatúrája létező attribútumokat nagyít fel, a vidéké sok esetben az új-balos percepciókból építkezik. Azzal már a valóságban semmiképpen nem találkozunk, hogy egy falusi ember ne látott volna autót, vagy állatot áldoz a hazáért, de olyanról már hallottunk, hogy valaki büszke pánszexuálisként hivatkozik magára a figyelemért. Az előbbi torz kép inkább minősíti létrehozóit, mint alanyait, az utóbbi ennél célzottabban támad. Mégiscsak billen valamerre a mérleg?
Nem hiszem. Aki belpesti kultúrközpontú közegben szocializálódik, annak a csapból folyik a vidéki lemaradott gondolkodás savazása. A legcifrább ócsárolásokon át untig koptatott sztereotípiákig fröcsögnek a különböző ítéletek arról, hogy már rég jobb hely lenne az ország, ha Pesten kívül nem lenne lemaradva a társadalmi gondolkodás. És igen, ilyenkor sokszor mintha a romkocsma törzsvendége az ELTE Szociológia szak értékeinek leszorítójaként festene képet asszonyverő barbárokról, akik egy Auchant elsőre túlméretezett jurtának néznek. Könnyű szajkózni, hogy éket vert egy korlátolt, gyűlölködő gondolkodás a fővároson kívüli régiók elfajzott bestiái között, de nehéz lenne belegondolni, hogy míg az állítólagos kultúremberek besötétült világlátással vádolják a vidékieket, addig ők legalább olyannyira sötét módon gondolnak őrájuk?
Számtalanszor találkoztunk azzal a mérgező jelenséggel, hogy a ténylegesen jó ügyekért történő küzdelmet, az önmagát művelni akaró gondolkodást és a hagyományos értelemben vett munkán túli szellemi vállalásokat egy vidéki focidrukker lenézi. Igen, ezt ismerjük. Itt általában a lenézett oldal rendelkezik azokkal az eszközökkel, például a szépírói képességgel, hogy frappáns, ékesszóló módon visszavágjon, mondjuk egy parodisztikus regényben. Mi van, ha fordítunk a dolgon, és kicsit a hozzánk közelebbi szekértábor irányába visszük a célkeresztet?
Legrosszabb esetben ez egy ugyancsak gyűlölködő íráshoz vezetne, ami a szerző személyében a frusztrált jobboldalit sejtetné; mintha a regény az identitás-vesztettség feszültségének levezetéseként egyfajta coming outja lenne annak, hogy írója besokallt a magára erőltetett liberális álarctól. Nem lennék meglepve, ha valaki ezt látná a regény mögé. Csakhogy a barbarizmus ferde képe a történetben magába foglalja a valódi toxikus maszkulinitást és erőszakot, elég rémisztő fajgyűlölettel, erőkultusszal és történelmi konteókkal vegyítve. A vidéki kulcsfigura apja rendre felpofozza fiát, ha sírni látja; egy férfi nem lehet gyenge, a vizet cserélje pálinkára, és élete végéig küzdjön a szíriuszi magyarságért. Ezek már valós problémákból felnagyított víziók, nem kell woke-nak lenni, hogy felismerjük őket. Épp olyan leplezetlenül kerülnek terítékre, mint a belpesti abszurdumok, a kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódás ellenére végső soron senki nem ússza meg a kritikát.
A humor és a pörgős zsánerirodalmi vonások a regény első felének kultúrkocsmai jeleneteiből bontakoznak ki, majd növik ki magukat nagyszabású háborús narratívává. Megismerkedünk a belpesti fiatalság törzshelyeivel, szokásaival és a többpólusú szerveződéssel, ami a szócsaták útján vívott forradalomból háborús övezetté zülleszti Magyarországot. Itt kifejezetten ismerős, létező egységek, csoportok felnagyításait látjuk; divatból felaggatott másságokat, szociális érzékenység és valamiféle megreformálás igényével születő, zártkörű csoportosulásokat, ahogy punkok, anarchisták, kommunisták, rapperek, aktivisták, slammerek, bölcsészek együtt éltetik az országhatárok, vallások és hagyományok örök eltörlését. Majd a bátor gördeszkások gyakorlati síkra viszik a leakciózott korsó Kőbányaik fölötti világmegváltást, a sorra kirajzolódó személyes drámák és akciódús garázdálkodások a Parlament ostromához vezetnek. Megszületik Neon Budapest, az antifák álomvilága, a keskeny vállú bölcsészek és színes hajú költőlányok paradicsoma. A templomok egy letűnt kor kísérteties romjaivá válnak, a futballstadionok kulturális központokká avanzsálódnak, mindent átitat a cyberpunk és film noir atmoszféráinak egyvelegére hajazó futurisztikus melankólia. Az álom nem tarthat sokáig; felüti a fejét a csatornarendszerekben ragályként burjánzó centrizmus, a Vidék lovasíjászai pedig hamarosan hadat üzennek Neon Budapest felvilágosultjainak.
Annak ellenére, hogy viccnek indult, a Neon Budapest írástechnikailag folyamatosan érezteti a szerző törekvését, hogy világépítés és történetvezetés szempontjából egyaránt minél profibb szöveg szülessen. Nem szúr szemet nyelvi kiforratlanság, mert a választott zsánerműfajok ötvözete lehetővé tesz egy sematikusabb formanyelvet, ahol a szépirodalmi megformáltságról a minél izgalmasabb történetvezetésre terelődik az igény. Ennek vannak jól bejáratott eszközei: az „…itt még nem tudtam, hogy valami nagyobb része vagyok, de ma már látom…”-típusú, retrospektív szerkezetre épülő feszültségfokozó mondatok; bizonyos átvett, jól bevált minták alapján írt párbeszédek, beszúrások. A gond csak az, hogy egyes részeknél a szerző mintha elfelejtett volna szünetet hagyni egy narratív eszköz többszöri alkalmazása között, így egyes megoldások néhol kizökkentően szembetűnő módon ismétlődnek. Ez igaz a gyakran felbukkanó hasonlatokra, metaforákra is, viszont többnyire minden jól illeszkedik az egyszerű történetvezetéshez, ami az egész cselekményt egymást váltó csatározásokkal, nagyszabású akciójelenetekkel építi fel. A fékezhetetlen összecsapások sorozata a Warhammer-univerzum könyveire emlékeztetett, a szerző pedig saját bevallása szerint sokat inspirálódott bestseller történelmi regényekből. A leírások rövidek, az események forgatagát legtöbbször tőmondatos, feszült párbeszédek szakítják meg, vagy az elbeszélő időben ugrándozó kitekintései, utalgatásai, röpke gondolatai. Eleinte jól célzott humort, kiegyensúlyozott építkezést látunk, Budapest ostroma után azonban néhol kissé zavaros, mi is a szerző célja az egyre fokozódó brutalitással. A regény első felében a humorral összhangban tud az erőszak is szatirikus lenni, később viszont disszonáns lesz, hogy nevettetés, vagy naturalista háborús ábrázolás-e a cél.
A hangnemváltás valahol magában hordozza a regény lényegi üzenetét. Amellett, hogy a különböző jelenségek többnyire neutrális ábrázolásával találkozunk, talán finoman mégis kiszól egy szerzői vélemény arról, milyen körülnézni ma Magyarországon, milyen képet mutatnak magukról a világon lassan mindent átható kultúr- és identitáspolitikai acsarkodások. Röpke kitekintés az egyre fokozódó borzalom kellős közepén, végeláthatatlan, egyre értelmetlenebbnek tűnő önpusztítás rajzolódik ki. És hol vagyunk mi? Vagyunk-e még valakik azon túl, hogy melyik oldalon próbáljuk kétségbeesetten hallatni egyre halkuló hangunkat? A Neon Budapest elérhető az alábbi Patreon linken, egyszeri fizetéssel, az előfizetés lemondása után is: https://www.patreon.com/posts/vegre-elerheto-82815171
A kiemelt kép és a cikkben szereplő képek forrása: https://www.facebook.com/neongenesiskunsag
