Oláh Péter első kötetének címe a delfinek nem alszanak, a bemutatóra a Kis Présházban kerül sor, a moderátor Nemes Z. Márió író, költő, esztéta, egyetemi tanár.
Az est egy „eposzi kezdéssel”, fél órával a meghirdetett időpont után veszi kezdetét (szerencsés eset, mindenki tud magának fogyasztani valót venni akkor is, ha késve érkezett), az író és a moderátor a kötet borítóját dicsérik, ami Szabó Boglárka munkája.
„A borító is rejtélyes, ugye itt éppen nagyon jól szórakozó Bobokat, tehát delfineket tanít egy ugyancsak felelősségteljes tehén. Egyelőre ezt látom, de majd megpróbáljuk megfejteni. Ezek a nem állati, nem emberi lények nekem kicsit a kötet ideális olvasóját körvonalazzák, ezért én is hoztam egy ideális olvasót, mégpedig őt. Ő Samu. Egy nagyon kellemes ujjbáb.”
– Nemes Z. Márió így mutatja be az esemény szereplőit, Oláh Pétert, Bobot, a delfint, Samut, az ujjbábot, önmagát és magát a könyvet. Megalapozza a hangulatot, azt a könnyed és humoros környezetet, ami a kötet szövegeit is jellemzi.
Felolvasás következik, Oláh Péter két novellával kezdi az estét, a delfinek nem alszanak és a Mit esznek a krokodilok című szövegei hangzanak fel.
„Rögtön kérdések rengetegében találjuk magunkat, mit tanít, mire tanít ez a két szöveg… mire tanít minket ez a szövegtehén?” – kérdezi Nemes Z. Márió, majd ehhez csatolja: a Bombi puszedli vonal, a termék megjelenése és annak kezelése azt implikálja, hogy: „A beszélő hihetetlenül radikálisan, mániákusan fogyaszt, egy konzummátor…” és „Ez maga a junk food költészet.”
A fogyasztás mint társadalmi jelenség és mint az ember alapvető szükségleteit kielégítő aktusának folyamata van jelen a szövegek nagy részében, utóbbi általában habzsolás formájában.
Nemes Z. felteszi Oláh Péternek a mindenki által a beszélgetés kezdete óta várt kérdést: mikor fedezte fel a puszedlit és mik voltak az első hozzá fűződő élményei. A válasz egy anekdota: gyerekként a nagyszüleinél mindig lehetett édességet választani, többek között szilvás Bombi puszedlit is – egy nyári, hintán ülős, puszedlizős élmény jut eszébe (megtudjuk azt is, azzal a ténnyel, hogy a termék almás és vegyes gyümölcsös ízben is kapható, csak mostanában ismerkedett meg a szerző és sokként érte a felismerés). Amikor a szövegeket írta, sokkal inkább megmozgatta őt a puszedli, mint más, gyerekkorából ismert édesség gondolata.
Megszületik a megállapítás, hogy a Bombi puszedli Oláh Péternek olyan, mint Proustnak a madeleine sütemény, vagy a társadalomnak a négercsók – az ember korokhoz és azok emlékeihez, miliőihez köti. Ezekben az ételekben kulturális idők tárolódnak, és azokat is behabzsolja, aki elfogyasztja őket.
„Mikor jöttél rá először, hogy szövegeket szeretnél írni, a gondolatait szöveggé váltani?” – teszi fel az újabb kérdést moderátorunk, válaszként pedig az érkezik a megkérdezettől, hogy először gyerekként, édesapja ajánlására kezdett Akkezdet Phiait hallgatni, ennek hatására kezdett olvasni és ismerkedni az irodalmi világgal. Fontos ómen volt életében, hogy tizenhat évesen, mikor egy ismert sültkrumplis étteremláncban dolgozott, éppen eldöntötte, író lesz, amikor belépett Szegő János az ajtón.
A következő téma, amit Nemes Z. Márió felvet, a kötet szövegeinek versként, líraként való olvasási lehetősége, a szöveg- és mondatpoétika ugyanis felkínálja számunkra azt a szabadságot, hogy magunk értelmezzük azok műfaját. Oláh Péter szerint a próza a szabadabb tér (ezért is kanyarodott pályája elején ebbe az irányba, távolodva a lírától), de szerinte sem lehet teljesen behatárolni, hogy kispróza vagy szabadvers, az, amit ír – talán éppen a sok kép miatt.
Márió szerint ez a behatárolhatatlanság lírai teljesítmény, hiszen ha bekategorizálod a műveidet a próza műnemébe, automatikusan azt a hagyományt követed, ami ehhez kapcsolódik, azonban ha a szöveg nem kapcsolható kifejezetten a prózai művek sorába, sokkal szabadabban értelmezheti akár a szabályokat, akár a megelőző művekhez kapcsolódó irodalmi hagyományokat.
Ezután arra terelődik a szó, milyen írókat olvasott, kikből merítkezett Oláh Péter, mikor szövegeit írta. Garaczi László, Szvoren Edina, Bodor Ádám és Hajnóczy Péter nevei kerülnek szóba, azonban szerzőnk hozzáteszi azt is, hogy mostanában egyre inkább olvas verseket – de versírásra áttérni nem akar –, szögezi le.
Márió szerint a kötet szövegei a ’80-90-es évek prózai trendjét követik. Margócsy István mondatköltészete, Garaczi László és Kukorelly Endre stílusai és technikái is felidéződnek bennük, arról nem is beszélve, hogy az említett szerzők életműveiben párhuzamosan költői pályák is futnak a prózaírói tevékenység mellett. Márió hozzáteszi, hogy az a hagyomány, amit a delfinek nem alszanak darabjai követnek, jelenleg nem tartozik a legnépszerűbbek közé:
„Ez a típusú gondolkodás, az ilyen típusú prózapoétika jelenleg a magyar prózai trendeket figyelve alulreprezentált. Az, amit te csinálsz, ahhoz hasonló dolog inkább van most a költészetben, mint a prózában.”
Erre Oláh Péter a következő ars poetica-féle választ fogalmazza meg:
„Nekem mindig az volt a fejemben, hogy ha kötetet akarok összeállítani, a kezdetektől fogva valami olyan világot létrehozni, ami nem nagyon van… Nem akartam olyan reális szöveget írni, hogy mellettünk bontják a házfalat.”
Erre a nem hétköznapi vonalra húzódik az az „állatfétis”, ami az egész könyvet jellemzi. Nemcsak a szövegek, de a címek is állatkertet és zoopoétikai motívumokat építenek.
Megtudhatjuk azt is, hogy Hazai Attilától jön ez az állatfétis, Péter számára megdöbbentő volt első olvasásra a világ, ami teljesen eltért előzetes ismereteitől. Nem feltétlenül tudatos módon, de ennek hatására illeszti bele az állatokat műveibe, sokszor írás közben érzi meg, hova és mikor kell leírnia őket.
Újabb két novella felolvasása következik, a Tengeri uborka és a Szomorúan néznek a pingvinek című szövegekkel haladunk tovább, majd Márió egy játékot szeretne játszani a közönséggel, a kérdés a következő: kik olvastak Hazai Attila-szövegeket?
A fellendülő kezek sokasága alapján megállapítja, ez generációs fogékonyság lehet. Péter elmeséli, hogy belőle írta a szakdolgozatát, azonban már régebben is megjelent az életében az író, egy könyvtárban talált rá először, akkor A maximalistát olvasta el. Időről időre egyre kevesebb kikölcsönözhető kötetet talált, ez talán annak a jele, hogy Hazai Attila a reneszánszát éli.
A mondatszerkezetek és szövegépítés, amivel Hazai dolgozik, nagy hatással volt Oláh Péter kötetére és írói világalkotására.
„Hogyan lehet az, hogy már-már dilettáns mondatokkal felépítünk valami olyan világot, ami nevetség tárgya is azért, mert ott megképződnek nyelvileg olyan mondatok, amik miatt vicces lesz?”
Márió a következőkben azt fejtegeti, hogy Bodor Ádám irányából is meg lehet közelíteni Péter írásait, de ő szétírja a mondatokat, amiket Bodor komplexen felépít, ettől pszeudo-dilettáns megfogalmazású lesz a szöveg, azonban ez előnyére válik, és éppen ettől lesz sajátos.
A szerző a záráshoz közeledve azt is elmondja, hogy a második kötetben elrugaszkodna ettől a szövegvilágtól, és inkább saját magának is kihívást állítva fedezne fel újakat, talán olyan módon, mint a Raymond Carver-szövegekben megjelenő ajtó, ami mögött a tejüvegen át csak a feszültség van.
Végül a Rozmárhús és a Tigris köldökében című szövegek felolvasása után még egy kérdés maradt Márió részéről, amit meg kell válaszolnia az írónak:
Nagy Jázmin 
